Capa és a mexikói bőrönd az Osa archivumban

Közröhej. Ennek a kiállitásnak minimum a Ludwigban kellett volna lennie, ha nem a Szépművészetiben (ja bocs, bezárták), Nemzeti Galériában, Műcsarnokban, bárhol, de nem az Arany János utca 32-ben.

Ez olyan, mintha az Artmarketet egy fészerben tartanák Rákosszentmihályon, vagy mintha Putyin látogatására Vecsés-alsón került volna sor. Ciki. Pláne azután, hogy New York-ban az Icp-ben (fotóház, mint a Mai Manó, csak milliószor profibb) jött ki az anyag, és mindenhol máshol is abszolút főhelyen.
Az Osa amúgy egy független dokumentációs központ, jobb helyen ezt sem feltétlenül egy ilyen szervezet viszi, de hála az égnek, hogy legalább ők vannak. Ha ugyanis megkérdezném valahol, hogy mondjuk Hajas Tibor anyagait hol lehet látni, akkor tudjuk a választ: sehol.
Magáról a kiállitott anyagról már nincs túl sok mondanivalóm. Megirtam többször is, több helyen is láttam az anyagot, többek között New York-ban és Barcelonában is. Azt kell mondjam, hogy kötelező olvasmánnyá tenném, de legalábbis felhivnám a figyelmet rá jobban. Többek között azért is, mert az eredeti negativokról készült kontaktok is láthatók, nem csak a kiállitott képek. Ez azt jelenti, hogy nincs mellébeszélés, minden képet látunk, amit a fotós ellőtt, és nagyban pedig a kiválasztottakat. Lehet képelemzést tartani, miért pont az a kép lett a befutó, mi történt körülötte, miért akkor kattintott a fotós, satöbbi. És ez tényleg azon ritka esetek közé tartozik, amikor valóban azt látjuk, amit mondjuk Barcelonában látnak az emberek, amire amúgy semmi esélyünk sincs.

Tempósan csúszik lefelé a hazai "hivatalos" művészeti élet. Olyanra pl. nagyon régről emlékszem, hogy egy Ludwig múzeumban egyáltalán semmilyen kiállitás ne legyen - lehet ellenőrizni a weboldalon. Mindössze a Ludwig gyűjtemény nézhető, ami évek óta ugyanaz, és már ezerszer látható volt. Egyre több a lakásgaléria, mert azok, akik mondjuk a Műcsarnokban állitanának ki, ha lenne ott értelmes program, azok most a galériákba húzódtak vissza. Ettől viszont a galériákban esélytelen új, fiatal művészeket látni, ők tehát hátrébb szorultak. És azt is látom, hogy immár nagy öregeknek sem ciki művelődési házakban kiállitást tartani, ami eddig azért rangon aluli volt. Hogy mi következik ebből, azt jól tudjuk. Az átlagember egyáltalán nem érdeklődik semmilyen kiállitás iránt, hisz nincs semmi, ami az ő szemszögével belátható lenne. Ne gondoljuk már, hogy a Ludwig gyűjteményt tizedszerre is meg fogja nézni, vagy a Műcsarnokba megy érdektelen embereket nézni..Irhatnám lelkesitően, hogy utolsó pillanatban vagyunk, de nem. Utolsó utániban, itt már nincs semmi látnivaló, tessék továbbfáradni Londonba. Ott még a munkáért is több pénzt adnak...

