Könyvajánló: Molnos Péter: Elveszett örökség - Kieselbach

Tulajdonképpen felelőtlenség, hogy a Kieselbach és a Virág Judit galéria egyszerre jött ki egy többszáz oldalas, rendkivül komoly könyvvel, hiszen kétszer 400 oldalt elolvasni nem kis teljesitmény, mégha ennyire szép is a tálalás. Nem kérdés az ajánlás, az egyedüli kérdés az, képesek leszünk-e befogadni ennyi szépséget.

Műgyűjtésről hirtelen csak Ébli Gábor Műgyűjtés művészet mecenatúra könyve jut eszembe, ami egészen kivételes mű, és mindenkinek ajánlom. Ez a könyv más. A nagyközönségnek készült, nem annyira a szakmai szobatudósoknak, felrakható bármilyen könyvespolc ékének, és a fotók ebben is olyan minőségüek, hogy megnyalom mind a tiz ujjamat.
Persze nem véletlen, hogy a századelő nagykutyáinak villáit, lakásait figyelhetjük meg ebben a kiadványban. Tény, hogy a legtöbb, akkori bárók kezére került kép ma Szentpéterváron csücsül, esetleg Moszkvában, vagy fogalmam sincs, hol, hiszen mint köztudott, a 2. vh idején az oroszok elvitték a legértékesebb képeket, és nem sietnek visszaadni. Igy ma már csak efféle könyvekből tudhatjuk meg, hogy 1940-ben volt Pesten Matisse, Van Gogh, Cézanne kép. Az is bizonyos, hogy ma már(egyelőre) nem ismerek senkit, akinek Picasso, Mondrian, vagy akár Warhol kép lógna a falán. Ebben is menthetetlenül lemaradtünk, a régi nagyság soha nem tér már vissza. Ezért ez a könyv méltó emlékezés a régmúlt szép világra.

Könyvajánló: Farkas Zsolt: Szia

Irodalmároknak való ez a könyv, mivel főleg nyelvészeti kérdéseket tárgyal, de egyben egy olyan laza, bármikor előállitható és máshova nem soeolható szövegegyüttest alkot, ami szinte minden alkotó életében megszületik. Sok apró irás: egyenként ritkán haladják meg a 10 oldalt: nem csoda, ha nem lehet regényként, gyorsan olvasni. Az iró feldob egy témát, aztán egy kicsit körbejárja, s bár a szinvonal jóval magasabb, mintha újságban olvasnánk (bár miért is ne lehetne újságban is?), de  azért nem kell hozzájuk erdőben meditálni olvasás előtt.

Ez idáig remek, de miért kerül akkor be ide? Azért, mert szóba hozza Hajas Tibort. Nem, nem épiti rá az egész könyvet, csak úgy a 200. oldal környékén megemliti, hogy egyébként van ilyen, olvassátok. És ez már sokkal több, amit Hajasért tettek, ezért jár az ajánlás. Hajas Tibor életművét, mint ahogy azt Farkas Zsolt is megjegyzi, egy nagyon szűk értelmiségi körben ismerik, azon túl nem. Csak úgy halkan mondom, hogy idén a VElencei Biennálé központi pavilonjában volt két fotósorozata is, ami ahhoz képest, hogy jó 40 éve meghalt már, elég szép teljesitmény.
Azt szokták mondani, hogy ők ketten voltak a neoavantgárd pápái, ami persze marhaság, mert voltak ott még ötvenen, Szentjóbytól Paueren át Ujj Zsuzsiig, másrészt valóban, mintha ők ketten emelkedtek volna ki igazán a mezőnyből, na jó, Szentjóbyt muszáj még emlitenem. A további nevek talán már izlés kérdése, mindenesetre ha valakit érdekel ez, olvassa az Artpool-t, Szilágyi Sándor könyvét a Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetbent és az Alföldi gyűjtemény katalógusát. Többek között.

Klaniczay Júlia interjú

A Havibaj irodalmi újságban érdekes interjút olvashattok Klaniczay Júliával az Artpool egyik alapitójával. Az Artpool hamarosan az alapműveltség része lesz, úgyhogy minél előbb érdemes elolvasni...
www.havibaj.com

Jeffrey Milstein

Nem lennék meglepve - bár micsoda kezdőmondat lesz ez egy képzőművészeti blogban! - ha 50 év múlva a drónok már képesek lennének embereket is szállitani, és mindannyian megtapasztalnánk a felső perspektiva nézőpontját. Addig is, drónokról is eleve csak pár éve beszélgetünk, és az egyre nagyobb felbontású kamerák is létszükségletek voltak Jeffrey Milstein sorozatának elkészitéséhez. New York és Los Angeles házait fotózta felülről - na igen, talán 10 év múlva ezt már csak nagyon drágán lehetne megtenni.
Az eredmény mindenesetre lenyűgöző. Csodálatosak ezek a nagyfelbontású képek, nem is szükséges hozzájuk semmilyen kommentár. Ime: https://www.lensculture.com/search/projects?q=jeffrey%2Bmilstein&modal=project-524063-lany

A Párizs Budapest katalógus

Csak a legnagyobb elragadottság hangján lehet szólni erről az albumról. Na jó, a 15000 ft-os ár nem éppen baráti, de az se kevés, amit kapunk. Látszik, hogy ezúttal nem spóroltak semmivel. Minőségi, vastag papir, nagy méret, a fotók pedig szintén sosem látott minőségűek. És a csoda az, hogy a szöveg sem marad el tőlük.

