Dénes Andrea és Balázs Árpád műgyűjtők a Forbes-ban

Műgyűjtők nélkül aligha lenne művészeti élet, épp ezért vannak előnyben a nálunk szerencsésebb, vagy nevezzük nevén, gazdagabb országok. Ébli Gábor elég jól elmagyarázta ezt a Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra könyvében: mint máshol, nálunk is a grófok, bárók kezdtek gyűjteni, a két világháború között csatlakoztak hozzájuk a gyárosok és azok, akik már a saját szerencséjük sütögetésével jutottak pénzhez, aztán jött a világháború, ami elsodorta az oroszokhoz a Picasso-inkat, Renoirjainkat stb. 89 után újrakezdtük, de kell egy kis idő, mire újra kialakul az igény, hogy gazdag emberek ilyen helyekre is rakjanak pénzt. Épp ezért a jelenleg nagyon kis számú gyűjtőnket nagyjából lehet ismerni. Csakhogy ők nem szerveznek - amúgy teljesen jogosan - lakásbejárásokat, tehát elvileg nem tudjuk, milyen műveket vettek, noha ez elég fontos információ lenne. Persze azért el tudjuk képzelni, hiszen mindenki fel tudja sorolni a Bak, Nádler, Maurer sort..

A Forbes immár nem először mutat be műgyűjtőket. Ezek az irások Pulitzer dijat nem fognak kapni, és komoly kételyeim vannak az újságiró művészeti ismereteiről is, de végül is ezek a cikkek nem is erről szólnak. Hanem bemutatják a gyűjtőket, nyilván elfogultan, a saját szavaikkal. De még igy is, a műtárgyak fotóiról és a leirásokból kaphatunk egy képet, egy természetesen kicsiny és nem teljes képet. Ez nagyon jó, és több ilyen kellene. Persze értem, hogy azért itt arról is szó van, hogy a Forbes egy pénzügyi újság, de ezzel együtt is ezzel a két emberrel nemigen lehet más kontextusban találkozni. És a többi, akár művészeti újság sem kapkodott a téma után...

Nobuyoshi Araki a Mai Manó házban

A helyzet az, hogy eddig szimplán azt gondoltam, hogy Araki művészete beteg. Ezért egyszerűen elzárkóztam előle, noha itt-ott felbukkant egy-egy könyv tőle. Ha valaki esetleg nem látott volna tőle semmit, ő az a fotós, aki leginkább megkötözött pucér (vagy helyenként pucér) nőket fotóz. Ez beteg. Japánban állitólag ez egy népszerű dolog, erről nem tudok nyilatkozni. Bocs, de én még az a generáció vagyok, aki a szexet magánügynek gondolja, és semmiképpen sem a nyilvánosságra tartozó dolognak.
Araki viszont azzal lett népszerű annak idején, hogy a feleségét pucér mellekkel fotózta. Ő maga úgy nyilatkozott erről, hogy minden pár csinál pucér fotókat a másikról, csak az a kérdés, hogy mi lesz velük. Ezzel nem értek egyet, de úgy gondoltam, megnézem a Mai Manóban, hogy mi a helyzet ezzel valójában.

Legnagyobb megdöbbenésemre vannak fotói, amelyek egyszerűen nézhetők. Ez azt jelenti, hogy semmiképpen sem mondanám őket jónak, de van bennük valami, ami miatt érdekesek. Egy épület, egy elkapott jelenet, majdnem bármi. A kiállitás képeinek majdnem fele ilyen. Aztán vannak a virágos képek. Ezek teljesen érdektelenek, köztük rögtön a bejáratnál levők. Ezekről a fotókról csak az látszik, hogy Araki nem ért a stúdiótechnikához, és egyébként is, abszolút érdektelen, hogy néz ki az a virág, amikor Araki képei semmilyen szempontból nem közelitik meg egy profi műtermi fotós képeit.
A képek egy jó része pedig valóban összekötözött nőket ábrázol, természetesen többségük úgy van kötözve, hogy a cicijük pont pucér legyen, de legalábbis teljesen kiszolgáltatott legyen. És itt át is evezünk arra, miért gondolom azt, hogy igen nagy bunkóság volt ezeket a képeket idehozni.
Eléggé ciki, hogy mig Arakiról természetesen nincs pucér kép, ő eleve úgy lett hires, hogy a saját feleségét mutogatta pucéran. Ez lenne a művészet? Hogy összekötöz nőket pucéran, és még le is fotózza? Ok, persze én vagyok túl prűd, de a nőket összekötözött szexuális tárgyként fotózni miért művészet? A saját feleségét pucéran fotózni miért művészet?

Pénteken könyvbemutató

Irók Boltja, 2019 november 22 17:00 Vendég: Prószéky Gábor

A Fotóművészet 2019/3. száma

Igyekszem minél több újságot eltenni, a Fotóművészetet régen azért tettem el, mert imádtam a lassú, részletes és alapos interjúkat, amelyek hosszú oldalakon át hömpölyögtek. Most már más a főszerkesztő, és persze ráfért már egy alapos megújulás a lapra, de őszintén szólva nem lettem rajongója. A tördelés szabadabb, elegánsabb, de a tartalom számomra nem teljesen váltotta be az igéreteit.

