Én mondom, Hockney az új Picasso. Amikor megérkeztem a Tate-be, munkaidőben munkanap, olyan tömeg sorakozott a pénztárnál, hogy komolyan gondolkodtam azon, hogy hátrafordulok. Jegyet már csak estére adtak (este 10-ig látogatható a kiállitás), és még este is annyian voltak, hogy nem is volt esélyem megnézni a kiállitást, csak az emberek hátát.
Mikor volt utoljára ekkora tömeg? Hoppá, Párizsban janurban, a Shchukin gyűjteményen a Louis Vuitton háznál. Ott érthető volt, mert azokat a képeket 100 éve nem látta senki, na de Hockney-t? Tavaly a Grand Palais-ban volt pár, Londonban is, összességében össze lehet futni a képeivel igen gyakran. Viszont az is igaz, hogy ekkora töménységben azért mégis más.
Mi az, amitől ennyire népszerűek ezek a képek? Először is ott van a festő személye. Bár angol, mégis Los Angeles-be költözött, méghozzá egy úszómedencés villába, sokszor látták Mercedes kabriójában andalogni az utakon azonos nemű barátjával (igaz, ez arrafelé nem okozott túl nagy sokkot). Ettől még tény, hogy munkakedve és munkabirása elsőrangú. Sokat dolgozott, rajzai is megtöltenének egy Méh telepet (ha még van olyan), de óriási festményeiből is rengeteg van. Mivel megtehette, nagyméretű vásznakra dolgozott elsőrendű anyagokkal. A képei pedig..
Na igen, a képei. Van itt egy kis kettősség. A képei ugyanis egyrészt a giccs határán álló, művészileg szinte semmi érdekeset vagy újat felmutató tablók. De ezt csak a kritikus mondatja velem. A képei valójában ugyanis technikailag pazar kivitelezései kiváló szinérzékének. A valóságot pont annyira alakitja át, egy rózsaszin fával, kék keritéssel, mindig izléses szinekkel, hogy ámuljak a csodálatos szineken és kompoziciós érzékén. Ez a hatás annak is köszönhető, hogy mindig maximumra tolja a szintelitettséget, mintha Photoshopban dolgozna, még véletlenül sincs koszosszürke vagy borult ég. Tájai nem valóságosak, de örömmel elhiszem neki, hogy léteznek, és mondanom sem kell, hogy a valósághű ábrázolás lételemeként rajzai is tökéletesek. A fák mintha megszólalnának, és mindez akár 3 * 7 méteren. Egy ekkora felület már önmagában is hatásos.
Ezzel még nincs vége az ámulatnak. Amióta láttam Timár Péter és Hámos Gusztáv fotóit, melyen egy nagy kép apró fényképek sokaságából áll össze úgy, hogy szinte olyan, mintha az egészet mégis egy nagylátószögű kamerával fotózták volna, azóta verem a fejem a falba, hogy ez miért nem nekem jutott eszembe. Hockney-nak viszont eszébe jutott, és ebből is maximalista módon mindent kihozott, ami lehetséges. Egy másfél szer két és feles képet telerakott 10 * 15-ös apró fotókból úgy, hogy a kép teljesen stimmel, sőt, szerintem a részleteket is úgy rakta össze, hogy sokmindent valójában máshol fotózott. Vajon mennyit dolgozott ezen? És már tavaly a Picassomania kiállitáson is volt egy hasonló képe, ami egy párizsi teret ábrázolt hasonlóan.
És akkor még nem beszéltem arról, hogy fogott 9 nagyfelbotású kamerát, és összeillesztette őket, majd nekiindult az országútnak. A kiállitáson mind a 9 képet látjuk, mind mozog és mind önmagában is részletes, de együtt tényleg lenyűgöző. Lehet, hogy 100 év múlva, amikor a kamerák majd 6000 megapixelen rögzitenek, már ez természetes lesz, de addig is kijelenthetem, hogy én még nem láttam 9 db mondjuk egyméteres tévén ennyire részletgazdag anyagot.
Az előző bejegyzésben aggódtam egy kicsit a festészet jövőjén. Ha ilyen képek készülnek, akkor még sokáig járhatunk a Tate-be megcsodálni az összemaszatolt vásznakat, amik csodálatos módon jobban mutatják a valóságot, mint maga a természet. Mondanám, hogy abszolút kötelező megnézni a kiállitást, de egyrészt Londonban van, másrészt jó láb kell hozzá, mire végigálljuk a tömeget. Azért a nagyon ajánlott kategóriába befér, mondhatnám azt is, hogy én most megvenném a repjegyet a helyetekben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése