Lumas galéria és a 3d

Igen, még mindig Párizs, a kifogyhatatlan művészet városa. A Lumas galéria lefelé nyitott, és igy szerzett jó sok vásárlót, akik viszont azt mondhatják, hogy mégiscsak galériában vásároltak. Na igen, nincs túl jó véleményem a Lumasról, kicsit olyan, mint az újságok között a Blikk. Most, hogy belegondolok, az igazi bajom az árazásukkal van, mivel annyiért adnak egy 100 példányban készült képet, amennyiért máshol majdnem vagy akár meg is lehet venni egy eredetit. És végülis mi az értéke egy 100 példányban készitett képnek? Megmondom nagyon szivesen: 0. Jó, nem 0, mert a papir pénzbe került stb. de engem speciel nem motivál, hogy megvegyem az 54. képet egy ismeretlen fotóstól.

A műgyűjtésről persze mindenkinek saját véleménye van, de most másról lesz szó. Ugyanis az ötlet az ötlet, és ezúttal a Lumasban láttam ezt a képet. Érdekessége az, hogy a kép bal oldalán keskeny csikokra vágva mégegyszer kinyomtatták a képet, és egy csappal azt kb 1 centivel elemelték a kép sikjától. Ettől az alkotó szerint 3d hatása lett a képnek, én inkább azt mondanám, fejfájós, de az ötlet mégis jó. Dinamikus, vibráló lett ez a középszerű kép ettől. Annak ellenére, hogy nem tetszik, mégis eltöltöttem egy percet azzal, hogy a szememmel különböző helyekre fókuszáltam és élveztem a mélységi hatást. Mindenképpen érdekes munka, bár azt hiszem nem szeretném a nappalimban látni..

Filmajánló: Picasso: L'inventaire d'une vie

Már megint Picasso? Nem unalmas ez már? Mondjuk vicces volt, amikor egy nagyon ismert művészettörténész arról beszélt, hogy Picasso-t végre le kéne taszitani a trónról, mert hát összeállt a kommunistákkal, és ez a békagalamb dolog is problémás, és különben is, ő Bécsbe jár, ott főleg német festőket lát és egyáltalán nincs kedve Párizsba utazni. Na igen. Az biztos, hogy sokkal kényelmesebb 3 órát autózni Bécsig, aztán este hazajönni, vagy akár hétvégézni, de mindig tudni, hogy csak 200 km a távolság, akár közelinek is érezhetjük..Pedig nagyon nincs közel. Bécs az utolsó nyugati kultúra városa, ott még érdemes pl. nagy koncerteket tartani, amit már Pestre nem éri meg elhozni, oda még érdemes Baselitz kiállitást szervezni, mert ott még tudják ki ő, és úgy általában is, az már a nyugat.

Mellébeszélés eddig ez, mert Picassóról tényleg nehéz már újat mondani. Ez a film sem próbálja meg, helyette érezhetően más az irányultsága, mint a korábbi filmeknek. Több szó esik a szerelmekről, kifejezetten jó családapának állitja be a festőt, aki annak ellenére, hogy több család között rohangált, mindig foglalkozott a gyerekekkel..A film nagy erénye, hogy természetesen végtelen költségvetéssel készült, ezért megszólalnak benne azok, akik tényleg ott voltak, többek közt két feleség, kritikusok hada, múzeumigazgató. Hihetetlen mennyiségű archiv felvételt dolgoztak fel, de ezek nem öncélúak, mindig annyit látunk, amennyi pont a témához tartozik.
Nem birok nem lelkesedni azért, hogy a filmkészitők láthatóan nem unták Picassót. A nagyobb dolgokat talán közel ugyanúgy mutatják be, mint eddig, a Guernicáról mi újat lehetne mutatni?, de igy is a narrátor úgy meséli ezt el, mintha abszolút nem ismernénk őt. Emiatt ez a film elsősorban tanulási célzattal lehet nagyon jó, nem értékel, csak ahol alá is tud támasztani, nem túloz, de nagy dolgokat mond, pl. volt egy időszak, amikor minden múzeum Picasso-kat akart - de ezt is a Moma elnöke mondja, ami azért jelent valamit. Nem titkolja el a kommunista pártot, de azért hozzáteszi, hogy nem értették meg, viszont mindenkit kiszedtek a filmből, aki csak úgy áradozott volna a festőről, ahelyett hogy tényeket mond.
Te jó ég, igy is közel két órás lett a film, és még egy csomó témát igy is éppen csak érintett, talán a kedvcsináló a legjobb szó. Nem akar újat mondani, de igy egyben talán még senki sem mutatta be a képet. Nekem külön kedvenc pillanatom volt, amikor végre, mégha csak másodpercekre is, de megpillanthattam a Bateau-Lavoir-t, amiről rengeteg forrás mesél, és senki sem közölt képet, csak hogy ronda volt, apróság, de ilyen rácsodálkozásból volt még pár. Az pedig már jelent valamit, ha rá tudunk csodálkozni...