A Douglas Copeland jelenség

A napokban azon filozofáltam, hogy mi lett volna, ha már több generáció óta érdekelte volna a családomat a művészet. Rippl-Rónainak pl. dokumentált elképedése, hogy amikor hazajött Kaposvárra, valamelyik ismerősének megmutatott egy egyhetes párizsi művészeti lapból egy cikket, majd előzékenyen elkezdte leforditani, de az illető legyintett: már olvastam. Abban az időben sokat járatták a párizsi lapokat, különben ez Hollandiában is vicces volt, amikor az egyik hercegnő világvégi kastályában jártam, ott is párizsi divatlapokkal mutatták be azt, hogy a holland hölgyemény követte a divatot. Az én családomban ez nem volt divat, apámnak igen kiterjedt gyűjteménye van, de abban nagyon kevés a művészeti témájú könyv, ez persze érthető is. És bármennyire is nem vág témába, nem tudom nem bevágni ezt a cikket: http://totalcar.hu/belsoseg/2016/01/10/most_akkor_egy_kis_kultura/
Nálunk persze nemigen divat nemhogy régi autót, de régi művészeti könyveket, sőt egyáltalán könyveket gyűjteni, és ha divat is lenne, egy Jókai összessel nem érezném magam jobban. Csakhogy menjünk előre az időben 50 évet. Mit fogok én odaadni a gyerekeimnek? Hát ezt: http://ekultura.hu/meta/szerzok/cikk/2007-05-01+00%3A00%3A00/douglas-coupland-x-generacio
Douglas Copeland x generáció cimű könyvét. És akkor most állj. Az X generáció egy regény arról, hogy a fogyasztói társadalomból kiábrándult emberek a történetmesélésben találják meg magukat. No de ha ez egy regény, akkor mit keres a blogban? Nem, nem váltok át könyves bloggá, bár néha eszembe jut. Akkor csak az lehetséges, hogy Copeland egyszerre iró és képzőművész. Bingó. Miért, Kassák inkább iró vagy festő? És Hobo költő vagy zenész? Valójában igen nagy hagyománya van annak, hogy egy festő irni kezd (vagy forditva). Most csak egy ismeretlen példa, akiről már irtam is: Mark Rothko. Na ki olvasta művészeti irásait?
Csak a bulvárkedvelők kedvéért hallom meg a kérdést, hogy akkor most irónak jobb vagy festőnek? Á, hagyjuk. Még Brassai-nál is, akit az egész világ fotósnak ismer, ott az az aprócska tény, hogy ő irta a szerintem legjobb, leghitelesebb könyvet Picasso-ról (persze nem olvastam az összes Picasso-ról irt könyvet, csak úgy a felét).

És itt áll meg a tudományom. Copeland ugyanis kiállit Sao Paolo-ban, New York-ban, London-ban meg még valahol. Kanadában valahol felállitották egy szobrát. Én viszont ezt az egyetlen képet láttam tőle. Hogy tetszik-e? Nem. De a galériák, akik együttműködnek vele, nem kis nevek. Talán majd egyszer megtudom hogy is van ez.

Jim Dine a kölni Folkwang múzeumban

Ha ez a blog jegyzetfüzet lenne, csak annyit irnék bele: utánanézni ennek a muksónak. Az Artforumban ez a kép fogadott:

Ismerős volt a név, ezért utánanéztem. Ott volt az első pop art kiállitáson, aztán ott volt még az absztrakt expresszionizmusnál is (ami persze előbb volt). Nincs is több kérdésem. A new york-i művészéletet habzsoló festő kipróbálta már magát a szobrászatban és persze a rajz terén is. Akkor miért nem hallottunk róla? Nagyon egyszerű. A művészettörténetet New York-ban irják, de Pestről még Köln is maga a Mars, teljesen kizárt, hogy valaki felfigyeljen rá. Meg aztán ki jegyez meg 100 nevet a Pop artból? Aztán még százat a neorealizmusról, aztán még százat.. A nevet mindenesetre eltároltam, és majd alkalomadtán meg kell néznem a képeit...

Az Artlocator magazin

Új művészeti lapot inditani itthon kb. annyira okos ötlet, mint a Dunából inni: éppenséggel túl lehet élni, csak minek. Utoljára a szépreményű és tényleg jobb sorsra érdemes Flash Art bukott meg, önző módon az mma einstandolásával - nyilvánvaló volt, hogy egy ennyire jó lapot máglyán fogják elégetni és tényleg. Maradt azért művészeti lap, az Artmagazin mostanában egyre kevésbé kortárs, inkább az 50-es 60-es éveikbe lépetteknek kinál szinvonalas anyagokat, ott van a Műértő, ami furcsa módon eléggé pénzszagúan közeliti meg a témát, de azért kiváló cikkek is akadnak, és hát az Újművészet, ami az utóbbi években egyre jobb, de azért ritkán érdemes megvenni. Mit keres itt az Artlocator?
Előszöris pénzt. 2400 ft egy lap ára, amire azért már én is felkapom a fejem, egy ezresnél többet ritkán mernek elkérni egy újságért. Másrészt az első belelapozásnál megvan a válasz. A tartalom fele angol, de nem úgy, ahogy nálunk szokták, hogy a teljesen magyar nyelvű lap végére odaraknak angol szöveget kettes betümérettel, hanem itt az angol szöveg ugyanolyan jól olvasható, mint a magyar. Jót tesz az oldalszámnak is a nyelvduplázás, szép vastag számot sikerült kihozni. Aminek persze a fel azonnal átlapozandó, habár a képek szép nagyok és úgy tesznek, mintha miattuk érdemes lenne lapozgatni. Kár, hogy egy szakmai olvasónak hamar feltűnik, hogy a lapozgatáson van a hangsúly, első átlapozásra néhány interjún kivül nincs is semmi, amit olvasni lehetne, ami azért igen messze van a Műértő apróbetűs teli lapjaitól. De persze az Artlocator trendi, meg mittudomén. Valójában csak az akar lenni. Egy valódi művészetértő már az első ötletelésnél szólt volna, hogy őszi divatkollekciót belerakni teljesen értelmetlen egy művészeti lapba. A sok kis szines pedig összességében nekem azt mutatja, hogy a szerkesztők sem tudták mit akarnak irni, mivel akarnak foglalkozni. Kár, mert kisérletnek érdekes a lap, de az ára és a külföldi célközönség miatt számomra érdektelen.

