Szabó Eszter a PárizsBudapestMetróban

 Érdemes megnézni ezt a videót, mert Szabó Eszter egy világlátott, tapasztalt művész, és igen érdekes dolgokat mond Lille-ről, New York-ról, Párizsról, és arról is, hogyan találta meg egyedi stilusát.

https://youtu.be/kfvZz3QwfU0

és parisbudapestmetro.com

 

Matisse a Pompidou központban

 Egy kedves barátomnak köszönhetően máris kaptam egy Matisse katalógust a Pompidou-ból. Matisse...A Pompidou-ban? Ez igényel némi magyarázatot. A Pompidou inkább kortárs galéria, bár persze volt már ott Brassaitól Giacometti-ig, vagy akár Picasso-ig sokan a 20. századból. De mégis..Azt hiszem, a Louis Vuitton alapitvány által rendezett Chtchoukine orosz műgyűjtő gyűjteményéből rendezett kiállitás változtatott az erőviszonyokon. A lehető legmagasabb szinten szervezett kiállitáson olyan képek is előkerültek, melyeknek még a tulajdonviszonya sem teljesen rendezett, az orosz gyártulajdonostól ugyanis a forradalom során elvették a képeket (meg a gyárát, házát stb). Mégis, ezen a Louis Vuitton alapitványnál látható kiállitáson az egyértelmű sztár bizony Matisse volt, óriási, csodás képei teljesen lenyűgöztek (itt a blogon is visszanézhető akkori lelkesedésem).

Ez egy csodás minőségű kiadvány, amely felvillant néhányat Matisse arcaiból, de nem vállalkozik sem a főműveinek, sem az életének bemutatására.Inkább arra való, hogy akinek már van 2-3 Matisse albuma, az is találjon benne váratlan dolgokat. A képek csodás minőségűek, a papir ragyogó, vastag, fényes, nincs is mibe belekötni. Csak hát pont Matisse? Hmm, ezen érdemes elgondolkodni...

Artmarket akkor is

 Szép siker az Artmarket. Miközben befelé igyekeztem, több követségi kocsi került ki, a tömeg pedig majdhogynem hömpölygött, de legalábbis igen sokan voltunk annak ellenére, hogy otthon kéne maradni. Lehet, hogy már mindenki megunta az elővigyázatosságot?

Tulajdonképpen mindegy, mert a lényeg az, hogy a művészetet ünnepeljük. Összejöttek az emberek, beszélgettek, ismerkedtek, még koccintottak is egyesek, és közben itták a látványt, a képeket.

Én személy szerint azt szeretem a legjobban, hogy lépten-nyomon ismerősökbe lehet futni, de ismeretlenekhez is oda lehet menni, itt nem fog senki megszólni. De akár teljes inkognitóban is végig lehet sétálni.

Nem lenne túl igazságos, ha kiemelnék képeket, embereket, mert a rendezvény lényege pont az, hogy mindenki fedezze fel a saját kedvenceit. De az biztos, hogy én a bejáratnál lévő nagy képet sokáig nézegettem, és a Nick galériánál pedig majdnem halálra röhögtem magam a holdraszállás képen. Menjetek el az Artmarketre..

Jacques Monory a Fondation Maeght-ben

 Először is szögezzük le, hogy a Fondation Maeght az egyik legkirályabb kiállitóhely, amit valaha láttam, nem csoda, hogy Miro is igen sokat időzött ott. Nizza fölött van a hegyen, az idő mindig kellemes, bár nyáron azért átcsúszik a túl kellemesbe. Egy fákkal gazdagon teleszórt kertet képzeljetek el, de jobb nem is elképzelni, aki még nem volt, menjen el és kész. Ok, persze ne most, de amikor már lehet majd egyszer újra utazni..Amúgy Nizzában és a környékén jópár művészeti szempontból érdekes hely van, ezt csak úgy mondom.

Évente 2-3 kiállitás szokott lenni, általában tematikus és szinte mindig az eszméletlen kollekcióra alapozva. Mert azt mondanom se kell, hogy az alapitvány a Maeght galériából jött létre, ami viszont többek között Picasso, Miro, Giacometti munkáival kereskedett. Ezúttal nem ez a helyzet, Jacques Monory (nem véletlen a magyar név) önálló tárlatot kapott. Ő is errefelé lakott, és persze jóban volt mindenkivel, akivel kellett.