Ebben az új számban már egészen elharapózik a történelem. Lehetne a lap neve Fotótörténelem is, ugyanis hemzsegnek a régi fotókról szóló cikkek, egészen elenyésző a friss tartalom. Ez persze érthető, mert egyrészt manapság Pesten alig történik valami, arról nagyon nehéz lenne megtölteni a lapot, másrészt az olvasók nyilván az idősebb generációból kerülnek ki, és a lap meg se próbálja visszacsábitani őket.
A helyzet viszont az, hogy ez nagyon kevés. Külföldről szinte semmit sem ir a lap, trendekről, folyamatokról szintén semmi. Magasan kiemelkedik Ébli Gábor irása, amely megpróbálja a gyűjtő szempontjából összegezni egy kiállitás képeit.
Amikor olvastam, fel se tűnt, hogy van interjú is, de őszintén szólva az interjúalany választása nem a legszerencsésebb, amellett mindössze 6 oldal.
Jó lenne megforditani ezt a trendet, mert most megszokásból megvettem még a lapot, de nagyon kevés olvasnivalót találtam benne. Ez erősiti a trendet, hogy nem vesz az ember újságot, mert úgyse irnak érdekeset, stb, öngerjesztő folyamat. Én drukkolok, hogy ne ez legyen.

David Bailey a Gagosian magazinban

A fotós már 80 éves, és az 1960-as években kezdte a fotózást. Szinte véletlenül kezdett fotózni a Vogue-nak, és igen, akkoriban még nem volt ennyire lehetetlen bekerülni egy ilyen szakmába. Az újságban fesztelenül beszél erről az időszakról, és én őszintén szólva egyáltalán nem csodálkozom, hiszen amig be nem vezették a gépi életrajz ellenőrzést, kivülállóknak is volt esélyük olyan állásokra, amikben megfelelhettek, de nem feltétlenül illettek bele. Aztán később úgyis kiderült, hogy megfeleltek-e.

David kizárólag filmre fotózott, és fotózik most is, de ennél sokkal érdekesebb, hogy a munkastilusa az, hogy fotózás előtt egy órát beszélget a modellel, és csak azután kattint. A valóban fotózással töltött idő nagyon kevés, talán 5-10 perc. Az jutott eszembe a képekről, hogy a filmre fotózásban megvolt az a nagyon jó folyamat, hogy a kontaktképeket, vagyis a negativról készült mérethelyes előhivást nemcsak nézegetni lehetett, hanem rárajzolni, ötletelni vele.

Icko Dávid az Isbn galériában

Az Isbn galéria és könyvesbolt elég menő hely a városban, ugyanis a könyvesbolt részben olyan könyveket lehet megszerezni, amit sehol máshol a városban, a galéria rész pedig szintén nem a fősodort célozza. Ráadásul működhet az árukapcsolás, vagyis ha beugrunk a legfrissebb Artmagazinért, vagy épp új kedvencemért, a Negyedért, akkor ott egy mini-kiállitás is, amit meg lehet nézni.

Icko Dávid kiállitása egy pici marsszerű tájat hoz a kiállitótérbe. A kőhalmokon alakok, a leirás szerint bálványok állnak, akik természetesen már elvesztették isteni erejüket - igy a szöveg. Középen egy pók hagyott rózsaszin jeleket. Minél többet nézzük, a minifigurák annál érdekesebbek, a kidolgozásuk elsőrangú, egy jól kidolgozott történetet mesélnek el, igényesek a miniatürizált tárgyak. Ugyanakkor az egész tárlat nem több, mint felvillantása néhány jól kidolgozott részletnek, miközben én szivesen fogadnék többet is ezekből...

Lebontják a Gagarin házat Párizsban

A múltkor egy művészeti központ kedvéért kivonatoztam Ivry-be, ami egy rémesen lepukkant ipartelep, igaz, azért újul az is. de alapvetően látszik, hogy a vonat legalább 30 vágány széles, hogy az üzemek, amik gondolom már nem működnek, saját vonatbeállóval rendelkeznek, tiszta Csepel vagy Ferencváros hátsó része. Ha már erre jártam, hoztam néhány helyi lapot (mondjuk majdnem mindenhonnan hozok), és abban volt szó egy művészeti projektről.

A Gagarin lakótelep egy T alakú, 13 emeletes óriásház, amit az első űrrepülő ember tiszteletére neveztek el (akkor épp szocialista kormány volt), de amúgy Párizsban van utca Budapestről (az 56-os forradalom miatt) és Sztálingrádról is elnevezve, ők ezen nem akadnak fenn...Mivel az épület a 60-as években épült, és állagmegóvázra nem költöttek, ezért nem nagy meglepetés, hogy lebontják, állitólag majd ökolakópark épül a helyén. De addig is, ha már a legtöbb lakó kiköltözött, gyorsan a művészek kezelésbe vették a helyet, és helyspecifikus installációkat raktak mindenfelé. Ez is szokványos arrafelé, mivel a művészet sokkal jobban benne van a mindennapokban. A helyszin miatt természetesen leginkább az installációk jöhettek szóba, de bővebben nem tudok bszámolni róla, mert mire én odaértem, már lezárták az épületet...