Picasso rózsaszin és kék korszaka a Beyeler alapitványnál

Ernst Beyeler nagy Picasso gyűjtő volt, de emellett galériásként is foglalkozott a művésszel, s csak halkan teszem hozzá, hogy a gazdagságának egy részét is neki köszönhette, igy már jobban érthető, hogy most, 2019-ben miért épp Picasso kiállitással rukkol elő Svájc egyik legnevesebb kiállitóhelye. Picasso-val amúgy se lehet mellélőni, ez kb. olyan, mintha egy autóversenyen egy Ferrarival indulnánk. A rózsaszin és kék korszak azonban nagyon elől van az életműben, ez még a pálya indulása, és még semmit sem látunk a később annyira emblematikussá váló stilusból.

Bevallom, kissé szkeptikusan léptem be a nagy csinnadrattával hirdetett kiállitásra. A tömeg egészen elképesztő, igaz, Art Bázel idején mit várjak. A képek viszont intimek, nem túl nagyok, és teljesen hiányzik a később annyira jellegzetes túlhúzás, nagyzolás. Portrékat látunk, és a festőt itt az érdekelte, hogy minél jobban megragadja egy figura jellegzetességeit. Teljesen egyértelmű a rajztehetség, a hangulat megragadásának képessége. Nohát, mégis meggyőzött a kiállitás? Annyiból feltétlenül, hogy soha később nem látjuk a kissé bizonytalan, az ábrázolt figurákra koncentráló Picasso-t. Talán a kiállitás arra is rá tudna mutatni, hogy manapság, ha esetleg hasonló, még talán épp a szárnypróbálgatásba tartozó képeket látunk, akkor ugorjon be, hogy más is járt már ezen az úton, és lám, mi lett belőle.

Art Bázel 1.

Igen, ismét eljött az Art Bázel ideje, és ismét szerencsém volt, mert idén is megnézhettem a kinálatot, ráadásul második éve ingyen. Idén sem vettem semmit, de többször voltam úgy, hogy már nyúltam a pénztárcám után, cask aztán egy őrangyal -vagy netán ördögi kéz? - ráütött a kezemre...
Az rögtön a bejáratnál teljesen nyilvánvaló volt, hogy Basquiat kiállitások vannak a világban: Párizsban a Louis-Vuitton alapitványnál, New York-ban szintén alapitványi rendezésben voltak láthatók a művei, s ha ehhez még hozzávesszük, hogy Basquiat ráadásul rendkivül termékeny volt, akkor már sejthetjük, hány képe volt eladó Bázelben..

Segitek: egynél több..Amúgy itt már az is kérdés szerintem, hogy érdemes-e egy futottak még műbe invesztálni, vagy el kell engedni a Basquiat képeket - mondom ezt úgy, hogy természetesen a közelében sem vagyok egy efféle mű vásárlásának..
Sok más kedvencemmel is igy jártam. Sam Francis-t imádom, de idén csak egy apró és nem is olyan érdekes képet láttam tőle. Is.
Egyébként is eléggé biztonsági pályán játszottak a galériák, már amennyire meg tudom itélni. Női művészektől elvétve volt valami, és nagyon kevés tényleg izgalmas képet láttam. Legtöbbször csak bólogattam egy-egy képnél: igen, ez is eladó, de nem izgultam fel. Persze az is lehet, hogy csak a szokásos túl sok kép miatti "képmérgezés" viccelt meg: az egyik újságban hosszasan elemezték, hogy milyen stratégiával kell végigmenni a vásáron, elvégre ha 8 órán keresztül egy-egy képre 7,2 másodpercet szánunk, akkor lehet esélyünk minden képet megnézni..
Igen, a vásár területe irdatlan nagy és még apróbb szatelitvásárok is vannak, az izomláz garantált. A képtelitődés szintúgy, ezért aztán inkább várok egy kicsit, mielőtt levonom a következtetéseimet.. 

