Magyar képek a Pompidou központban 1.

Maurer Dóra 1972-es kézmozdulatait vette meg a Pompidou, ami most éppen látható is a 4. emeleti kortárs művészeti anyagban:

Ez egy biztos kezű választás, Maurer Dóra évek óta az egyik legismertebb művész külföldön, ezek a képei pedig sokszor sok helyen voltak már. Az más kérdés, ha rajtam múlik, én biztos Hajas Tibor falfeliratait vettem volna meg, bár persze a kézmozdulatok nyelv nélkül is érthetők...

Junya Ishigami a Fondation Cartier-ben

A Fondation Cartier, ami teljesen más, mint a Fondation Henri Cartier-Bresson, egy kortárs művészettel foglalkozó alapitvány. Egyre bővülő gyűjteményük van, és általában olyan témákkal foglalkoznak, amik a többi galériának vagy múzeumnak már éppen nem komfortos. Volt már afrikai művészet, design, ennek a kiállitásnak a cime pedig freeing architecture, vagyis az épitészet felszabaditása. De nyugodtan irhattak volna mentsük meg a természetet cimet is, az is nagyjából fedte volna a témát, csak nem hangzik olyan jól.

Honnan is kell felszabaditani az épitészetet? Természetesen az épületek készitése alól, a monumentális tájsebek létrehozásától, betonszörnyek vicsorgásától. A kulcsszó a harmónia, s mivel a kiállitó japán, nem csoda, hogy ezt a természethez való fordulással képzeli el. Erre jó példa maga az alapitvány épülete is, hiszen nem egy betonszörny, noha azért 5 emeletes magasságával nem is pinduri, mégis a rengeteg fa és más zöld miatt úgy érezzük, hogy ez inkább egy park, és mellékesen van egy épületecske is. Junya munkáiban természetesen az épitkezésen megtalálható összes növény szerepet kap, és szó sem lehet arról, hogy csak úgy ledózerolhatnák a területet. Sőt, az épitészetében inkább a ronda kikötő eltakarása szerepel célként, vagy éppen az üvegek alkalmazásával minél nyitottabb táj létrehozása.
Én inkább csak érdekességképp nézegettem műveit, de azt biztosra veszem, hogy igencsak harmóniában van a természettel, és külön öröm, hogy vannak olyan megbizók is, akik pont ezt várják tőle.

Zbigniew Dlubak a Henri Cartier-Bresson alapitványnál

Henri Cartier-Bresson ugyebár egy világhírű francia fotós a 20. századból. Az ő volt műtermét alakitották át kiállitóhellyé, és meglehetősen érdekes munkákat állitanak ki, amik egy kicsit kilógnak a fősodorból, mint ahogy az alapitvány helyszine is , ha nem is távoli, de éppen kiesik a kellemesen, sétatávolságban lévő látványosságoktól. Igy viszont biztosak lehetnek benne, hogy éppen ezért aki ellátogat hozzájuk, az nem azért megy, mert megérintette a Montparnasse nosztalgiája.

Zbigniew Dlubak egy lengyel avantgárd művész, aki Moholy-Nagy-hoz hasonlatos leginkább. Ő is festészetben és fotóban egyaránt aktiv, és nála is az ötletek fontosabbak, mint a kidolgozás, legalábbis mai szemmel. Rengeteg ötlete volt, rengeteg műfajban alkotott, és emellett az élettörténete is tanulságos. 1921-ben született, megjárta a koncentrációs tábort, de túlélte, és a háború után fontos szerepe volt a művészi élet újraszervezésében. 1953-tól a Fotografia szerkesztője, de tanitott  filmezést és művészetelméletet is. Ezen a kiállitáson leginkább a háború előtti képeit láthatjuk, és mondhatom ,hogy lenyűgöző az az ötletáradat, amit elénk pakol. Persze mai szemmel ezek már nem túl látványos, fekete-fehér művek, de az ötletek ma is működnének. Ő is szerette a kollázst, mint akkoriban annyian, a fotóin pedig szintén a mély gondolkodás jelei láthatók. Hasonlóan André Kertész new york-i képeihez, ő is a saját lakását fotózta, mégpedig úgy, hogy a lefotózott tárgyról készitett képet a tárgy mellé rakta, ezzel mintegy eltakarva a valóságot. A kezes sorozatát is tulajdonképpen láttam már máshol, vagy legalábbis hasonlót, de nem merném azt mondani, hogy nem ez volt előbb. Ez az anyag tehát egy titkos tudás lehet, amikor a 70-es évek avantgárdjai újra felfedezték ezeket a trükköket, akkor senki sem mondta nekik, hogy ezeket már kitalálták előttük 30 évvel...

