Louise Bourgeois a Beyeler alapitványnál

Louise leginkább a 9 méter magas bronzpókjairól hires, de pl. most májusban a new york-i Momában is az első mű az állandó kollekcióban az ő műve volt. Én nem tudtam róla, de mint sok hires embernél előfordul, ő is álmatlanságban szenvedett.

A kiállitott rajzokat 1994-ben és 95-ben készitette. Van közöttük egészen iskolás rajz és komoly ötleten alapuló vázlat is. A rajzok ebben az összeállitásban szándékosan nem végleges műveket mutatnak, hanem egy olyan ötletfutamot, aminek segitségével beleláthatunk a művész gondolataiba, amelyek, mint ilyenkor szokás, egyáltalán nem a vidám és kellemes irányba tartanak...

A Basquiat gördeszkák

A legutolsó, amire számitottam a Beyeler alapitványnál, az a Basquiat gördeszka. De hát mindenhol Basquiat-ot próbálnak eladni, és nem mindenkinek van 2-3 millió dollárja egy eredeti műre. A Beyeler alapitványnál úgy gondolták, jó ötlet ezért egy elérhetőbb alternativát bemutatni. Ime:

Mindössze 700 frankért miénk lehet ez a kanadai fából készült mű. De ha leveszem róla az árcimkét, senki meg nem mondja, hogy nem eredeti - merthogy amit látunk, az a művész alapitványának hozzájárulásával készült, tehát Basquiat halála után készült nyomat. Ha igy vesszük, még drága is akár, de egy svájci számlával megtámogatott Basquiat...Na pont ezért érdemes kritikával szemlélni a műtárgypiac mozgásait...

Havibaj 24

Megjelent a Havibaj új száma! Ingyen letölthető a www.havibaj.com cimről.
Interjút készitettem Erdősi Anikóval, akit itthon nem sokan ismernek, pedig büszkék lehetnénk rá, mert a Donald Ellis galéria vezetője lett, és megosztotta nagyon érdekes történetét. A Frieze művészeti vásár után pénteki zárása után találkoztunk, én egész nap jártam a várost múzeumból galériákba, ő pedig fáradhatatlanul fogadta a látogatókat a Frieze-en. Ennek ellenére este 8-kor még vállalkozott egy beszélgetésre, sőt, egészen zárásig maradtunk, mert annyi érdekességet mesélt, hogy én szinte csak tátottam a számat. Fantasztikusan érdekes volt, és immár ti is olvashatjátok....

Ernst Beyeler film

Talán nincs is még egy ennyire meghatározó személyisége a műkereskedelemnek, mint Ernst Beyeler. Egészen vicces, amikor a filmben kedvesen közlik, hogy az első vásárlása, amivel felkerült a térképre, egy amerikai gyűjtemény megvásárlása volt 3 millió dollárért. Na igen, ez svájc, de azért rögtön tegyük hozzá, hogy a pénz nem minden, sőt, hiszen épp elég gazdag ember van, de nincs mindenkinek saját múzeuma.
Beyeler a film szerint egész életében tudta, hogy a műgyűjtés érdekli. Az mindenesetre világosan látszik, hogy volt érzéke a dologhoz, hiszen rögtön Picasso-van, Bacon-al, Giacometti-vel foglalkozott. Csodálatos gyűjteményt hozott létre, és ezen felül komoly szerepe volt az Artbázel létrehozásában is. Mi, az utókor mégis az alapitványról, a Bázeltől 10 percre lévő Riehenben lévő múzeumról ismerjük őt. Szinte teljesen érthetetlen, de mégis igazodási pont lett az alapitványnál zajló munka, a kiállitások, noha Svájc azért nem arról hires, hogy meghatározná a trendeket a művészetben.

A film érdekesen, bennfentesként mutatja be a gyűjtő életét, sok olyan részletet oszt meg, ami nem is feltétlen tartozna a nyilvánosságra, de végig a jó izlés határain belül. Inkább az embert próbálja bemutatni, mint a kollekcióval dicsekedni, és egy ritkán látott életet mutat meg.

Hal Fischer

Hal Fischer munkái azért tetszenek, mert felvállaltan történeteket mesélnek el fotón. Az itt látható sorozatán pl. egy bár közeli pad történetét, s rajta keresztül persze a sajátját meséli el. Eközben a bőbeszédű szövegnek köszönhetően megismerjük az embereket, akikkel találkozik, egy picit a kort is, amiben 11 előtt nem kezdenek bulizni az emberek, és régen látott ismerősök tűnnek fel a szinen.

Fischer minden órában készit egy fotót, pontosan ugyanonnan, pontosan ugyanúgy, és mégsem válik unalmassá ez a sorozat, mert a képeken feltűnő alakok mindegyikének van története. A szövegek azért lehetnének itt-ott érthetőbbek, néha fontos információk elmaradnak, pont mint egy igazi beszélgetésben. Fischer végső soron nem narrál, hanem dokumentációt készit, az én izlésem szerint egy csipetnyi személyesség még jól jött volna, de igy is jár a pont az ötletért.

A L'Express magazin kulturális botránya

A friss Express magazin, ami egy Hvg szerű francia hetilap - cimlapján közli a nyomozási eredményét, miszerint Franciaországban a kulturális támogatások 71 %-a Párizsba megy, a teljes vidék pedig a maradékon kénytelen osztozni. Magyarként ebben semmilyen meglepetést nem látunk, hiszen nálunk inkább 95 -5 az arány, és akkor még jóindulatú voltam. Igen ám, de a franciáknál nem csak a főváros létezik. Ha csak a városokat nézem, igen sok élhető hely akad a fővároson kivül is, és azt se mondanám, hogy Párizson kivül csak jelentéktelen múzeumok léteznek. Ez egyáltalán nincs igy, ezért a felháborodás jogosnak tűnik, hogy a pénzt mégiscsak egyenlőtlenül osztják el. Pedig őszintén szólva amikor egy Louvre-ról beszélünk, ahol már a nyitás előtt sorban kell állni, hogy egyáltalán megközelithessük az épületet, vagy amikor a Pompidou központ eurómilliókat költ új képek vásárlására, a látogatók pedig csak özönlenek, akkor valahol nyilvánvaló, hogy egy kisebb helyen, mondjuk Metz-ben, ahol szintén van Pompidou központ, de azért nem kell sorban állni, kisebb pénzből is kijöhetnek. Egyfelől.
Másrészt szerintem azért lehet ez mégis botrány, mert a franciáknál talán a legkisebb a különbség a főváros és a vidék között. Ha elhagyjuk Párizst, legalább ugyanannyi művészeti központot, galériát, múzeumot találunk, és egyáltalán nem igaz az, ami nálunk, hogy aki nem a fővárosban él, az huszadrangú állampolgár. Igy aztán a botrányos felfedezés mégiscsak jogos...

Thomas Hirschhorn: before and after

Palmyra egy ókori város Sziriában, ami arról volt hires, hogy a legnagyobb épségben megmaradt település volt arrafelé. Sajnos hiába maradt meg, a történelem vihara épp a szemünk előtt pusztitotta el. Erre reflektál ez a mű, és nagyon szemléletesen teszi, előtte-utána képekkel. Az üres helyekre pedig pénz került, hiszen mint tudjuk, az olaj, vagyis a pénz igen nagy szerepet játszott ebben a történetben is.

Számomra nagy öröm volt, hogy egy efféle kritikus mű is megjelenhet az Art Bázelen, mégpedig eléggé frekventált helyen. Az bizonyos, hogy több ilyen mű kellene.