2017. április 2., vasárnap

Wolfgang Tillmans a Tate-ben Londonban

Teljesen paff vagyok. Talán elcsépeltem már a nagy szavakat, de ez a kiállitás nagyjából annyira meghatározó most nekem, mint mondjuk a Dali tárlat volt Párizsban. Mert ugye ismerjük Dali képeit, elfolyó óra, satöbbi, unalmas, lépjünk tovább, csakhogy amikor élőben látod ezeket a képeket, nem lehet nem térdreborulni a festészeti tudás előtt. 3 *5 méteren minden egyes fűszál abszolút élethű, a tér valós. Mintha egy dimenziókapu lenne. Na de hogy jön ide Tillmans?
Ha sorra veszem az igazán meghatározó élményeimet, mint mondjuk a Guernicát Madridban, hát van egy kis probléma velük. Egy kissé régiek. Hiszen most is Dalival jövök, miközben Jeff Koonstól kéne odalennem, de tőle nem vagyok elájulva, noha nagyon is tetszenek egyes kutyaszobrai. Akkor már inkább Cy Twombly. No de ő is apám nemzedéke. Nem mondom azt, hogy a mostaniak közül nincs kedvencem, mert nagyon sok van, de lássuk be, hogy a Pompidou és a Tate is ennél konzervativabb: Richtert mondják kortársnak, miközben ott lehetne akár egy 20 éves valaki is. Csak azért nincs, mert megvárják, hogy teljesitsen, hogy ne fulladjon ki, hisz emlékszünk, hogy a művészek 90 %-a abbahagyja 30-35 éves korában.
Meg aztán ott van a műtárgypiac is. A Pompidou ha bemutat valakit, biztos lehet benne, hogy már másnap a gyűjtők megrohamozzák a festőt (ha még él). Igy történt Hantaival is, sorra születtek a rekordok a kiállitása után. De mégsem járja, hogy csak a 70-es évek feminizmusa cimen lehessen kiállitást rendezni, itt van tehát Wolfgang barátunk, aki azért már szintén nem nyeretlen kétéves, jövőre lesz 50 éves. Mégis, a Tate világában ez fiatalnak számit.
Azt hiszem, ez az a pont, ahol el kell árulnom valamit. Én utálom ezt az embert. Akárhányszor láttam a műveit, gyengének éreztem, és sosem értettem, miért hypolják. Unalmas, technikailag béna képeket készit, a saját nemükhöz vonzódó emberek sem izgatnak, és az egésznek se füle se farka.
Na most úgy beszélek mint az apám. Neki se tetszene ez az anyag, csak ő szó nélkül átsétálna a 19. századi képekhez, én meg amilyen béna vagyok, végignéztem a művész szánalmas próbálkozásait. Hogy még rémisztőbb legyen a helyzet, az első két terembe annyira gagyi és érdektelen képeket raktak, hogy majdnem hátrafordultam. A harmadik teremben azonban nem képek voltak, hanem asztalok, és egy csomóan görnyedtek a papirlapok fölé, tehát én is úgy tettem, mintha érdekelne. Még mindig meg voltam sértve, hogy mi ez a marhaság. Mászkáltam, olvasgattam, és lassan megvilágosodtam.
Nem, nem azért, mert annyira jók a szövegek. A szövegek nem birnak éppen mély filozófiai tartalommal. Az egyiken arról van szó, hogy 19 kérdést tegyünk fel a párunknak, ha nem úgy szavazott, mint mi. Egy másikon a klimaváltozásról van szó. Egy harmadikon meg arról, hogy mit csináljunk, ha egy politikusról kiderül, hogy meleg.
Muszáj felpörgetnem a gondolatmenetet, hogy érthető legyen. Az van, hogy sokáig gondolkodtam azon, mi jöhet az ábrázolás után. Hiszen ma már nem divat az esztétikailag szép kép, sőt sokan ki is kérnék ezt, viszont az elrajzolt képek nem érdekesek, csak ideig-óráig. A fotó jónak tűnt, de ha már mindent láttunk, hirtelen unalmassá válik, hiszen nem a valóság az érdekes, hanem ahogy átfolyik a művészen. Hiába nézem Jeff Koons igazán mai technoszobrait, nem a csodálat ül az arcomra. Na de akkor mi az az új, ami áttöri a falat? Mit fogunk látni 40 év múlva a Tate-ben? Ezt.
