Fondation Carmignac Porquerolles szigetén

A kérdés, amely bizonyára minden igaz művészetszeretőt foglalkoztat, a következő: érdemes-e elmenni Porquerolles szigetére a Carmignac alapitvány kiállitását megnézni? Persze elnézést kell kérnem azoktól, akik szivesen utaznak 1500 km-t egy újonnan nyilt kiállitás kedvéért, a cikk lehet, hogy a többieknek szól.

Szóval tavaly robbant a francia művészeti lapokban a hir, hogy egy túlságosan gazdag illető kiállitóhelyet nyit egy üdülőszigeten, St Tropez alatt. Többek között a párizsi Pompidou is szervezett oda kirándulást, de amúgy is, azóta nagyjából az összes mértékadó (külföldi) lapban szerepelt ez az új kiállitóhely. Alapitója először a magángyűjteményét akarta csak kirakni, aztán úgy döntött, hogy ha már azt megmutatja, akkor miért ne mutathatna friss dolgokat is?

Aki nem nyaral minden nyáron St Tropez-ban, annak kicsit segitek. Ez a sziget marha messze van mindentől. Irtó nagy túra odamenni. Csak egy magamfajta megszállott képes rá. De várjunk csak, én sem a kiállitás miatt mentem. Csak nem képzelitek? A legközelebbi reptér Nizza vagy Marseille, olyan 200 km onnan, és mivel ez egy sziget, nyilván hajózni kell drága pénzért, vagy találni egy helyi barátot, aki átdob a yachtjával. Hát én kompoztam. Viszont a sziget azért érdekes - ha érdekes egyáltalán - mert gyönyörű partja van, isteni homok, picit mélyül csak, gyönyörű kilátás, fák, kabócák, minden. Tehát ez egy nyaralóhely, lehet hajót vagy bringát bérelni, fincsi éttermek várnak, satöbbi. Szóval nem, ez nem úgy kiállitóhely, mint Párizsban bármi, hogy az ember beugrik. Ó nem. Először is olyan meleg van, hogy az ember nem ugrál, legfeljebb a vizbe. Hiába vannak fák, inkább 40 fok van, mint 30, és az a 600 méter, amit a parttól menni kell, nem tűnik kevésnek, amikor két lépés alatt leizzadsz a pólódban.

Ez persze csak a nyafogás, és annak a beismerése, hogy mégsem érdekel eléggé a művészet, hiszen amúgy irhatnék a bohóchalakról is. Tényleg, irjak?

Jól kitalált hely ez a galéria, de ottjártamkor éppen fotóriporteri kiállitás volt, ami nem illett a helyhez, és a képeket láttuk már Arles-ban, Perpignan-ban, stb..De az tény, hogy sok pénzt elköltöttek, és jól, mert egy érdekesebb kiállitásra azért megfontolnám az utat. Vagyis nem: túl messze van, de ha valaki véletlenül arrafelé nyaral, akkor ugorjon fel a kompra, mert érdemes. Mindenki másnak ott a fényképnézegető program...

A nap még mindig süt

Miközben itt ülök a teraszomon, épphogy árnyékban, ha átgondolom az elmúlt fél évemet, semmi különösről nem tudok beszámolni. Nemigen változtam meg, nem hagytam abba a művészet csodálatát, csak éppen blogot nem irtam. Mit is irtam volna? A kiállitások bezártak, utazni nem lehetett, arról pedig, hogy a műzeumok munkatársai elvesztették a közhivatali státuszukat, megvan a véleményem. Talán már mindenkinek a könyökén jön ki, talán volt, aki azt gondolta, hogy majd az index.hu beszántásakor milliók fognak az utcára menni. Mentek is, egyszer.  Már nagyon hosszú évekkel ezelőtt megjegyeztem, hogy ez a térség egyre kevésbé felel meg egy művész igényeinek, ez azóta csak rosszabb lett. Hiszen kit érdekel, hogy bezárt a Ludwig, ha amúgy is bojkottáltam már. Érdektelen művészeti életről nehéz irni, mert az ásitozásomat csak kiabálással tudnám előzni. Annak meg nem sok értelme van.

Úgy tűnik tehát, hogy minden, de minden belesüllyed a mocsárba. Elmegy a Ceu, a Műcsarnokot elvesztettük, én senkinek se fogom ajánlani, hogy odamenjen, ugyanez a helyzet nagyjából az össszes többi hellyel is, tisztelet a kivételnek. Mert azért mindig van kivétel is, csak egyre nehezebb megtalálni. Nem kérdés, hogy egy Nemzeti Galériába, ha ott kortárs fotósokat raknának ki, mint ahogy volt már példa rá, akkor oda mennének az emberek, legalábbis inkább, mint az egyik kedvencembe, a FERi galériába. De a probléma sem változott: honnan tudják meg az emberek, mármint nem az a 10, aki már tudja, hogy létezik a Feri galéria? Hát, mondjuk ebből a blogból.

Szóval újraindulunk, lehet már utazni, még ha tömegesen azért problémás is (itthoni múzeumoknak nincs ilyen baja). Sok érdekességgel készülök. Elmegyünk Porquerolles szigetére, csevegünk Nizzában egy művészeti központban, elmegyünk Párizsba, és szuperérdekes könyvekről is lesz szó. Mindjárt kezdünk.

Világvége vagy új normalitás?

Mindannyian tudjuk, mi történik most. Kinában, egy tizmilliós város piacán mindenféle higiéniai alapelvek betartása nélkül együtt tároltak mindenféle vadállatokat, majd a hetek óta tárolt döglött állatokat eladták az embereknek, és valahogy mutálódott, összeállt egy új virus, ami hasonló az influenzához, csak mégis meghalt benne pár ezer ember, aztán, mivel naponta több tizezer repülő megy, vagyis ment szerte a világban, gyorsan széthordták a virust, és most otthon csücsülünk, és várjuk, hogy elmúljon a baj. A baj pedig akkor múlik el, ha lesz egy oltás erre a virusra, vagy a virus magától elpusztul, miután mindenki otthon marad és nem tud megfertőződni. Esetleg megfertőződik, de már nem okoz problémákat. Ez amúgy felvet egy érdekes kérdést, miután úgy tűnik, a 60 évesnél öregebbek vannak veszélyeztetve igazán, a gyerekek szinte egyáltalán nem produkálnak tüneteket, a felnőttek pedig 80 %-os valószinüséggel nem betegszenek meg.
A probléma azért valójában az, hogy nem lehet utazni, nem lehet koncertre menni, nem lehet találkozni, dolgozni, ügyet intézni és galériába menni. Ilyen eddig csak háború esetén volt. Mert persze valóban mondhatjuk, hogy nem létszükséglet, hogy Dürer képeket nézzünk az Albertinában, de valójában nagyon is az. Ha úgy vesszük, a művészetnek olyasminek kéne lennie, mint a tortának az étkezésben: nem létszükséglet, de jobb lesz tőle az élet.
Természetesen mindenki a gazdasági károkról beszél most. Nyilvánvaló, ha egy galéria nem tud kinyitni, nem tud eladni, nem tudja megmutatni a műveket, akkor előbb-utóbb tönkremegy. Habár azt is tegyük gyorsan hozzá, hogy túl sok galéria van, ami félredobva minden művészeti elvet, egyszerűen csak eladni akar.
Szerintem rövidtávon némi kellemetlenséget okoz ez a válság. A művészek nem tudnak előadni, a galériák nem tudnak eladni, a múzeumok zárva. Remélem kihasználják az időt arra, hogy jobb programokkal készüljenek, érdekesebb tárlatokat rendezzenek.
Azonban van egy pici lehetőség arra is, hogy ez az egész hosszú távon is velünk marad. Na akkor nagy baj lesz. Reméljük senki nem máról holnapra élt eddig sem, de ha mégis, a munkahelye, ha van, elég nagylelkű ahhoz, hogy fizesse a munkabért egy átmeneti időszakban. De nem tudjuk, meddig tudják finanszirozni magukat a művészek, galériák, művészeti intézmények. Szinte biztos, hogy egy évnél tovább nem sokan élik túl. Habár az is biztos, hogy nem lesz könnyű munkát keresni sem. Hiszen milyen cég az, aki épp most venne fel embereket, amikor nem is tudja foglalkoztatni őket.
Számomra az is kérdés még, hogy mikor fogjuk azt mondani, hogy most már hagyjuk abba ezt a válságdumát, és attól még, mert néhányan megbetegszenek, nem kell bezárni mindent.
Az is egy nagy kérdés, hogy a végtelen növekedéshez és csillogó profithoz szokott cégek mit kezdenek ezzel a helyzettel. Mert ha azt mondják, hogy leállitunk mindent, azzal csak még mélyebb válságba terelik az embereket. És akkor sok embernek kell majd újra átgondolnia az életét. Végülis kinek lesz jó, ha tönkremennek a szállodák, az éttermek, az alkalmi munkások, a...sokáig lehet folytatni..