A Gagosian magazin új száma

Nemrég felhivták rá a figyelmem, hogy egyáltalán nem kell elfogadni a művészeti vagy akár társadalmi struktúrákat, és hogy a legtöbb galéria, intézmény valójában a pénzuralom szolgálója, hiszen azáltal, hogy mondjuk egy neves művész, mondjuk Picasso képeit csak a leggazdagabbak képesek megvenni, úgy tűnhet, hogy a több pénz jobb művészetet takar. Holott természetesen szó sincs ilyesmiről: a pénzvilág azokat tudta beszippantani, akik maguk is élvezték a pénz hatalmát. Picasso pl. azon panaszkodott Brassainak, hogy hiába a sok pénz, nem tud vele mit kezdeni, nem ebédelhet kétszer, venni pedig már semmit sem tud - hiszen akkor már volt néhány kastélya, egy Hispano-Suiza autója, ami drágább volt, mint a Rolls-Royce, éssatöbbi éssatöbbi.
De azt jelenti-e ez, hogy Picasso, Warhol, Basquiat és a többiek rossz művészek lennének? Nem. Hát itt kezdődnek a filozófiai problémák. Miközben ugyanis pl. Basquiat és Keith Haring egyáltalán nem a pénzért festettek, a pénzipar (netán a művészeti) kisajátitotta őket is, mint annyi haverukat.
Mindezt csak azért irom bevezetőnek, mert miközben engem lenyűgöz a Gagosian pénzvilága, sokan lesznek, akiknek ez már túl sok.

Az viszont teljesen világos, hogy ennek az újságnak minőségben nem sok kihivója van, akár a papirt, a nyomtatást, a képeket, a felkészülést, bármit nézek. És mintha csak a Vogue lenne, szépen megjelentek a nagy divatmárkák is hirdetőnek, úgyhogy még azon sem kell aggódni, hogy esetleg veszteséges lenne a mutatvány.
Engem meggyőzött a lap, bár mások is képesek lennének ilyet produkálni, és őszintén szólva a tartalomba sem tudok belekötni. Csak legyen időm elolvasni, mert egy könyvet hamarabb el lehet olvasni, mint ezt..

Saul Robbins - Initial intake

Az efféle konceptmunkáknál sosem a látható kép az érdekes, hanem a mögöttes történet, noha elismerem, hogy általában ezek a képek eléggé érdektelenek önmagukban. Robbins pszichológiai rendelőket fotózott pontosan abból a szemszögből, ahogy a vendégek látják a teret, amikor leülnek a székbe.
A képek négyzet alakúak, semlegesek, nyilván fix 50 mm-es objektivval készültek, hogy ne legyen rajtuk semmilyen torzitás. Ugyanakkor a terapeuta hiánya miatt mégsem mondhatjuk, hogy ezek dokumentarista fotók, hiszen a pszichológusok nem jelennek meg rajtuk.

Robbins érdeklődése a terapeuták felé nem mai keletű. Ez az album valójában egy fejlődési folyamat része, ugyanis ebből a sorozatból jött a How can I help? sorozat, ami arról szól, hogy egy galériában 15-20 perces session-öket, meghallgatásokat tart a művész, amire bárki odamehet, és elmondhatja a problémáit vagy véleményét. Rengetegen éltek ezzel a lehetőséggel, azt is bizonyitva ezzel, hogy nagy szükség lenne, hmm, barátokra, pszichológusokra? Az biztos, hogy sok ember meglehetősen magányos, és kapva kap egy lehetőségen, amikor a saját dolgairól beszélhet, mégha egy olyan embernek is, aki nem terapeuta, nem javasol drasztikus dolgokat. Mivel találkoztam vele, tanusithatom, hogy Saul pont az a fajta személyiség, akinek az ember szivesen mesél, és ő is sok személyes részletet visz bele egy beszélgetésbe. A Where's my happy ending sorozatában pl. arról beszél, hogy miken ment keresztül, miközben orvosról orvoshoz jártak, mert nem sikerült gyereket összehozniuk. A frusztrációról, a kétségbeesésről, reménykedésről beszél őszintén, de képeken keresztül. És mivel Robbins amerikai, nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy rájöjjünk, természetesen sikerrel jártak, igy Saul családos ember lett...
Az Initial intake sorozat egy olyan középső lépés az életművében, ami nélkül nem lett volna a nagy durranás How can I help?, ugyanakkor önmagában nem sorolnám a kihagyhatatlan sorozatok közé.