Korunk művésze nem fest, mert az nem modern, de a fotóit sem gondosan előkészitve kattintja el. Nekem egy szó jutott eszembe: Facebook. Óhatatlanul egyszerűsiti a mondanivalót, hiszen ha hosszú szöveget raknánk ki, akkor annak csak az első 10 sora fog látszódni, egy József Attila versnek éppúgy, mint egy odalökött megjegyzésnek. És ha bárkinek is kételye támadna: a Facebook-on a cuki macskák lesznek a legnépszerűbbek, egyszerűen azért, mert a tömegnek, tegyük hozzá: lenézett tömegnek az kell. A művészet soha nem volt igazán népszerű, ezért Tillmans leegyszerűsiti a képet. Tessék, ott egy autó, ami poros, és az egyik ablaka kitörött. Valami arab országban, nem fogjuk megtudni, ne is akarjuk megtudni.
Itt van pl. ez a mondat: ma 1980 olyan messze van időben, mint a 2. világháború volt 1980-ban. Jó kis mondat, biztosan lájkolnák páran. De valójában mit is jelent ez a mondat? Mondott bármit is? Ha kivonjuk a jelen dátumból 1945-öt, majd elosztjuk kettővel, és azt kivonjuk 2017-ből, akkor 1980-at kapunk. Hát ez már valami?
De van itt más is. Rosszul vagyok azoktól a túlgondolt semmiktől, amiket sok helyen lehet kortárs művészet cimszóval látni. Van egy absztrakció, ami hasonlit egy másik művész hasonló absztrakciójára, amit persze nem neveznek meg, de nekem fel kell ismernem egy félrerajzolt vonalból. A kép cime pedig Untitled, ami magyarul azt jelenti, hogy nem tudom, nem gondoltam semmire, nem is érdekel. Egy jó alkotás nem ilyen. Egy jó alkotás fejbe rúg, leönt egy vödör hideg vizzel, majd megcirógatja a vállamat. Vegyük a Guerilla Girls-t. A mondanivaló egyszerű: a csajokat, vagyis női művészeket semmibe veszik. Az ábrázolás egyértelmű, a mondanivaló szintén. És most térek vissza Wolfgang Tillmans-ra. Igen, itt ismét arról van szó, hogy amolyan álértelmiségi nehézségbe ütközünk csak, ha meg akarjuk érteni a képeket. VAlójában egy takaritónő nulla ismerettel nagyjából annyit fog érteni mint mi. Hogyan szerezd vissza a pasidat 10 lépésben, ez lehetne egy facebook bejegyzés is, és mégis itt van a kiállitóteremben.
Azt akarom mondani ezzel, hogy sajnos a jövő az, hogy egyre egyszerűbb lesz a mondanivaló, és azt egyre jobban a szánkba rágják. Regény helyett lesz novella, festményből fotó, fotóból facebook bejegyzés.
Nem, most nem az következik, hogy régen minden jobb volt. Egy frászt volt jobb. A nagymamámról életében kb. 10 kép készült, abból 5-öt én készitettem. A gyerekeink majd full hd-ban nézhetik azt is, ahogy megszületnek, vagy ahogy legóznak. A számitógépem erősségéről annyit, hogy elketyegne rajta a teljes Bkv hálózat, és közben még szólna a rock is  a hangszórókból. Az sem igaz, hogy a fiatalok nem kötnek barátságokat és nem beszélgetnek. Ránk is ezt mondták, és mi is ezt fogjuk mondani.
Én még olvastam a Lempriére lexikont Lawrence Norfolk-tól. Az első 50 oldalon lényegében egy szemüveget próbál fel egy diák (de azért nagyon is jó könyv a maga 700 oldalával). Most erre már senki sem kiváncsi, ellenben lájkolnak bármit, ha jó csaj van a képen. A jövő az egyszerűsitett kommunikációé. Viszont az érthetőé is, és ez talán mégis érdekessé teszi. Merthogy Tillmans nem teszi érthetővé a világot, sőt. Ugyanúgy kiröhög, érzékelteti, hogy kérdéseket kéne feltenni, és ezzel hasonlóan eléri a célját, mintha egy sötét udvart festene. Van még remény, de hogy mire, azt sajnos nem árulja el...





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése