mindig ugyanúgy

 Talán illene egy pici időt szánnom az eltűnésemre és újra felbukkanásomra, pedig ez egy várható és tökéletesen megmagyarázható eseménysorozat, legfeljebb titokban maradt a legtöbb ismerősömnek. A blog abbahagyásának legnyilvánvalóbb oka az volt, hogy már nem tudtam jókat irni, nem tudtam dicsérni, hiszen a korábbiakhoz képest igencsak komoly és negativ változások történtek Budapest galériás életében. Az egyik legszomorúbb példa bizony szegény Gerhard Richter volt, akinek nyilván fogalma sincs milyen kiállitást barmoltak ide a nevével. Nos, miközben azért néhány régi Richtert láthattunk, azért ki kell jelentenünk, hogy pont a legérdekesebb - és csak halkan mondom, legbemutatottabb - képeiből, az absztraktokból alig láthattunk valamit. És még mindig, igen, immár nem kevés éve nyomozom azt a bizonyos genfi kiállitást, melyen fényképekre festett, és azok a képek -legalábbis számomra - eltűntek, noha igencsak érdekesek voltak.

De Richter csak egy malőr, teljesen nyilvánvaló, hogy immár a progresszivitás messziről elkerüli Pestet, ami teljesen érthető, csak éppen feleslegessé teszi az irást, hiszen miért is szapuljam folyamatosan amittudomén, Ludwig múzeumot, amiért nem végzi a munkáját? Nem végzi és kész, nincs mit róla beszélni. A másik téma a Párizs-Budapest-metró interjúsorozat - ott ugyanis olyan művészeket mutatok be, akik valami érdekeset hoztak létre, viszont az meg magáért beszél, nem szükséges hozzá a blog.

De végső soron a kultúra szabadon értelmezett, egymás mellett létező szálak összessége, tetszik vagy nem. Egy ritka betütipus megpillantása a sarkon, egy váratlan táncbemutató, szinházjegy, galériás hivás ugyanúgy új útra tereli a figyelmünket, mint egy külföldi művészeti magazin által sorolt félig ismeretlen nevek összessége. A lemaradás, mint eszmény. Nem, a lemaradás, mint elkerülhetetlen. A lemaradás, mint nyilvánvaló kivülállás, hiszen annak és annak se vagyunk barátai, ismerősei, nem hiv fel Jeff Koons sem, hogy páviánzöld vagy tüskelila nyuszit durrantson legközelebb elénk.

És akkor még ott van a Csontváry misztérium is: egy alkotó, akit majdnem elfelejtettek, akiről már százszor elmondták külföldön, hogy érdektelen, akihez akkor is ragaszkodunk, és főhelyre rakjuk, akinek a képei egy lakásban dekkoltak évtizedeken át, egyszercsak Virág Judithoz kerül a legkisebb és legfurcsább képe, ami minden bizonnyal csak egy vázlat, egy ujjgyakorlat egy nagyobb kompozicióhoz, és 450 millióért veszi meg valaki..Namost, az ugye egy kb. 20 * 20-as kép, és a műkereskedelemben a méret számit, tehát mondjuk a Taormina képe innen arányositva kb. 7000 /20 = 350 * 450 milliót érne, még szerencse, hogy a Nemzetiben van, és nem adják el. Amúgy a szorzás eredménye 157500 millió, cirka 157 milliárd. Hagyjuk. Ami a legjobban bosszant, hogy 450, vagyis jutalékkal együtt 550 millióért már tényleg bármit kap az ember, Jeff Koons-t, Richtert, ki az a marha, aki ezek helyett egy sehonnai Csontváry-t vesz, amit csak ebben az országban ismernek, akinek a maximális ára eddig 220 millió volt egy jóval nagyobb képért, aki.. Aki. Amúgy szeretem Csontváry-t, de ez túlzás.