A képei kapcsán először is azt kell megjegyezni, hogy elsőre inkább zavarba ejtők, pont a giccs határán vannak. Nagyon sok gyönyörű részlet látszódik, csodás kivitelezés, csak nem állnak össze a képek egy stilussá. Mintha megunta volna félúton a festő, egy csodás absztrakt kép félúton átmegy bolygóábrázolásba vagy odakerül egy oda nem illő alak. Nagy kár érte. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem kell mindig kiszolgálni az izlésünket. Nem csak a nagy nevek léteznek, miért ne lehetne az ő izlése egy kicsit kitekert? De tényleg lehet? A kiállitás leginkább erről gondolkodtat el, és innen szemlélve bizony a jól megismert absztrakt expresszionizmus enyhe gellert kap, és ki tudja merre ágazik el. Aki ezt a feszültséget nem birja, inkább maradjon a Momában New York-ban, ott biztosabb az irány. Monory alaposan felkeveri az állóvizet, már azoknál, akik egyáltalán tudnak róla...

Sarah Sze a párizsi Gagosian galériában

 Egy ideje rászoktam a Gagosian galéria meglátogatásához, amikor Párizsban járok. Egyrészt a közelében van a legjobb újságos, ahol szinte mindent meg lehet szerezni, másrészt a Gagosian magazin miatt, ami minőségében veri a legtöbb, akár neves kiadványt, és a kiállitási programjuk pedig felér nagyjából bármelyik kortárs művészeti múzeuméval. És igen, igaza van Erdősi Anikónak, amikor azt mondja, hogy a Gagosian a divattrendeken lovagoló, nem éppen a legmagasabb művészi szinvonalat kereső intézmény, hiszen a tulajdonos Maseratiját is tankolni kell, én azért szeretem mégis, mert egyfajta alapot ad.Ezen a ponton kell bevallanom, hogy nem mindig ismertem Albert Oehlen (mondjuk őt az Albertinából), Franz West (mondjuk őt az Artforumból), Cy Twombly (mondjuk őt a Pompidou-ból), Georg Baselitz (mondjuk őt a már megszűnt Bécs melletti kortárs múzeumból), Simon Hantai (mondjuk őt először pletykákból), Gerhard Richter (mondjuk őt a genfi kiállitása kapcsán)..Talán akkor legyen Richard Serra. Az viszont biztos, hogy mivel az emlitett urak mind a Gagosian-hoz tartoznak, és nem feltétlenül lennék szomorú, ha az ő műveiket kellene néznem, ezért ha Párizsban vagyok, elmetrózom a Franklin D. Roosevelt megállóig. Júliusban is igy tettem, és egyáltalán nem bántam meg.

Sarah Sze kinai neve ellenére Bostonban született és jelenleg a Columbia egyetem tanára. Jellegzetessége, hogy mindennapi tárgyakból készit képeket, installációkat, de rá is fest ezekre. Egészen közel kell menni a képeihez, hogy látható legyen, hogy azok általában újságpapirok felvágott csikjaiból állnak. S mivel a Gagosianban látható képei mind nagyjából 2 * 4 méteresek, elképzelhető, hogy mennyit kellett szöszölni azon, hogy a képek elkészüljenek. Érdekes ellentmondás, hogy a Gagosianba kerülő képek többezer, többtizezer eurókért találnak gazdára, ugyanakkor ezeknek a képeknek az alapanyaga az az újságpapir, amit 1 euróért árulnak nem is olyan messze. Persze sok idő eltelik, mire abból az újságból kép lesz, és a látvány már magáért beszél.

Bécs messze van

 Viennacontemporary van éppen Bécsben, de erről nem fogok tudni beszámolni, ugyanis éppen röghöz kötöttség van, vagyis a határt nem lehet átlépni. Azazhogy talán át lehet lépni, talán nem, de elvileg két hét karantén vár, ha mégis átlépem, az pedig nem hiányzik. Két hét friss kifli, gyümölcs, egyáltalán, ennivaló nélkül, plusz nem tudok dolgozni menni, nem találkozhatok barátokkal, na jó, ez egy kicsit erős. Noha tudjuk, hogy a virust nem külföldről hozzák - vagyis persze de, csakhogy az idén január körül már megtörtént, már semmit sem lehet tenni ellene. Amúgy erős a gyanúm, hogy ez erősen szembemegy az Eu minden alaptörvényével, cikkelyével és szellemiségével, mert hiszen az Eu a szabad mozgásra épül. Ha a hajdani reklám szerint nyitottam volna cukrászdát Bécsben, akkor most nem mehetnék ki a saját cukrászdámba. Hmm..

És nem, ettől nem lettem virustagadó, én is azt gondolom, hogy nem most kell Európa körtúrára menni. Csakhogy szeretném, ha az állam nagykorúnak nézne, aki el tudja dönteni, hogy neki mi a jó, mint ahogy nyáron el tudtam dönteni, hogy akarok-e mondjuk Olaszországba utazni. Én személy szerint semmilyen formában nem támogatom az elszigetelődést, ez most egy dupla öngól a kormánynak, mert bárki, aki itt szeretne üzletelni, azonnal távozik, ha nem tud ide beutazni..

Bye bye, Viennacontemporary, és ami azt illeti, bye bye Európa...

Verebics Ági és Kati a szentendrei Műhely galériában

 Nagy kár, hogy a virus (és az általános művészeti közeg leépülése) miatt már nincsenek komoly kiállitások, nincsenek nézők, érdeklődők, netán vásárlók. Akik még megmaradtak, azok vagy művészek, akik céltalanul téblábolnak az üres terekben, régi szép időkről anekdotázva, vagy a szakmában mozgó emberek, akik valamiért kitartanak. Mindezt csak azért irom le, mert egy ilyen kiállitás pár éve még garantált teltházas lett volna, és bár most is voltak azért érdeklődők, azért nem taposták le egymás sarkát. Minderről legkevésbé a Verebics testvérek tehetnek, és ha véletlenül azt javasolnám nekik, hogy képezzék át magukat bankigazgatóvá, azt nem azért tenném, mert tehetségtelenek, hanem egyszerűen azért, mert jót szeretnék nekik. Messze vezetne kifejteni mindazt, hogy miért nincsenek megbecsülve az alkotók, miért nincsenek átfogó kiállitások, mindenesetre ez most egy olyan pillanat, amikor a két Verebics lány Szentendre főterén mutatkozhat be, csakhogy ki jár ma kiállitásra, ki kockáztatja a fertőzést? A kultúra gyorsan lepergett az emberekről.

A kiállitás egyfajta közös metszetet próbál mutatni a két alkotótól. Na ez az, ami szerintem a legnagyobb tévedés. Ági, a sosem megalkuvó, provokativ, érdekes, mindig újat mutató érzésem szerint vissza lett fogva egy kicsit, a képei ezen a kiállitáson inkább simulékonyak, jól illeszkednek Kati mindig finom, inkább a részletekkel operáló képeihez. Ahhoz képest, hogy a kiállitás cime permanens konfliktus, itt szépen kidolgozott testek sorakoznak, sem a két alkotó között nincs konfliktus a kiállitótérben, sem a képek nem mutatnak semmit, ami konfliktusra utalna. Ellenkezőleg. A képek annyira simulékonyak, hogy akár egy gyerekkönyvben is lehetnének. Most komolyan, egy madárfej és egy többszemű fekete macska? A tévében százszor brutálisabbakat látnak.

A legnagyobb problémám az, hogy Ági korábbi műveiben bőven találunk provokativ dolgokat. A Godot-ban látott huszár, a Missionart-os szőrhajak, vagy az Apában a csirkék, ezek erősek voltak. Kati oldaláról a hátképek, a szőlőevő nő, én ezeket folytattam volna. De ha nem ezeket, akkor is valamit kezdeni kellett volna a térrel. Új képet nem is láttam, vagy nem figyeltem meg jól. Ennyire kevés kép készül mostanában? Éppenséggel érthető magyarázat, csak ez egy kiállitás, én azt vártam volna, hogy valami újat látok.