A múzeumok és a pocsolya

Most olvasom, hogy Gulyás Gergely elhagyja Szentendrét, betegsége miatt új pályázatot kell kiirni. De az már most tudható, hogy a jelenlegi múzeumi rendszer fenntartása 430 millióba kerül, az önkormányzat pedig maximum 250-et tud/akar adni. Állitólag a Művészetmalmot zárnák be, de nem kell nagy képzelőerő, hogy mennyi idő alatt lesz valóban halott a művészeti élet. Jelenleg: a főtéren van a Szentendrei Képtár és a Kmetty múzeum. A Czóbel múzeum eléggé közismert, de van még Vajda, Barcsay, Ámos Imre-Anna Margit múzeum is, ezek mind apró házacskák, ahol a festők laktak. Igazából persze gonosz vagyok, de a Művészetmalom ezek közül az egyetlen, ahol érdekes kortárs kiállitások vannak, habár az elmúlt időben kezdett kissé unalmassá válni a sok Felugossy EfZámbó Vető tárlat, nem mintha nem szeretném őket, csak minden évben többször is szerepeltek.
Hát igen. Egy időben mindenhova Pompidou vagy legalábbis Palais de Tokyo méretű monstrumokat vizionáltam, és ahol nem volt ilyen, mint épp Szentendrén, azt kissé leirtam. Már kinőttem ebből, de még mindig nagyon erősen filozofálok, mielőtt rászánnám magam a kirándulásra, pedig még autóm is van. Csakhogy Szentendre közel is van meg nem is. Ahhoz messze, hogy mondjuk eg nagy Kriszta Tereskova kiállitásra kiugorjak, habár jó lenne nem kihagyni.. De mivel lehetne összekötni? Néha működik az árukapcsolás, de sokszor nem. Hát, ez a dilemmám is megoldódik, mert azzal együtt, hogy rengeteget szidtam is a kiállitásokat és a múzeumi rendszert, azért az elég szomorú pillanat lesz, amikor bezárják a Czóbel Múzeumot meg a Művészetmalmot, esetleg megtartják, csak éppen fantom nyitvatartással - mondjuk szerdán 11-11:45-ig nyitva lesz két hely, aztán meg 13-13:45-ig még néhány másik.
Látjuk, hogy elefántként mennek neki a múzeumi szcénának, és ebből nagy baj lesz még. A Természettudományi Múzeum Debrecenbe megy? Micsoda agyament ötlet, pláne hogy ott nincs is semmilyen épület, amibe befér. A Széchényi Könyvtár? Na ne. A Nemzeti Galéria? Ott van jó helyen a várban. Iparművészeti? Nyissák már ki újra. És a Kossuth téren is szomorkodik a Néprajzi. Az egyik legújabb ötlet a Pim elköltöztetése az Egyetem térről, ahol mindenki jól eléri, bár lassan ez is mindegy lesz, mert szépen kiszoritják onnan is a valódi irókat. A főkinevezett pedig naponta képes olyat nyilatkozni, hogy egy jóérzésű ember már nem is hajlandó elolvasni sem a sok zöldséget.
Szóval igen, könnyű szétverni a múzeumi struktúrát. De ha egyszer megtörténik, akkor azt nem lehet majd visszacsinálni. A Széchenyi Könyvtárban őrzött kötelespéldányok sokszor egyedüli példányok, mint ahogy a dinoszaurusz csontok se fognak újraképződni a kedvünkért. Czóbel végülis a nagyon kevés külföldön is ismert festőnk egyike, biztos nem fáj, ha tüzelőnek eladják a vásznait. Az Iparművészeti kincsei meg feltűnnek majd ilyen-olyan kastélyokban, tudjukkiknél.
És mindezt azért a pár vacak ingatlanért? Tényleg nincs már remény.

Soulages film

Soulages kiállitás van a Pompidou központban, ennek apropóján majdnem megvettem a katalógust is, de végül beértem egy videóval. A filmeket azért szeretem, mert ha jók, akkor nagyon érzékletesen tudja bemutatni  egy festő életét. Ha mondjuk Keith Haringra gondolok, a videó olyan látványt tudott mutatni, mondjuk a letartóztatását a new york-i metróban, ami videóként igen látványos volt.