Ez a burjánzás tehát folyamatos a művészetben, akár irok róla, akár nem. Mindenesetre, ha valaki be szeretné pótolni az elmúlt évet, annak ott a parisbudapestmetro.com. És mivel olvasni egyre kevesebben olvasnak, ez a blog megmarad nekem. Hát csak igy tovább, azért lesz még téma, amivel jelentkezem...

Elveszett idő nyomában

 Nagyon egyszerű lenne azt mondani, hogy jó, akkor hagyjuk a 2020-at és a 21-et, nézzünk előre, de valójában nincs eltűnt idő. Nem estünk vákumba, és aki akart, a leállás alatt is foglalkozhatott művészettel. A galériák online tárlatokat nyitottak, noha mindenki tudja, hogy a megnyitók értelme a találkozás és beszélgetés. A múzeumok viszont bezártak. Kész. A Louvre mondjuk kihasználta az időt, és műveinek 85 %-át egy új, hi-tech raktárba vitte át, igy a Szajna esetleges áradása többé nem veszélyezteti a gyűjteményt. Sokan rájöttek arra is, hogy ha minden veszni látszik, akkor hiába jónevű a múzeum, el lehet adni képeket a gyűjteményből, még azon az áron is, hogy a munkatársak bérét abból fizetik. 

A saját történetem is figyelemre méltó. Azelőtt sokszor előfordult, hogy akár havonta repülőre ültem, hogy megmártózzak a kultúra minden vizében, lehetőleg minden pontján, mindenkor. Inkább lemondtam az alvásról, de végigszaladtam New York-tól Nizzáig ezer várost, hogy mindenhol egy kicsit körbeszimatoljak. Rengeteg szépséget láttam és még több várótermet, hotelt és éttermet.

Nagyjából két éve nem ültem repülőn. És hiányzik? Ami azt illeti, igen, de nem. Megmagyarázom. Nem hiányzik a tumultus, lökdösődés, olcsó járatok tapló utaskisérői, max hangerőn elnyomott reklámok, kényelmetlen lócák, dugók a sok repülő miatt, amit aztán repülés közben kell behozni, habár úgysem sikerül..New York-ban talán másfél órát vártunk a gép indulása után a felszállásra. Tömött sorokban húztak egymás mögött a gépek. Ez nem hiányzik. Hanem a könnyű élet az igen. Elugrom hétvégén Párizsba - ez egy lehetséges mondat volt akár kedden egy kocsmában. Túlhúztuk, na. Az utolsó három hónapban végig azt hittem, hogy most már tényleg fog valami komoly szerencsétlenség történni, annyira túl volt húzva a személyzet, a reptér, mindenki. Mégsem hibáztak, és ez csodálatos, habár a kórokozó is nyilván ugyanezért tudott elterjedni ilyen gyorsan. Több tizezer repülő minden nap..Miközben hallom magamban az elitistát, hogy az a sok túrista vajon tényleg a Simon Hantai kiállitásra érkezett-e..És igen, én is természetesnek vettem, hogy kiszolgálnak, egyszerre 40 kiállitás menjen, majd én nagy kegyesen megnézek belőle 30-at, emlékezni meg 1-2-re fogok, talán. Nem tudom, talán nem hiányzik az a nagy nyüzsgés, bár ami most van, az meg ugyanúgy borzalmas és lélekölő.

Ha valamire jó volt ez a megállás, az a sorok rendezése volt. Átpakoltam a művészeti könyveimet, belelapoztam a legtöbbe, megfogadtam, hogy felesleges könyvet nem - aztán persze majd ez lesz az első amit megszegek. Mosolyogva néztem át az utolsó vásárlási ötletlistámat. A rajta szereplő nevektől már nem akarok könyvet, de jól tudom, ez is átmeneti lesz csak. Mindenből mindig többet akarunk - na pont ezen kéne dolgozni még egy kicsit, mielőtt visszatérünk a mókuskerékbe..

100 milliók Bak Imrére, Lakner Lászlóra és másokra

17 Bak Imre képet vásárolt a Nemzeti Bank ingatlannal foglalkozó leányvállalata 165 millió ft-ért. Lakner Lászlótól 18 képet vettek 148 millióért. De ha már elkezdték, nem garasoskodtak: vettek Korniss Dezsőtől 4 képet, egy Rippl-Rónait (mivel ő a leggyakrabban hamisitott festő, csak reménykedni lehet az eredetiségben), de Frey Krisztiántól is vettek 29 képet, szintén többszáz millióért. Amikor először olvastam ezt, azt hittem elirták, mert ki az a Frey Krisztián? 1929-ben született, 70-ben Zürichbe költözött, 92-től Pesten és Zürichben is lakott, 97-ben halt meg.

A számológépem szerint ha 17 Bak Imre 165 millióba kerül, akkor egy kép 9,7 millióba. Hát, akkor nemigen lesz nekem Bak Imre képem. Csak azt nem tudom, kaptak-e mennyiségi kedvezményt, és eredetileg 20 millió lett volna egy kép, de mivel 17-et kértek, kaptak kedvezményt, vagy hogy is volt ez? Nyilván nem lehetek szakértő a kérdésben: szerintem az életben soha senki nem vásárolt még egyben élő művésztől ennyiért ebben a furcsa országban. Elképzelem Bak Imre arcát, amikor bekopogtatnak: -jónapot, a Nemzeti Banktól jöttünk, 165 millióért vinnénk képeket...Mit válaszolhatott? Lássuk csak, 165 millió? Adok 10..nem, 15 képet. Mire a Bank: nem, az kevés lesz. -Jó, akkor hozzádobok még kettőt, de most már elég legyen...

És rögtön hozzá is teszem, hogy persze Bak Imre megérdemli, meg minden, tényleg fontos festő, de azért halkan megjegyezném, hogy 165 millióból, és akkor Laknerről meg Freyről nem is beszéltem, rendbe lehetne tenni szinte a teljes kortárs szcénát. Oké, nem számoltam most utána, de kb. minden egyes művésztől lehetne venni képet ennyiből. Bak 165 + Lakner 148, az már 316 millió, és akkor ott van még Frey, a Rippl-Rónai meg ebben a kontextusban értelmezhetetlen. Mondjuk ebből a csapatból Korniss Dezsőre szavazok, de hát tőle csak 4 képet vettek, ki tudja miért. 

Ez a ki tudja miért különben elég erős érzés: mondjon már valaki olyan közös metszetet, amiben Bak és Lakner együtt mozog? ha Bak, akokr hogyhogy Lakner, ha Lakner, akkor..és az egészben az a legszebb, hogy ugyebár soha senki nem fogja ezt elmagyarázni, mert ez már nem közpénz, ha mégis az, akkor is eltussolják, a hir eleve nem is nyilvános, és biztos ez is a járvány elleni védelem része...De még azt se lehet mondani, hogy valakiknek a nappalijába kerülnek a képek, mert 17 Bak Imre, darabja gondolom 2 * 2 méter, ahhoz már nagy nappali kell..

Nem tudom mit mondjak. Annyit szeretnék azért kérni, ha megunták a képeket, kérem ne együtt, egyszerre rakják fel a Jófogásra, mert úgy nem lesz kelendő...

Szabó Eszter a PárizsBudapestMetróban

 Érdemes megnézni ezt a videót, mert Szabó Eszter egy világlátott, tapasztalt művész, és igen érdekes dolgokat mond Lille-ről, New York-ról, Párizsról, és arról is, hogyan találta meg egyedi stilusát.

https://youtu.be/kfvZz3QwfU0

és parisbudapestmetro.com

 