Francis Bacon megfizethető áron? Az csak grafika lehet

Mindeközben Párizsban a Saint-Germain negyedben egyaránt megkaphatjuk Vasarely, Vea Molnár, Basquiat képeit, és persze még sok mást. Itt van pl. Francis Bacon, akinek már régóta milliókért mennek el képei az aukciókon, igy egy efféle - mégoly pompás - galérianegyedben már nemigen találkozhatunk vele. De szerencsére itt a grafika, ami ugyan sokszorositott, de mégiscsak eredeti, és egy baráti társaságban megemliteni, hogy van egy Bacon-ünk, nem épp rossz ajánlólevél.

Az is igaz persze, hogy ha egyébként Ikeából származó képekkel van tele a lakás, akkor egy efféle kép is csak porfogó lesz, arról nem is beszélve, hogy én pl. nem is szeretem az ő művészetét. De a lényeg nem is ez, csak annyi, hogy a rettenetes túlkinálatban néha egy-egy ilyen is szembejön.

The Brooklyn Rail újság

Jópár éve már, hogy New York Chealsea negyedéből, ami nagyjából a 20. utcánál van, a durván emelkedő ingatlanárak miatt a galériák elkezdtek kiköltözni Brooklyn-ba. Követték őket a kevésbé jómóduak, és Brooklyn arculata kezdett megváltozni. Már nem egy lepukkant borzalom, bár továbbra is vannak ilyen részei is, de a középosztály megjelenése azt jelentette, hogy aki eddig kényszerűségből lakott ott az alacsony árak miatt, az most kénytelen továbbállni Queens felé.

Ez az újság őrületesen sok infót tartalmaz. Először is 110 oldal, a normálhoz képest duplaakkora oldalakkal, és nem aprózták el. Rengeteg interjú, bemutató, könyvkritika található benne, nagyrészt olyan emberekről, akikről soha nem hallottam. Hát igen, egy kicsit ufónak éreztem magam az olvasása közben, ugyanis se az emberekről nem hallottam soha, se a témák, hivatkozások nagy része se volt ismerős. Épp ezért ez egy olyan lap, aminek az elolvasását az olvasása után újra beütemezem. Majd ha lesz időm kicsit elmélyedni a nevekben, témakörökben, újra elő fogom venni, mert azt gondolom, amúgy nagyon érdekes lap ez. Máshol ennyi szöveget könyvként kötnek, nem spóroltak az olvasnivalóval. Addig is, ha valaki találkozik ezzel a lappal, tegye szépen be a kosarába. Ha nem is azonnal, de érdekes lesz, egyúttal pedig igazolja azt a tételt, hogy feldolgozhatatlan mennyiségű információ vár ránk...

Hermann Ildi a Fotóművészetben

Nem csiripeltem el, de épp egy Saul Robbins interjút gépelek. Mindezt azért mondom, mert amikor beszélgettem vele, és a magyar kapcsolataira terlődött a szó, egyből Hermann Ildi került elő. A hamarosan a Havibajban megjelenő interjúban arról beszél Saul, hogy jó barátok lettek Ildivel, és sokat beszélgettek, vacsoráztak, kiállitásokat néztek.
A múlt idő pedig azért kell, mert Ildi idén távozott közülünk. 1978-2019. Már 2007-ben, a lánya születésekor rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nála, erről készült NHL cimű sorozata. Akkor épp egy éve vált ismertté (persze viszonylag) a Nyaralók cimű sorozatával, ahol a kisember nyaralókba kitelepitett tárgyait és szokásait fotózta. Később filmforgatásokon fotózott, legutóbb épp a Saul fia képeivel jelent meg sok helyen. A Fotóművészet most hosszú cikkben mutatja meg a fotós életművét. Már csak ezért is érdemes megvenni ezt a számot, mert gyanitom, hogy ez lesz Ildi utolsó szereplése a honi sajtóban...