Könyvajánló: Esterházy Péter, Szüts Miklós: a bűnös

Nehéz elvonatkoztatni arról, hogy egy egészen friss hir szerint Esterházy Péter hasnyálmirigyrákos, és a könyvben is igy hivják az egyik főszereplőt (Hasnyálka). Vajon csupán ez a szomorú dokumentálás a fő motivum vagy más erénye is van a könyvnek?
Meglehetősen hosszú hagyománya van a képeskönyveknek, akár azt az esetet vesszük, hogy egy hires iró irt egy albumba, akár egy festő illusztrációiról beszélünk. Esterházyt mindenki ismeri de ki az a Szűts Miklós?
Előszöris Esterházy barátja. Ez egyrészt a weblapján lévő toszkán kirándulás képein is látszik (mármint hogy együtt nyaraltak feleségestűl), másrészt Esterházy akárkinek nem adott volna szöveget. Egy ilyen kötet feltétlen barátságon alapul.
Másfelől én még sosem hallottam a festőről és ez nem véletlen. Ő is egyike azoknak, akik remekül élnek az állam emlőjén, és eszükbe se jut, hogy esetleg a piacon méressék meg magukat. A legtöbb magyar intézet már vendégül látta a festőt, és többek között a vigadóban is láthattuk képeit, de olyan világhires helyeken is, mint a Dorog galéria a mesés és festői Dorog városában. A pályája egyik csúcspontja lehetett a békásmegyeri evangélikus templombeli kiállitása. Hú de gonosz vagyok, igaz? Csakhogy okkal vagyok gonosz, mert a képekkel igen nagy problémáim vannak. Akvarellek ezek, de a legtöbbön mégiscsak annyi látszik, hogy itt valaki festékkel pacsmagolt. Az anyagszerűség látszik, de az azért nagyon kevés ide. Nagyjából 30 képet láthatunk, de abból rögtön kiesik jópár, mert egy üres lapot ábrázol. Nem, nem ragadtam le Rodcsenkónál, leginkább amúgy Rothko-ra tudnék utalni a képekkel, de egy fegyelmezetlen, álmos Rothko-ra. Itt az alkalom, hogy leirjam: pusztán képzőművészeti szemszögből a képek nem állják meg a helyüket. Ha kiraknám őket a könyvből, vagy akár egy kiállitáson látnám őket, másodpercekre kötnének csak le. Egyik-másik képen elindul valami, látok ötletet, majd gyorsan a következő képen már annuláltunk is mindent. Ki lehetett volna használni a sorozatszerűséget, és az első lapokon még látom is ennek jelét, mert azokon szinte semmi sincs, mig a későbbi képeken legalább néhány motivum akad azért, de ez sem folytatódik, az pedig, hogy szinte mindegyik blokkot egy üres lap zár le, pocsékolásnak tartom.
Mi a helyzet az irással? Esterházy, még mielőtt Harmónia Caelestis-eket irt volna, kitűnő novellista volt. Ha azonban csak novellának olvasom a könyvet, akkor annak kevés. Eleve kevés a szöveg, és annak nagy része is kikacsintás az olvasóhoz, meg sem próbál valami történetet összehozni, csupán nagyon korrekt akar lenni, és pár nyelvi sziporkának örülhetünk. Ez sem kevés, de könyvnek egy kicsit vékonyka. Nincs ajánlás.

Csató György, a párizsi magyar

Az az érdekes ebben, hogy Csató György nevével soha sehol sem találkozhattunk, de ha rákeresek, mégiscsak feljön az életrajza és 2011-ben a Budapest Galériában volt csoportos kiállitása. Összesen 1 kép lelhető fel tőle, az pedig egy nem nagyon izgalmas Picasso utánzat. Vázoljuk fel gyorsan az életét. 1910 - 1983, Budapest, Párizs. 1934-ben Berlinben tanult, aztán Prágában, 1946-ban volt Pesten kiállitása, aztán huss Párizsba. Közben meg volt még egy világháború is. 1948-ban volt első kiállitása Párizsban, aztán Londonban és Kanadában is megfordult. Ő sem kalácson élt, lakásában nem volt viz és áram sem. Elsősorban tehát grafikákat készitett, mivel az olajfesték azért nem a legolcsóbb.. A franciák portréiról ismerik, ha ismerik, többek között Giacometti-vel is jóban volt. Kicsit jobbra fordult a sorsa, a Montmartre-ra költözött (a temető melletti utcába). Szóval ki is volt ő? Attól tartok, már soha nem fogjuk megtudni...