Olivia Gay a párizsi fotóházban

Érzékeny anyag, női megközelités. Az egész onnan indult, hogy elkezdett prostituáltakat fotózni, azok közül is azokat, akiknek kényszer volt ez a munka, akiket otthon nem vártak haza. Ebből egy hét évig tartó projekt lett. Aztán elkezdték érdekelni más nők, akik szintén nem jutottak előre, ezért Braziliába ment, ezúttal is 7 évre. Az anyagai nagyon a határán vannak a projektfotónak, de leginkább feminista mozgalomban lehet elhelyezni.

Tulajdonképpen minden képe a női kizsákmányolásról szól. Klasszikus riportfotókat is készit, de beállitott képeket is fotóz. Legerősebb érdekes módon mégis az, amikor egy fekete háttér előtt odaáll a kamerához, és beszél. Elmondja, hogy 7 évett töltött ezzel meg azzal a lánnyal, hogy miért kezdett bele az egészbe, és ilyenkor a fotók csak háttérként láthatók. Hiteles és erős anyag, mégis, ha csak a képeket nézem, akkor - talán a hasonló témamegközelitések miatt - már inkább félrenézek vagy csak tudomásul veszem a képeket, de nem hatnak rám. Viszont a videó annyira személyes, annyira magával ragadó, hogy arra felkapom a fejem. Lehet, hogy Olivia rossz műfajt választott?

Sajtófotó kiállitás a Capa központban

Mindeközben nálunk sajtófotó kiállitás van. Namost általában ez azt jelenti, hogy a legjobban elkapott pillanatfotókat teszik ki, vagyis mittudomén, egy autót megelőz a saját kereke, a fotós épp ott van, és elkapja a pillanatot..Vagy az egyik politikus félrenyel, félrenéz, kacsint, bármit csinál. Na ilyen fotókból egyetlen sem volt a mostani kiállitáson. Ez eléggé furcsa, hiszen akkor mi marad, ha már ez sincs? Vegyenek egy Hócipő-t (újságot), abban még van ilyen kép. Az idei sláger a megapeace. Jaj, nem, dehogy, akarom mondani a szerencsétlen, falusi, lehetőleg cigánycsaládok elviselhetetlen körülményeinek fotózása. Szó se róla, elég szörnyű, hogy egyesek hogyan kénytelenek élni, nyilván tudnak távolba merengően nézni, a fotós meg ezeket a nyilvánvalóan beállitott képeket adja el riportnak. Ja bocsi, nem mondtam még, mi ezzel a bajom. Egyrészt az is, hogy ténylegesen elviselhetetlen körülmények között élnek legalább egymillióan. A másik viszont az, hogy ebből kell anyagot csinálni. Ezermillió fontos dolog történik, de nekünk az éhezők mutogatása a fontos. Mert persze, mutassák. De ilyen mennyiségben ez már visszataszitó.

Azért a szervezők is érezték, hogy ez harmatgyenge, ezért berakták Máté Bencét. Te jó ég, természetfotó mint riport? Nem azért, imádom a képeit, és ő tényleg elkapja a pillanatot, ráadásul intelligens, jó szeme van, jók a fények, de régen nem ezt hivtuk sajtófotónak.
Ha már mindenáron ki kell emelni valakit, akkor Ajpek Orsolyát emelném ki -index.hu - aki Londonba kiment magyarokról készitett riportot. Az eredeti cikk is hosszú és érdekes volt, itt a kiállitóteremben is érdemes volt ezt megkeresni. Az alanyok meglehetősen őszinték, még úgy is, hogy ők azért már valamit letettek az asztalra, ami erősen alá van becsülve az anyagban, de ezzel együtt ez egy informativ, jó anyag. Csak pont fotóilag érdektelen, mindenkiről készült egy igazolványkép, meg egy a munkahelyük előtt, persze ennek a dokumentációnak ez a lényege. A többi anyag annyira felejthető, hogy már el is felejtettem...

Sheila Hicks a Pompidou-ban

Alapvetően kétfajta művész van. Az egyik olyan, mint Bernard Buffet, aki a saját múzeuma megnyitójára sem ment el, mert akkor pár képet nem tudott volna megfesteni, és amúgy sem akart igazából emberek közé menni. A másik fajta lehet Sheila Hicks, aki a Pompidou-s kiállitásán nemcsak a megnyitón szerepel, hanem minden nap lelkesen ott van a kiállitásán, lehet vele beszélgetni, dedikáltatni, és folyton mosolyog.