The Broad. Új kortárs múzeum Los Angeles-ben

A művészeti központok nagyon lassan változnak. Tetszik vagy nem, New York, London elsőségét nem lehet elvenni. Százezer galéria, még sokkal több intézmény és jelentős tehetős vásárlóréteg gondoskodik arról, hogy mindenki oda vágyjon. És azt is tegyük hozzá, hogy akit egyszer a Tate felkarolt, azt bizony nem lehet figyelmen kivül hagyni.
Másfelől az is régóta téma a nagy intézményekben, hogy a legnagyobb műgyűjtők nemcsak azt szeretnék ma már, hogy a nevük fennmaradjon, mint egy mecénásé, hanem sokszor meg is szeretnék határozni azt, hogy kit emeljenek fel a rivaldafénybe (és még nem is beszéltem arról a paradoxonról, hogy nem a legdrágább kép a legjobb minőségű, bármit is jelentsen a minőség szó itt).
Az utóbbi években Ázsia, azon belül is Kina próbált meg felkapaszkodni a képzeletbeli dobogóra. Apró megjegyzés, hogy Japán ebben a viszonylatban igen erős, de stabil, Kina viszont az utóbbi években kétszámjegyű növekedéssel mutatta, hogy komolyan kell venni, nem véletlen, hogy pl. az aukciósházak is nyitottak ott irodát. De most Kina helyett Los Angeles-be kirándulunk.

Los Angeles-ről nagyon ritkán irok, egyrészt persze, hiszen összesen egyszer voltam ott, jó messze van, másrészt meg azért is, mert ha művészet és Amerika, akkor New York. Kalifornia nem a művészetéről hires, bár sokan választották a klimája miatt, Niki de Saint Phalle, Hockney többek között. Ebbe az állóviznek nevezhető valamibe illeszkedik most bele ez az új múzeum. Hogy miért? Mert az új múzeumot leginkább a pénz nagyságával irták le az újságok. Repkednek a milliárdok, mindenki élteti a Broad házaspárt, akik épitkezéssel szedték meg magukat. Minden remek. Az Artforum művészeti lapban egyenesen egész oldalas hirdetéssel találkozunk:

Tehát a tények. Eli Broad a 70-es években kezdett gyűjteni, kezdetben Modigliani-t, aztán áttért a kortársakra, ami akkor a pop art volt. Mára 2000 darabos gyűjteménye van, és persze minden nagy név megtalálható köztük. Egyszerűen megkerülhetetlenné vált a helyi művészeti életben, mindenki hozzá járkált, aki el szeretett volna adni. Ebből aztán az következik, hogy a milliárdok ezúttal is átalakultak valami mássá: szinte az összes alapitvány, múzeum Broad-nak köszönheti a pénzét, igy aztán nem csoda, ha mára egész Los Angeles hozzá kötődik. Aki nem ad el neki, az nincs is. Ismerős helyzet? És pont L.A-ben alakult ki, mintha csak Pekingben vagy Moszkvában járnánk.
Ime 2016 első szenzációja. A múzeum is az bizonyára, a jelenség pedig egyrészt csodás, hiszen egy óriási kortárs művészeti központ létesült, másrészt érdekes. Más világ az, én mondom..