Matisse a Pompidou központban

 Egy kedves barátomnak köszönhetően máris kaptam egy Matisse katalógust a Pompidou-ból. Matisse...A Pompidou-ban? Ez igényel némi magyarázatot. A Pompidou inkább kortárs galéria, bár persze volt már ott Brassaitól Giacometti-ig, vagy akár Picasso-ig sokan a 20. századból. De mégis..Azt hiszem, a Louis Vuitton alapitvány által rendezett Chtchoukine orosz műgyűjtő gyűjteményéből rendezett kiállitás változtatott az erőviszonyokon. A lehető legmagasabb szinten szervezett kiállitáson olyan képek is előkerültek, melyeknek még a tulajdonviszonya sem teljesen rendezett, az orosz gyártulajdonostól ugyanis a forradalom során elvették a képeket (meg a gyárát, házát stb). Mégis, ezen a Louis Vuitton alapitványnál látható kiállitáson az egyértelmű sztár bizony Matisse volt, óriási, csodás képei teljesen lenyűgöztek (itt a blogon is visszanézhető akkori lelkesedésem).

Ez egy csodás minőségű kiadvány, amely felvillant néhányat Matisse arcaiból, de nem vállalkozik sem a főműveinek, sem az életének bemutatására.Inkább arra való, hogy akinek már van 2-3 Matisse albuma, az is találjon benne váratlan dolgokat. A képek csodás minőségűek, a papir ragyogó, vastag, fényes, nincs is mibe belekötni. Csak hát pont Matisse? Hmm, ezen érdemes elgondolkodni...

Artmarket akkor is

 Szép siker az Artmarket. Miközben befelé igyekeztem, több követségi kocsi került ki, a tömeg pedig majdhogynem hömpölygött, de legalábbis igen sokan voltunk annak ellenére, hogy otthon kéne maradni. Lehet, hogy már mindenki megunta az elővigyázatosságot?

Tulajdonképpen mindegy, mert a lényeg az, hogy a művészetet ünnepeljük. Összejöttek az emberek, beszélgettek, ismerkedtek, még koccintottak is egyesek, és közben itták a látványt, a képeket.

Én személy szerint azt szeretem a legjobban, hogy lépten-nyomon ismerősökbe lehet futni, de ismeretlenekhez is oda lehet menni, itt nem fog senki megszólni. De akár teljes inkognitóban is végig lehet sétálni.

Nem lenne túl igazságos, ha kiemelnék képeket, embereket, mert a rendezvény lényege pont az, hogy mindenki fedezze fel a saját kedvenceit. De az biztos, hogy én a bejáratnál lévő nagy képet sokáig nézegettem, és a Nick galériánál pedig majdnem halálra röhögtem magam a holdraszállás képen. Menjetek el az Artmarketre..

Jacques Monory a Fondation Maeght-ben

 Először is szögezzük le, hogy a Fondation Maeght az egyik legkirályabb kiállitóhely, amit valaha láttam, nem csoda, hogy Miro is igen sokat időzött ott. Nizza fölött van a hegyen, az idő mindig kellemes, bár nyáron azért átcsúszik a túl kellemesbe. Egy fákkal gazdagon teleszórt kertet képzeljetek el, de jobb nem is elképzelni, aki még nem volt, menjen el és kész. Ok, persze ne most, de amikor már lehet majd egyszer újra utazni..Amúgy Nizzában és a környékén jópár művészeti szempontból érdekes hely van, ezt csak úgy mondom.

Évente 2-3 kiállitás szokott lenni, általában tematikus és szinte mindig az eszméletlen kollekcióra alapozva. Mert azt mondanom se kell, hogy az alapitvány a Maeght galériából jött létre, ami viszont többek között Picasso, Miro, Giacometti munkáival kereskedett. Ezúttal nem ez a helyzet, Jacques Monory (nem véletlen a magyar név) önálló tárlatot kapott. Ő is errefelé lakott, és persze jóban volt mindenkivel, akivel kellett.