Nem tudom, hogy a művei készitése közben is csak mosolygott-e, de apró kételyeim azért akadnak. Sheila ugyanis textilekkel foglalkozik, de ráadásul nagy méretben, többféle anyagot variálva, millió mintázatot és szint kombinálva. Nem egy ötperces meló.
Rögtön a kiállitás első és legnagyobb darabja az, ami a Velencei Biennálén is kint volt. Ott viszont nem érvényesült annyira, egyszerűen annyira széttartó és összevissza volt a válogatás, hogy ott maximum elmosolyodtam a pamutgombolyagok láttán. Másrészt ott már annyira fáradt voltam, hogy szivesen leültem volna a bolyhokra, de azt nem lehetett. Itt a Pompidou-ban viszont egy nagy csarnokban van minden, és a sok hasonló mű erősiti egymást.

Kicsit üldögélek az alkotások előtt, próbálom megfejteni a varázsukat. Először is ezek rettentően szoborszerű dolgok. Nem lepődnék meg, ha egy téren látnám őket, persze nem fogom. Másodszor a textil valahogy otthonos, belsőséges hangulatot teremt. Harmadszor pedig elámulok a munkamennyiségen. Ugyanis egy négy méteres oszlopot összevarni különböző szinű anyagokból, az szerintem nem öt percig tart. És nem is tizig. És a különböző variációk pontt olyanok, mint egy absztrakt festőnél, mondjuk Mondriannál. Játék a szinekkel, játék a melyik-mi-után jönnel, játék mindennel. Szinte egy ötletbörze az egész kiállitás.Ugyanakkor a ruhaanyag egyfajta frisseséget is hoz: azok az ötletek, amiket már láttunk párszor vásznon, frissként hatnak igy bemutatva.
Az pedig, hogy Sheila hihetetlenül kedves az életben is, egy picit még hozzáad a kiállitáshoz.

Francia fotózsurnalisztika a párizsi fotóházban

Egészen pontosan úgy szól a cim, hogy találkoztam a francia fotóval.. és létezik! Ezzel a felütéssel persze inkább kérdéseket generáltam most, hiszen Párizs inkább az egyik fővárosa a fotónak..De a Mep, vagyis a párizsi fotóház igazgatója nem igy gondolja. Példaként a bevezetőszövegben azt irja, hogy amikor találkozott a Moma hires kurátorával, John Szarkowski-val, és a francia fotóról beszélgettek, a kurátor egyszerűen ezt mondta a francia kortárs fotóról: az nem létezik..
Persze ez csak egy jól hangzó mese, ugyanis természetesen jól hangzó neveket már elég régóta produkál a francia fotó, és most gondolhatunk a fotóriporterek sokaságára, akik mindenhol ott voltak, ahol történt valami, vagy a képzőművészeti ágra, ahol meg mondjuk Pierre és Giles ismertségű emberkék vannak..Azért ne tévedjünk el, Amerikában semmi sem fontos, ami európai, igy a francia sem, de azért ezen a kontinensen meglehetősen nehéz a franciák nélkül beszélni fotóművészetről. A kiállitás viszont szerencsére egyáltalán nem egy sznob névfelmutatás, hanem egy izgalmas válogatás. A legfelső emeletre kerültek a fotóriporterek. Ide olyan képek kerültek, amik egy érdekes helyszinen készültek ÉS elég művésziek ahhoz, hogy érdemesek legyenek egy galériabeli bemutatkozásra. Különösen megragadt az öbölháború homokszinű bunkereit, fegyvereit művészien bemutató sorozat. A homoksárga 10 árnyalatát látjuk a képen, teljesen absztrakt az egész, ám a jobb sarokban észreveszem, hogy mégsem absztrakt a kép, mert egy tankot ábrázol, de ezt csak egészen közelről, a kép előtt megállva látom. Az itt bemutatott képeken sosem az aktualitást látom, hanem az ország vagy hely jelenségeit legfrappánsabban bemutató, átgondolt sorozatot.

Egy emelettel lejjebb már a tiszta képzőművészeté a terep. Nagyon finoman azért megjelenik a felelősségvállalás is, más szóval szolidaritás, amikor a társadalom legalsó rétegei átszűrődnek a művészeti beállitásokon...A következő szinten pedig jönnek a nagy nevek. Nagyjából mindenki 3 méter falat kapott: természetesen teljesen lehetetlen bemutatni valakit ekkora helyen. De most a listakészités volt fontos, ugyanakkor nincs hiányérzetem: ez az 5-6 kép elég jól mutatja, hogy milyen témákat preferált az illető, a teljes életművet meg amúgy is inkább egy életműkatalógusban keressük.
Nagyon érzékeny válogatás ez. Úgy érzem, teljesen szubjektiv, miközben felállit egyfajta narrativát, egy magas szintet, amit aztán végig fenntart. Hangulatba hoz.