Sajnos szivesen mesélnék bármi másról, mint erről a dvd-ről. Soulages amúgy egy fontos figura, jó képekkel, de a filmen ebből semmi se látszik. Nála is az történhetett, hogy olyan korban élt, olyan szülőkkel és olyan életet, amiben nem játszott szerepet a videó. Ma már vannak, akik egész életüket a kamera előtt töltik, Soulages nem tartozik közéjük. Elvétve akad egy-egy részlet, pár másodperces bejátszás, ebből kellett dolgozniuk. Helyszinek bemutatásánál még nem is lüg annyira ki a lóláb, de egyszerűen hiányoznak a Soulages életét bemutató videók. Ezek hiányában a narrátor mond el mindent. Nagy kár, mert amúgy lenne mit elmondani róla...Szóval igen, a katalógust kell venni.

The dead web - kiállitás a Ludwigban

Sokaknak nehéz lenne már elképzelni az életét web nélkül, noha amúgy nem is nyilvánvaló, hogy jár nekünk ez a szabadság, gondoljunk csak Kinára. Azt az elméletet is sokszor megdöntötték már, miszerint a web teljesen demokratikus volna - ez nem igy van, hiszen attól még, hogy a böngészőbe beirhatom azt is, hogy kispistahirei.hu és index.hu, attól még pontosan tudjuk, melyiket fogjuk beirni, és ne gondoljuk, hogy a nagy cégek nem ragaszkodnak a pozicióikhoz.
Ez a kiállitás arról szól, hogy mi lenne, ha a webnek egyszercsak vége lenne. A gondolat érdekes, de tegyük rögtön hozzá, hogy nem eléggé átgondolt, hiszen ha belegondolunk, ha kihúzzák a kábelt, akkor minden lokális tartalom lesz, de ettől még nem változik meg. Na mindegy, a kiállitás amúgy egy kanadai kiállitás elhozatala, vagyis nem önálló gondolatból született, csak gondolom ezt volt olcsó elhozni (jaj de gonosz vagyok). A kanadai műveket szépen kiegészitették magyar művekkel is, ami számomra kissé pikánssá tette az élményt.

A kanadai rész szerintem nem eléggé átgondolt, nagyon lazán kapcsolódik a témához, és inkább számitógépes művészetet mutat, mint  a web végét. Jó, persze bármibe belemagyarázhatjuk, hogy ez most arról szól, de tényleg, isten bizony, de én még azt is el tudom képzelni, hogy nem is ez volt az eredeti cim, annyira széttartóak a művek - persze az is lehet, hogy nem minden mű érkezett meg hozzánk. A magyar ok közül Zics Brigitta az, aki leginkább beszéli a nemzetközi nyelvezetet, az ő műve akár Kanadában is lehetett volna. Sugár János archiv naplója viszont szellemes és okos mű, mert egy számitógép segitségével a keresőt használva kapunk csak tartalmat, méghozzá azt, amire rákeresünk - és persze fogalmunk sincs, valójában mire is kellene rákeresni. Számomra ez a mű volt a legérdekesebb, mert amellett, hogy régi tartalmakat mutat, bemutatja az online elérhető tartalmak esetlegességét is.
Őszintén szólva nem különösebben lenyűgöző ez a kiállitás, de ha végképp semmi más ötletünk nincs az idő eltöltésére, akkor akár oda is mehetünk..

Könyvajánló: Németh Hajnal: 2 songs 1 end

Németh Hajnal 2003-2010-ig készitett sorozatait sorjázza ez a könyv, külön magyar és angol nyelven. Ritkán láttam ilyet, hogy a különböző nyelvek különböző lapszinnel vannak jelölve, de nagyon jó ötlet, mert rögtön látható, hogy nekünk melyik kell.

7 évnyi munkát láthatunk tehát, és ennyi idő alatt bizony készült is elég sok mű. Egy folyamatosan alkotó művésztől ez talán még el is várt, de azért a munkák mennyisége igy is igen látványos. Végigkövethetjük, ahogy Hajnal egyre inkább a hangzó anyagok felé fordul, ami persze egy könyvben elég nehezen visszaadható. Ezért kulcsfontosságú, hogy a szövegek informativak és világosak legyenek, és itt azok is. Sőt, megkockáztatom, hogy a szövegek mindenrtől függetlenül annyira fontosak, hogy azok nélkül nem is érthetőek a sorozatok. Ezért kellemes meglepetés, hogy nagy figyelmet forditottak rájuk.
A könyv különben a Modem Debrecen kiállitásának a katalógusa, és ajánlanám is mindenkinek, aki a hangművészetben szeretne elmerülni. Na ők vajon hányan lehetnek? De legyünk igazságosak: egy normális művészeti közegben jóval többet foglalkoznának vele.