A képei kapcsán először is azt kell megjegyezni, hogy elsőre inkább zavarba ejtők, pont a giccs határán vannak. Nagyon sok gyönyörű részlet látszódik, csodás kivitelezés, csak nem állnak össze a képek egy stilussá. Mintha megunta volna félúton a festő, egy csodás absztrakt kép félúton átmegy bolygóábrázolásba vagy odakerül egy oda nem illő alak. Nagy kár érte. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem kell mindig kiszolgálni az izlésünket. Nem csak a nagy nevek léteznek, miért ne lehetne az ő izlése egy kicsit kitekert? De tényleg lehet? A kiállitás leginkább erről gondolkodtat el, és innen szemlélve bizony a jól megismert absztrakt expresszionizmus enyhe gellert kap, és ki tudja merre ágazik el. Aki ezt a feszültséget nem birja, inkább maradjon a Momában New York-ban, ott biztosabb az irány. Monory alaposan felkeveri az állóvizet, már azoknál, akik egyáltalán tudnak róla...

Sarah Sze a párizsi Gagosian galériában

 Egy ideje rászoktam a Gagosian galéria meglátogatásához, amikor Párizsban járok. Egyrészt a közelében van a legjobb újságos, ahol szinte mindent meg lehet szerezni, másrészt a Gagosian magazin miatt, ami minőségében veri a legtöbb, akár neves kiadványt, és a kiállitási programjuk pedig felér nagyjából bármelyik kortárs művészeti múzeuméval. És igen, igaza van Erdősi Anikónak, amikor azt mondja, hogy a Gagosian a divattrendeken lovagoló, nem éppen a legmagasabb művészi szinvonalat kereső intézmény, hiszen a tulajdonos Maseratiját is tankolni kell, én azért szeretem mégis, mert egyfajta alapot ad.Ezen a ponton kell bevallanom, hogy nem mindig ismertem Albert Oehlen (mondjuk őt az Albertinából), Franz West (mondjuk őt az Artforumból), Cy Twombly (mondjuk őt a Pompidou-ból), Georg Baselitz (mondjuk őt a már megszűnt Bécs melletti kortárs múzeumból), Simon Hantai (mondjuk őt először pletykákból), Gerhard Richter (mondjuk őt a genfi kiállitása kapcsán)..Talán akkor legyen Richard Serra. Az viszont biztos, hogy mivel az emlitett urak mind a Gagosian-hoz tartoznak, és nem feltétlenül lennék szomorú, ha az ő műveiket kellene néznem, ezért ha Párizsban vagyok, elmetrózom a Franklin D. Roosevelt megállóig. Júliusban is igy tettem, és egyáltalán nem bántam meg.

Sarah Sze kinai neve ellenére Bostonban született és jelenleg a Columbia egyetem tanára. Jellegzetessége, hogy mindennapi tárgyakból készit képeket, installációkat, de rá is fest ezekre. Egészen közel kell menni a képeihez, hogy látható legyen, hogy azok általában újságpapirok felvágott csikjaiból állnak. S mivel a Gagosianban látható képei mind nagyjából 2 * 4 méteresek, elképzelhető, hogy mennyit kellett szöszölni azon, hogy a képek elkészüljenek. Érdekes ellentmondás, hogy a Gagosianba kerülő képek többezer, többtizezer eurókért találnak gazdára, ugyanakkor ezeknek a képeknek az alapanyaga az az újságpapir, amit 1 euróért árulnak nem is olyan messze. Persze sok idő eltelik, mire abból az újságból kép lesz, és a látvány már magáért beszél.

Bécs messze van

 Viennacontemporary van éppen Bécsben, de erről nem fogok tudni beszámolni, ugyanis éppen röghöz kötöttség van, vagyis a határt nem lehet átlépni. Azazhogy talán át lehet lépni, talán nem, de elvileg két hét karantén vár, ha mégis átlépem, az pedig nem hiányzik. Két hét friss kifli, gyümölcs, egyáltalán, ennivaló nélkül, plusz nem tudok dolgozni menni, nem találkozhatok barátokkal, na jó, ez egy kicsit erős. Noha tudjuk, hogy a virust nem külföldről hozzák - vagyis persze de, csakhogy az idén január körül már megtörtént, már semmit sem lehet tenni ellene. Amúgy erős a gyanúm, hogy ez erősen szembemegy az Eu minden alaptörvényével, cikkelyével és szellemiségével, mert hiszen az Eu a szabad mozgásra épül. Ha a hajdani reklám szerint nyitottam volna cukrászdát Bécsben, akkor most nem mehetnék ki a saját cukrászdámba. Hmm..

