Az elmúlt napokban/hetekben sokszor jött elő az utazni/nem utazni kérdése. Van aki azt kérdezte, hogy tényleg elutazom-e egyetlen kiállitásért valahova,, más pedig arról érdeklődött, hogy miért irok ilyen keveset a pesti kiállitásokról, hiszen ő azt tudja megnézni. És amúgy is, miért tanácsolom azt mondjuk egy leendő festőnek, hogy utazzon, mikor csak egy műterem kell és festék, semmi más.
Azt gondolom, hogy ami most történik a világban, az leginkább rémisztő. Leginkább a szüleim nemzedékére gondolok, hiszen aki beleszületett ebbe, az megvonja a vállát és alkalmazkodik. Mert mi is történt velük, a már nyugdijas vagy nyugdijközeli generációval? Volt egy munkahelyük 30 évig, esetleg 10 év után váltottak, évente egyszer lemehettek az adriára és az újságokból néha kiolvashattak valami mélyebb összefüggést.
Ehhez képest mi történik most? Ha nem vagyok fent a csetprogramban, már megkérdezik, merre járok. Nem reagálok egy facebook bejegyzésre fél órán belül? Egyáltalán, a rengeteg csetprogram, telefon, email mind nem létezett 20 éve. Olvassunk csak el egy Lázár Ervin novellát! Csak néhány 10 év, és egy olyan világba csöppenünk, ahol senki sem siet, legkevésbé az iró.
Tetszik, nem tetszik, az utazás ma ugyanannyira része az életünknek, mint a mobiltelefon. Nemcsak a kiállitások vannak külföldön, hanem azok is, akik a kiállitásokat szervezik. Alkotótábor? Persze, van vidéken is, de a világ nem a bezárkózás felé halad. Ha máshol nem, a munkahelyen mindenképpen találkozunk külföldiekkel, hacsak nem valami állami elfekvőben dolgozunk. Túl kicsi ország vagyunk ahhoz, hogy megspóroljuk a külföldi kapcsolatokat. Röhejes, de a szlovákokat érdemes nézni: náluk nem olyan nagy az egó, emiatt sokkal előrébb járnak nálunk - hát ezt se gondoltam volna 10 éve. Tavaly például voltam Pozsonyban és Pesten is portfolio review-n, aminek az a lényege, hogy az ember megmutatja az anyagát hozzáértőknek, és ők véleményezik. A pesti rendezvényre eljött pár szabadúszó meg intézmények tanárai. A pozsonyira Kanadától Bécsig érkeztek fesztiválszervezők, kurátorok, olyan emberek, akikkel máshogy bajosan lehetne találkozni, mindez 30 országból. És még azt is megtették, hogy szövetkeztek Béccsel, igy együtt szervezték velük a rendezvényt.
Ma már nem akkora ügy az utazás. Londonba pl. napi 4 járat van, Párizsba is 3, már nem készülünk hetekig egy útra és nem tapsoljuk meg a pilótát amikor leszállt (azazhogy múltkor páran tapsoltak, meg is lepődtem). A szakirodalom is angolul van és nem jelennek meg nálunk a fontos könyvek.
És igen, a robotok is onnan jönnek majd akik végképp elveszik a munkát majd, de azt majd megirja az unokám, hogy az ő vén trotty nagyfaterja miért idegenkedik a robotoktól. Az lesz az a pont, amikor majd megértem, hogy a szüleim nemzedéke miért nem akar utazni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése