Irány a vár - Au revoir kiállitás

Nem szokásom előre kiállitást ajánlani, elég nekem, ha utólag lehúzhatom, haha..Most viszont egy fontos kiállitás közeleg, egészen pontosan pénteken lesz a megnyitója. Magyar származású fotográfusok képeiből láthatunk válogatást, mégpedig valószinüleg először és utoljára, mert a képek nagyrészt Párizsból érkeztek, és mennek is vissza. A szervezés két elkötelezett kurátornak, Cserba Júliának és Cseh Gabriellának köszönhető - amúgy mindkettőjükkel volt is már interjú a havibajban - www.havibaj.com.

Azt nem értem csak, hogy miért nem a Nemzeti Galériában vagy a Ludwigban van egy ilyen fontos kiállitás? Igy nagyon nehéz dolguk van, hiszen a Történeti Múzeum nem számit fontos helynek, ezért sokan nem fogják látni ezt a kiállitást. Pedig a koncepció annyira jó, hogy csodálom, hogy másnak még nem jutott eszébe: rengeteg Magyarországon született fotós, festő van, akik Párizsban lettek hiresek, de legalább ismertek, és őket az anyaország lényegében leirta, legalábbis senki sem érdeklődik irántuk, senki sem foglalkozik velük. Most végre igen, ezért ez egy kihagyhatatlan kiállitás. Menjetek el és kész.

Sylvie Mangaud a Galerie Géraldine Banier-ben

Bár a szobor első megpillantásakor nyilvánvaló a Giacometti nyúlás, mégis tetszik ez a kézenálló nő. Talán csak azért, mert tetszik a hasonlóság, és nem vagyok elég eredeti? Lehet.

Azt is rögtön elismerem, hogy a fej kialakitása nemigen sikerült, a kéz pedig elnagyolt, ez rögtön látszik. És mégis azonnal kitenném a kertbe. Hmm, lehet, hogy ez a poszt inkább csak annak a bevallása, hogy jó lenne egy szobor hozzám? Ó, nincs nekem annyi pénzem, ennél jóval kisebb szobor Slyvie-től 1000 euró, ez tehát legalább 5000, és amúgy is mit kezdenék vele. De a lábban mégis látok egy kecsességet. Inkább csak egy benyomás ez, mindenesetre 5 percre igy is megálltam, és a szobron filozofáltam...

Préhistoire kiállitás a Pompidou-ban

Bizony régen volt már, amikor a Pompidou-ban nem egy konkrét festőt, még ritkábban, hogy nem egy korszakot, hanem ezúttal egy témát vettek elő, ez pedig a történelem előideje. No nem arról van szó, hogy csak többezer éves műalkotásokat mutatnak, hanem egy romantikus előidejűségről, amibe azért elég sokminden belefér. Amikor belépünk, rögtön egy koponya fogad, csak hogy ne gondoljuk azt, itt most neoncsöveket fogunk látni. A történelmi tulajdonképpen ősember korába sokan vágyakoztak már, hiszen ki ne szeretne légszennyezés, gyárak és adóhivatal nélkül éldegélni. Csak sajnos akkor elég sok dolgot fel kell áldozni ezért, ennek ellenére a vágyakozás elég erős volt ahhoz, hogy az műalkotásokban csúcsosodjon ki. Nem is kell sorolni a neveket Picasso-tól akárkiig, hiszen könnyebb felsorolni, hogy ki nem festett/szobrászkodott múltba révedő kompoziciókat.

A kurátorok végre tobzódhattak a Pompidou hatalmas raktárában, és valóban érdekes tárgyakkal tértek vissza. Régen láttam már Brassai képeket, de itt nemcsak képeket, hanem szobrokat is láthatunk tőle. Ha már szobor, Giacometti is bemutatkozhat más oldaláról, de előkerül Max Ernst is. A kurátori koncepció végig teljesen világos és ötletes, és annyi szempont szerint sorakoztatja a műveket, hogy önkéntelenül is egyfajta best of válogatássá fajul a tárlat. Mutassuk be őt is, meg még őt is - mondhatták a kurátorok, a látogató pedig nem győzi palástolni a meglepettségét, hogy egy újabb teremben megint egész máshogy közelitik meg a témát. Nagyon erős ez az anyag, még egy álbarlangot összehoztak, de a leglenyűgözőbb az, ahogy az absztrakt és a mai műveket beillesztették a klasszikusnak számitó anyagba anélkül, hogy törést látnánk a koncepcióban - tényleg sokat dolgoztak ezen a kiállitáson..

Zahrin Kahlo a párizsi fotóházban (MEP)

Nem, semmi köze nincs ahhoz a Frida Kahlo-hoz, ő Marrakesh-ben született spanyol-berber családban. A bevezető szöveg szerint itt most óriási feminista ráeszmélést fogunk látni, a szöveg gyönyörűen leirja kapcsolatát Miriam-al, aki egy a nők jogaiért küzd Tunéziában. Ez idáig rendben is van.

A női látogatók fotózzák is a portrékat, amiken viszont semmilyen érdekesség nincs. Rossz minőségű, életlen portrék egy határozatlan lányról, aki végülis semmit sem csinál a képeken, cask próbál tetszeni, de közben bizonytalan, hogy jó-e ez igy. Hát, ha engem kérdez, ez kevés, de mivel a csajok jobban rákattantak a képekre, inkább csak azt mondom, hogy nem én vagyok a célközönség. Én még mindig ódivatú vagyok, de számomra az imponál, ha valaki csinál valamit...

Könyvajánló: Sophie Calle: True stories

Nagyon szeretem Sophie Calle műveit, mert őszinték, talán túlságosan is azok. Az ő művészi eszköze az őszinte női érzelemvihar - de mindez nemhogy bántó, hanem kedves gesztus, és hát őszintén: melyik nőtől nem kaptunk már hasonlót? Egy alkalommal azért akart férjhez menni, hogy menyasszonyi ruhát vehessen. Hogy ki a szerencsés választott, az mindegy is. Máskor választani kell a macskája és a pasija között. Természetesen a cicához fűzik kedvesebb érzések. Az is gyorsan kiderül, hogy a szülei nemigen foglalkoztak vele, rossz társaságba került, sztriptiztáncosként dolgozik, de ezt is természetesnek veszi.

Mivel nem tud jól pasast választani, igy nem is lehet boldog, de ezt is könnyed természetességgel fogadja. A könyv második feléből láttam már egy kiállitást Londonban, a Photographers house-ban a Soho-nál. Ott a szülei elvesztését emelték ki, ami ugyanolyan szomorú, mint az egész könyv, de ott is Sophie természetessége és őszintesége nyilatkozik meg. Azt irja: 1985. Anyám beirta a naplójába, hogy meghalt az anyja. 2005: én is beirtam a naplómba, hogy meghalt az anyám. Nekem sosem lesz gyerekem. Ez a vége a történetnek.
Őszinte és elgondolkodtató könyv ez, rengeteg párkapcsolati témával, némi szomorúsággal. Ajánlom.

Vasarely a Galerie Pascal Lansberg-ben

Úgy alakult, hogy késő este (más szerint ez már éjszaka lett volna) lett, mire a kedvenc párizsi galérianegyedembe jutottam. A Rue de Seine, Rue Buci és a környező utcák galériáit csak akkor hagyom ki, ha már épp késésben vagyok a reptérre. Egyfajta rituálé lett ez, egyrészt szeretek is sétálni, másrészt sokszor a járókelőket nézem, annyiféle ember mászkál arrafelé. Akadnak, akik csak a közeli kocsmákba igyekeznek, de akadnak művészek és mindenki más is, hiszen elég közel van a latin negyed.

Az egyik kedvencem a sok közül ez a galéria, mert hűen követi a város lüktetését, méghozzá a legmagasabb szinten. Amikor a Louis Vuitton-ban Basquiat volt, itt is kiraktak három képet. Amikor Vasarely volt a Pompidou-ban, itt is megjelentek a jellegzetes képek. Most talán Bacon képeket kéne kirakniuk, de a bal oldali Soulages éppolyan jó választás, mint a jól ismert Vasarely.
Egyébként azt figyeltem meg, már évekkel korábban is, hogy Vasarely-t teljesen franciának tekintik. Egyébként jogosan. Ott alkotott, ott élt, hogy esetleg máshol született, az véletlen. Én örülök neki, hogy ennyire népszerű ott még mindig, tavaly a Pompidou kiállitáson is látható volt, hogy még mindig jelennek meg róla új könyvek, foglalkoznak vele, és a képeit is veszik. Ez pedig nem sok kortársával történik meg...

Artists talking conceptual art - dvd

Nagyon mérges vagyok erre a dvd-re. Brüsszelben vettem meg, és állitása szerintconcept art-ról fognak benne beszélgetni. Peter Kogler találta ki a sorozatot, és a museum in progress nevű bécsi szervezet segitségével hozták össze. Ezidáig állitásuk szerint több mint 100 interjút készitettek, amiből a dvd-n 5 látható. Én Josep Kosuth miatt vettem meg (aki amerikai, mielőtt még bárki másra gondolna), és akinek Londonban láttam csodás koncept art műveit. Sőt, amikor Manuel Abendroth-al beszélgettem, akkor is előjött, igy megörültem neki, amikor pár nappal később megtaláltam ezt a dvd-t a polcon.

Jó, de akkor mégis mi a bajom ezzel a lemezzel? Az igénytelenség. A felvételek a 90-es években készültek, tehát nem vártam mozifelbontást, akciójeleneteket vagy látványos lovas üldözést, de azért mégiscsak gagyi, hogy kiraktak egy kamerát és ennyi. Egyetlen kamera! Nem látjuk a kérdezőt, sőt nem is igazán halljuk, mert ugye hátulról beszél (ja bocs, mikrofonból is egy van), nem látjuk a teret, ahol beszélgetnek, csak annyi van, hogy fél órán keresztül az alany beszél, senki sem szakitja félbe, nincs kameraváltás, nincs semmi. Értem én, hogy az a lényeg, hogy mit mond, de azért talán mégis be lehetett volna mutatni a helyet, vagy rövid bevezetőt késziteni arról, ahogy megérkezik az alany, vagy hogy beszélget a riporterrel, akit ugye nem is látunk...
Azt gondolom, ha én csinálok egy ilyet, az házi felvételnek elmegy, de már kirakni nem raknék ki ilyet a netre. És pláne nem árulnám dvd-n.
Ugyanakkor ez az eset rávilágit arra is, hogy mennyire el vagyunk kényeztetve a vizualitás terén. Ma már szinte természetes, hogy több kamera van, hogy váltás van, több kameraszög, még egy kezdő youtuber sem rakna fel egy kamerás felvételt. Sőt, mostanában már az is elkezdett zavarni, ha nincsenek drónos felvételek, pedig pár éve még tátottam a számat, ha ilyet láttam. A vizualitás bizony nagyon fontos lett mára, a tálalás nem lehet unalmas, mert az emberek nem nézik meg. Én is kvázi rádióként fogom hallgatni majd ezt a lemezt, ha már elmúlt a mérgem, talán a kocsiban, ebéd közben vagy bárhol, de nem otthon, ahol figyelni is tudnék rá.