És nem, ettől nem lettem virustagadó, én is azt gondolom, hogy nem most kell Európa körtúrára menni. Csakhogy szeretném, ha az állam nagykorúnak nézne, aki el tudja dönteni, hogy neki mi a jó, mint ahogy nyáron el tudtam dönteni, hogy akarok-e mondjuk Olaszországba utazni. Én személy szerint semmilyen formában nem támogatom az elszigetelődést, ez most egy dupla öngól a kormánynak, mert bárki, aki itt szeretne üzletelni, azonnal távozik, ha nem tud ide beutazni..

Bye bye, Viennacontemporary, és ami azt illeti, bye bye Európa...

Verebics Ági és Kati a szentendrei Műhely galériában

 Nagy kár, hogy a virus (és az általános művészeti közeg leépülése) miatt már nincsenek komoly kiállitások, nincsenek nézők, érdeklődők, netán vásárlók. Akik még megmaradtak, azok vagy művészek, akik céltalanul téblábolnak az üres terekben, régi szép időkről anekdotázva, vagy a szakmában mozgó emberek, akik valamiért kitartanak. Mindezt csak azért irom le, mert egy ilyen kiállitás pár éve még garantált teltházas lett volna, és bár most is voltak azért érdeklődők, azért nem taposták le egymás sarkát. Minderről legkevésbé a Verebics testvérek tehetnek, és ha véletlenül azt javasolnám nekik, hogy képezzék át magukat bankigazgatóvá, azt nem azért tenném, mert tehetségtelenek, hanem egyszerűen azért, mert jót szeretnék nekik. Messze vezetne kifejteni mindazt, hogy miért nincsenek megbecsülve az alkotók, miért nincsenek átfogó kiállitások, mindenesetre ez most egy olyan pillanat, amikor a két Verebics lány Szentendre főterén mutatkozhat be, csakhogy ki jár ma kiállitásra, ki kockáztatja a fertőzést? A kultúra gyorsan lepergett az emberekről.

A kiállitás egyfajta közös metszetet próbál mutatni a két alkotótól. Na ez az, ami szerintem a legnagyobb tévedés. Ági, a sosem megalkuvó, provokativ, érdekes, mindig újat mutató érzésem szerint vissza lett fogva egy kicsit, a képei ezen a kiállitáson inkább simulékonyak, jól illeszkednek Kati mindig finom, inkább a részletekkel operáló képeihez. Ahhoz képest, hogy a kiállitás cime permanens konfliktus, itt szépen kidolgozott testek sorakoznak, sem a két alkotó között nincs konfliktus a kiállitótérben, sem a képek nem mutatnak semmit, ami konfliktusra utalna. Ellenkezőleg. A képek annyira simulékonyak, hogy akár egy gyerekkönyvben is lehetnének. Most komolyan, egy madárfej és egy többszemű fekete macska? A tévében százszor brutálisabbakat látnak.

A legnagyobb problémám az, hogy Ági korábbi műveiben bőven találunk provokativ dolgokat. A Godot-ban látott huszár, a Missionart-os szőrhajak, vagy az Apában a csirkék, ezek erősek voltak. Kati oldaláról a hátképek, a szőlőevő nő, én ezeket folytattam volna. De ha nem ezeket, akkor is valamit kezdeni kellett volna a térrel. Új képet nem is láttam, vagy nem figyeltem meg jól. Ennyire kevés kép készül mostanában? Éppenséggel érthető magyarázat, csak ez egy kiállitás, én azt vártam volna, hogy valami újat látok.

Tóth Kinga az 1111 galériában

 Kétségtelen, hogy a társadalmunk igen jól áll a szemét termelésében, és az is axióma, hogy a galériákban nemigen foglalkoznak ezzel a problémával. No de ki foglalkozik egyáltalán bármivel? Tóth Kinga kiállitása megpróbálta áttörni a közönyt, ami a látogatók számára sikerült is.