Egy ilyen óriási témát elbeszélni nem egyszerű. De a könyv szerzői mindennek utánamentek és meg is osztják velünk a forrásaikat, igy aki elmerülne egy apróságban, van hova nyúlnia, a lábjegyzetekben megkap mindent. Az összes fotóról megvan, hogy ki készitette, mikor, az összes helyszint beazonositották. A teljes szöveg elolvasása emberes munka,400 oldal tömény szöveg. Én gyorsan olvasok, de adok egy hónapot magamnak, a lexikális ismeretek burjánzása miatt nem is célszerű egyben elolvasni az egészet.
A könyv 1890-1960-ig tekinti át a fontosabb festők párizsi kalandjait. Van, amit már tudtunk régről, mondjuk a Nyolcak útjait, Kassákot, de a könyvben Ámos Imrétől Vajdáig mindenki szerepel, és mindenkiről a legrészletesebb leirások, helyszinekkel, fotókkal, dátumokkal. Elképesztő.
Fogok még szemezgetni belőle, most egyelőre megelégszem azzal, hogy az 5 csillagos rendszerben adok neki hat csillagot.

ARTE!Brasileiros újság

Kétségtelen, hogy időnként ki kell tekintenünk a nagyvilágba ahhoz, hogy értékelni tudjuk a saját helyzetünket. Itt egy brazil művészeti lap, ami remekül példázza, mennyire máshogy gondolják arrafelé a művészetet.

Az újság elolvasása után úgy tűnik, arrafelé leginkább a protest művészet divik. A művészet mint ellenállás a lap alcime, tematikája, és ezt maximálisan hozza is. És van is miért ellenállást inditani: diktátorok, amerikai elnyomás, rengeteg kilátástalanul szegény ember, bizony van miről beszélni. Nekem mégis a Museu de la Photografia egy fokkal visszafogottabb, sőt időnként absztrakt képei tetszettek legjobban. Persze nem igy lenne, ha egy performanszra készülnék, netán graffitikkel tervezném beboritani a várost.
Az újságot amúgy egy 2001-ben Braziliába költözött francia, Diego Rousseaux főszerkeszti. Ő még csak nem is művészi fotós, megrendelésre ételfotókat készit. Nem baj, csak azért emlitem, mert úgy látom, nem igazán alakult ki az Európában megszokott modell, hogy galériák vannak, ebben a lapban legalábbis nem hirdet galéria. Persze az nem is lenne igazi ellenállás. Szóval van még hova visszacsúsznunk..

Elveszett örökség: báró Hatvany Ferenc gyűjteménye

A Virág Judit kiállitás mellett ez is fantasztikus, az év meglepetése, csodálatos. Az artmagazinban meg itt-ott persze már volt szó a Hatvany gyűjteményről, ha másért nem, azért, mert nem sűrűn fordult elő, hogy ennyire minőségi anyagot szedjenek össze, amiben Van Gogh-tól Manet-ig mindenki szerepel, másrészt a villa ma is létezik, 48-ban elfelejtették államositani. Az épület kapott találatot a 2. világháborúban, de pár éve mintha felújitották volna, legalábbis kivülről úgy tűnik. Azon az úton, ahol eljutunk a Disz térre, az utolsó ház, ami Pestre néz. Mit ne mondjak, pazar lehetett a kilátás.
Természetesen nem csak a festmények voltak elsőrendűek a házban, hanem a bútorok, szobrok, könyvek, szőnyegek, vagyis minden más is. Mindezt felidézi nekünk egy videó, ami az egész kiállitás éke.

Mit ne mondjak, láttam már jónéhány videót, de ez igényességben bármelyikkel felveszi a versenyt. Az adatok teljeskörűsége, korabeli fotók, háttérinformációk, máshonnan nem megtudható tények teszik kivételessé. De tegyük hozzá a narráció profizmusát, a fénykezelés, az effektek minőségét. Nem csoda, hogy a videónál mindig álltak. Ha kiadnák dvd-n, megvenném.
A kiállitás másik maradandó élménye a katalógus. Vagyis pontositok, ez nem is katalógus, hanem egy könyvremek. Olcsó könyvespolcra nem érdemes tenni, egyszerűen azért, mert nagyon nehéz. Itt is kitűnőek a képek, az egész album minősége megkérdőjelezhetetlen. Még vissza fogok térni rá, de hozzá némi idő, mire átrágom magam a 600 oldalon.
Két ilyen kiváló mű mellett maga a kiállitás, a képek szinte csak háttérnek jók. Persze érthető, hogy az Oroszországban senyvedő képeket a Kieselbach galéria sem tudni megszerezni, az elégett képeket sem lehet már újrafesteni, azért a néhány magyar kép is mutat valamit. De persze az lenne az igazi, ha a szőnyegek, bútorok is ott lennének.
Tényleg nagyszerű kiállitás. Csak az merülhet fel, hogy miért nem a Nemzeti galériában van?