Czóbel és Hamvas Béla

Czóbel Béla egy nagyon hires festő, azon kevesek közül, akik Párizsban is karriert csináltak a 2.vh után (tavaly volt kiállitása a Művészetmalomban Szentendrén). Ezen felül ő az egyetlen festőnk, aki elmondhatja magáról, hogy a teleket Párizsban töltötte, kb. 1948-1954-ig biztosan, de még utána is. Amúgy a Nyolcak tagja, Párizsban tanult, és mellesleg Szentendrén bálvány: szinte mindenki mesterének vagy példaképének tartotta, aki akkoriban Szentendrén dolgozott, és nem voltak kevesen. Rengeteg történet van arról, hogy a művészbarátainak újságokat, albumokat hozott Párizsból (az 50-es években, hoppá!), és mindenkivel barátságos volt, mindenkivel jóban volt. A Műértő 2014 szeptemberi számában külön is foglalkozott azzal, hogy a rettegett 50-es években hogyan vitte ki vásznait Párizsba, és egyáltalán, nyilvánvalóan a rendszeren felül állt, hiszen minden évben majdnem az év felét Párizsban töltötte, aztán hazatért, és mintha mi sem történt volna, a Párizsban vett festékeit, vásznait hazahozta, és Szentendrén dolgozott (miközben olyan festéket sehol sem lehetett kapni, megjegyzem a jobbakat ma sem!). Soha senki nem állitotta meg a vámon, nem volt feltűnő, hogy kifelé kb. 60-70 nagyméretű képpel utazik...Meseregény, de igaz. Bárcsak igy bántak volna pl. Kassákkal, akit nem engedtek el a párizsi kiállitására, pedig nagyon megérdemelte volna, és jó propaganda lett volna..
Hamvas cudarabbul járt. Mindenki ismeri a történetet, hogy a nagy gondolkodó raktárosként dolgozott. Sőt, 1948-ban mondvacsinált okokkal kirúgták a könyvtárosi állásából, és onnantól nélkülözött, nem csak anyagilag, de onnantól egyetlen regénye, esszéje nem jelent meg, és tulajdonképpen még ma sincs elismerve, ugyanis átcsúszott az ezoterikus kategóriába (legalábbis a könyvesboltokban biztosan), műveinek jóformán nincs kritikája és ismertetése, nyilván nem kötelező tananyag miközben immár 28 kötetben jelent meg az életműve, ami persze lehet riasztó is, hiszen ennyit elolvasni embertelen munka, pláne úgy, hogy a fő regénye, a Karnevál használati utasitása eleve úgy hangzik: elsőre úgysem érted, olvasd el háromszor, ha még akkor sem érted, akkor majd 20 év múlva megérsz rá..
Tehát kijelenthetjük, hogy nemigen találnánk nagyobb ellentétet ennél a két embernél. És mégis úgy tűnik, hogy életük többször találkozott: az Im Memoriam Hamvas Béla kötetben (2008) Deák Károly úgy emlékszik vissza, hogy Hamvas, miután kitették a könyvtárból, Czóbel szentendrei házában (villájában) lakott, mielőtt Inotára ment az erőműbe dolgozni. Sőt, Hamvas huga egyenesen azt irja, hogy Czóbel téli kiruccanásai miatt kérte meg Hamvast, hogy lakjon ott, hogy más ne költözzön be a nyilvánvalóan látványos villába. Hogyan lehetséges ez?
Ami biztos, hogy Czóbel 1948-ban valóban Párizsban telelt. Egyrészt Párizsban enyhébb a tél, a minusz fokok ritkák, másrészt télen óriási kulturális élet pezseg ott, és mivel Czóbel a képei eladásából élt, ezért jelen kellett lennie. Nyáron viszont kiürül Párizs, a gazdagok a Cote D'Azurre mennek, nem feltűnő, ha Czóbel Szentendrén nyaral. Kézenfekvő a kérdés, hogy megtehette-e Czóbel, hogy Hamvasnak, az éppen kiátkozott embernek adja a házát, és miért pont neki? Hiszen nyilván sorban álltak volna a festők ezért a kegyért. De talán épp ezért. Egy festő talán felhasználta volna a festékeit, vásznait, ez persze feltételezés. Nem találtam a szakirodalomban semmi utalást arra, hogy Czóbel és Hamvas mikor találkoztak és miért. Czóbel 1940-ben jött vissza Szentendrére, Hamvas viszont az Erzsébet Királyné úton lakott. Habár Hamvas Béla huga azt irja, hogy "...sok időt töltött Sári nővéremék kis házában a Kőhegyen", Szentendrén.
A már emlitett Deák Károly azt is irja, hogy a Karnevált, Hamvas fő regényét Szentendrén irta a Czóbel villában. Talán igy is van. Akkor viszont, bár furcsa kimondani, de Hamvas egy olyan mecénásra talált, akinek közvetlenül köszönheti élete főművének megirását. Lehet, hogy titokban Czóbel Hamvas rajongó volt?

Maurizio Cattelan és a galeristája

Induljon jól az év, emlékezzünk erre a remek kis mókára. A művész felragasztószalagozza a galeristáját a kiállitása alkalmából.

Köszönjük a Massimo de Carlo galériának.