Miközben a nagyméretű képeken a művésznő arca látszott csak ki a szemétből, a galériatér közepén a látogatók is kipróbálhatták, milyen érzés szeméten feküdni. A galéria többi képe vagy egy apró szemétdarabkát mutatott be, vagy fotódokumentáción követhettük a különböző megnyilvánulásait. A lelkes közönség egymás után próbálta ki a szemét-ágyat, de ugyanakkor különös aktualitást adott az épp akkorra meghirdetett lomtalanitás, amely pont a megnyitó napján érte el az utcát. Az bizonyos, hogy a két elem erősitette egymást. Szinte a kiállitás meghosszabbitását láttuk az utcán, miközben a céltalan szeméthegyek áradása visszafordithatatlan problémákat okoz.

Tóth Kinga már akkor megmondta? Erre fogunk emlékezni a kiállitás kapcsán? Azért ennél többről van szó.

Carmignac dij: 10 év a fotózsurnalizmusban kiállitás a Carmignac alapitványnál

 Eljutni a Carmignac alapitvány kiállitóteréhez természetesen végtelenül sznob dolog: egy apró szigeten van, ahova napi néhány járat megy, a csodálatos tengerpart és a vitorlások tömkelege pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy itt nem a művészetek élvezete az elsődleges. A klima nagyjából olyan, mint Floridában: az ember rögtön kapcsolná is be a klimát, csakhogy Floridában autó nélkül nem lehet boldogulni, itt a komp személyszállitó, amit amúgy a sziget maximálisan indokol is. Fél óra alatt az egész bejárható mondjuk hajnalban, vagy egy szolga segitségével, aki folyamatosan locsolja ránk a vizet. Nekem egyik lehetőség sem adatott meg, ezért nagyon szigorúan lépdeltem az alapitvány felé: tudtam, hogy ha érkezés után nem látogatom meg rögtön, akkor a tengerpart varázsa végleg elveszi a lehetőséget tőlem. De tényleg: ilyen tengerpart mellett nincs szükség reklámra (a komp valóban tele is volt). 

Ilyen körités mellett kicsit izgultam, hogy tudok-e a kiállitásra koncentrálni, de nagyon kellemes meglepetés volt a túlhűtött klima, ami közel 20 fokra döntötte le a hőfokot a kinti 40-ről. Valójában ez volt az egyetlen lehetőség, ha a képekre is koncentrálni akartam. Márpedig eleinte akartam.

A fotóriporteri munka nagyon nehéz, mert nagy elkötelezettséget igényel. A körülmények sokszor spártaiak, talán még lőnek is a fotósra, de az egészen biztos, hogy nem jelent életbiztositást a háborús övezetekben fotózni. Márpedig a kiállitáson végig az életveszély közelében járunk: minden jelentősebb gócpont bekerült.

Ez a kiállitás talán egy lelkiismeret, hogy tessék, igy tesszük tönkre a földünket a sok háborúval, a nyomorral. De. Ez eddig közhely. Szomorú, de közhely. Mit tud még emellett felmutatni a kiállitás? Mert a sok háborús kép mind olyan, amit már láttunk mindenfelé. Talán nem pont ugyanezeket, de majdnem. Talán a kislány nem volt ennyire szivszoritó egy másik képen, talán nem volt ennyire szétlőve minden, de végig az volt az érzésem, hogy ezeket a képeket én már láttam. Talán évekkel ezelőtt, talán csak az általános látvány hasonló, de ha érzékenyek vagyunk a témára, akkor nem fogunk jól aludni. Egy magamfajta öreg róka viszont hiányolja a mélységet, a figurák mind tipikus pózokban vannak, tipikus dolgokat tesznek, persze ettől még hatásos ez. És mégis: amikor kijöttem a kiállitásról, csak annak tudtam örülni, hogy mennyire közel van a tenger, és öt perc múlva már benne leszek. Talán bennem romlott el valami, és már nem érint meg a szenvedés, talán már nem érzek semmit, nekem ez most kapufa volt..