Miró és Riopelle az Acquavella galériában

New York-ba utazunk most képzeletben, mert ezúttal Miró szobrokat és Riopelle képeket lehet látni. Már hallom is a hangokat, Miró még megvan, de ki az a Riopelle? Kérem szépen, ő a kanadai Simon Hantai. Csak éppen sokkal összetettebb, többszinű képeket alkotott. Nem véletlen, hogy a kiállitás cime is szinek. Bár tasizmusnak mondjuk a műfajt, azért szeretném én látni azt a festőt, aki a Riopelle bonyolultságú és szinezésű képeket csak úgy gondolkodás nélkül felviszi. Vagy lehet, hogy ezért művész? Képei tulajdonképpen apró csikokból állnak, csakhogy ezek a csikok egyáltalán nem befolyásolják a kép szerkezetét. Ugyanaz történik velünk, mint egy jobb Pollock képnél: egyre közelebb megyünk, egyre több részletet látunk de valahogy minden pillanatban megvan az egész kép is, be tudjuk fogni annak ellenére, hogy nem látjuk. Csodálatos képek, de kellően absztraktok ahhoz, hogy egy átlagnéző csak fogja a fejét. Érdekes, hogy mostanában mennyit előjött az izlés kérdése, és nem tudok mást mondani, mint hogy mindenki maga döntse el, amit lát, az tetszik-e neki. Ezúttal nem rakok be képet mert nem voltam ott a kiállitáson, de rákeresve a festőre már jönnek is a képek. Jó nézelődést!

Filmajánló: David Hockney pleasures of the eye

David Hockney-t sokáig nem tudtam hova tenni. Láttam pár szines erdős képét, sosem eredetiben amúgy, igy aztán nem is foglalkoztam vele. Történt viszont, hogy elvesztettem Hockney szüzességemet, és éppen Párizsban, s mivel tetszett a képe, elkezdett foglalkoztatni a személye is. Ezért aztán felkaptam ezt a dvd-t, és egy kellemes órát töltöttem a festővel.

Kicsit döcögősen, a rajzaitól indulunk, amik nem kötnek le, de aztán hamar érdekesebb témákhoz jutunk. Az első ilyen, hogy Londonból Los Angeles-be tette át a székhelyét, ahol rögtön remek autóval és egy pazar házzal látjuk, hát nem éppen tipikus festősors. Homoszexuális barátjával ott töltötték a következő jópár évet, dehát a deviancia majdhogynem elvárt viselkedés művészeknél. Engem sokkal inkább az nyűgözött le, hogy Hockney lazán és természetesen beszél olyan értelmiségi témákról, amikről korábban nem hallottam művészt beszélni. Az autóban való zenehallgatás pl. jó 5 percet vesz el a filmből, sőt Hockney még azt is bevallja, hogy kicseréltette a Mercedese gyári hifijét - hát tisztára mintha nálunk élne. A festő nem veti meg a könyveket sem, és nem jön zavarba, ha mondjuk fotózásról kell beszélnie, de ugyanilyen könnyen beszél lényegében bármiről - nem azért, mert megjátssza magát, hanem mert tényleg laza.
Csak most, igy utólag jut eszembe, hogy a képeiről jóformán nem is beszélt. Pár képről azért igen, de aztán nem láttuk festeni sem, és nem is igen próbált beavatni abba, hogyan festett, vagy nagyon szerény ember, vagy nem akarta lelombozni a rajongóit, talán nem derül ki sose. A film ugyanis pár évvel később készült mint kellett volna. Hockney itt már egy kedves öregúr, nem panaszkodik, de nem is fesziti az ifjonti hév. Már egyáltalán nem fest és időnként egy-egy régi képe láttán abszolút felszines és sablonos visszaemlékezést tart. De ettől még jó a film, mert amennyire lehet, közel megy a festőhöz, valamennyire megértjük mi mozgatta és a képei hogy készültek. Abszolút ajánlom a filmet mindenkinek, annál is könnyedebben, mivel itthon nem sok Hockney képpel fogunk találkozni...

Shuck One – Living in space a Galeire Anne & Just Jaeckin-ben

Csodálatos kincsre bukkantam, ami vicces módon másnak eldobandó szemét lesz:

A művész egy dominikához közeli szigetről 1984-ben áttelepült graffitis. Hát nem éppen tőle várnánk a megváltást, másfelől meg az a jó a művészetben, hogy két jó kép után még egy harmadik is nyerhet, itt nincs európa kupa, 24 szereplős bajnokság, ahova minden ország küldhet valakit. Bár érdekes lenne, ahogy Fehér László megküzdene a holland Pieter Hugo-val, aztán persze az angol Damien Hirst mindent vinne: a döntő 1. percében már 100:0-ra vezetne... Milyen vicces is lenne, kiraknak két képet, aztán a birók megitélik a gólt. Ez a sárga ház legalábbis egy félpályás feliveléssel ér fel..
Na jó, visszatérve a témánkhoz, ez a kép egyszerűen tetszik, mivel szeretem az absztraktot. Ez van, és nem kell agyonmagyarázni...