Fondation Carmignac Porquerolles szigetén

A kérdés, amely bizonyára minden igaz művészetszeretőt foglalkoztat, a következő: érdemes-e elmenni Porquerolles szigetére a Carmignac alapitvány kiállitását megnézni? Persze elnézést kell kérnem azoktól, akik szivesen utaznak 1500 km-t egy újonnan nyilt kiállitás kedvéért, a cikk lehet, hogy a többieknek szól.

Szóval tavaly robbant a francia művészeti lapokban a hir, hogy egy túlságosan gazdag illető kiállitóhelyet nyit egy üdülőszigeten, St Tropez alatt. Többek között a párizsi Pompidou is szervezett oda kirándulást, de amúgy is, azóta nagyjából az összes mértékadó (külföldi) lapban szerepelt ez az új kiállitóhely. Alapitója először a magángyűjteményét akarta csak kirakni, aztán úgy döntött, hogy ha már azt megmutatja, akkor miért ne mutathatna friss dolgokat is?

Aki nem nyaral minden nyáron St Tropez-ban, annak kicsit segitek. Ez a sziget marha messze van mindentől. Irtó nagy túra odamenni. Csak egy magamfajta megszállott képes rá. De várjunk csak, én sem a kiállitás miatt mentem. Csak nem képzelitek? A legközelebbi reptér Nizza vagy Marseille, olyan 200 km onnan, és mivel ez egy sziget, nyilván hajózni kell drága pénzért, vagy találni egy helyi barátot, aki átdob a yachtjával. Hát én kompoztam. Viszont a sziget azért érdekes - ha érdekes egyáltalán - mert gyönyörű partja van, isteni homok, picit mélyül csak, gyönyörű kilátás, fák, kabócák, minden. Tehát ez egy nyaralóhely, lehet hajót vagy bringát bérelni, fincsi éttermek várnak, satöbbi. Szóval nem, ez nem úgy kiállitóhely, mint Párizsban bármi, hogy az ember beugrik. Ó nem. Először is olyan meleg van, hogy az ember nem ugrál, legfeljebb a vizbe. Hiába vannak fák, inkább 40 fok van, mint 30, és az a 600 méter, amit a parttól menni kell, nem tűnik kevésnek, amikor két lépés alatt leizzadsz a pólódban.

Ez persze csak a nyafogás, és annak a beismerése, hogy mégsem érdekel eléggé a művészet, hiszen amúgy irhatnék a bohóchalakról is. Tényleg, irjak?

Jól kitalált hely ez a galéria, de ottjártamkor éppen fotóriporteri kiállitás volt, ami nem illett a helyhez, és a képeket láttuk már Arles-ban, Perpignan-ban, stb..De az tény, hogy sok pénzt elköltöttek, és jól, mert egy érdekesebb kiállitásra azért megfontolnám az utat. Vagyis nem: túl messze van, de ha valaki véletlenül arrafelé nyaral, akkor ugorjon fel a kompra, mert érdemes. Mindenki másnak ott a fényképnézegető program...

A nap még mindig süt

Miközben itt ülök a teraszomon, épphogy árnyékban, ha átgondolom az elmúlt fél évemet, semmi különösről nem tudok beszámolni. Nemigen változtam meg, nem hagytam abba a művészet csodálatát, csak éppen blogot nem irtam. Mit is irtam volna? A kiállitások bezártak, utazni nem lehetett, arról pedig, hogy a műzeumok munkatársai elvesztették a közhivatali státuszukat, megvan a véleményem. Talán már mindenkinek a könyökén jön ki, talán volt, aki azt gondolta, hogy majd az index.hu beszántásakor milliók fognak az utcára menni. Mentek is, egyszer.  Már nagyon hosszú évekkel ezelőtt megjegyeztem, hogy ez a térség egyre kevésbé felel meg egy művész igényeinek, ez azóta csak rosszabb lett. Hiszen kit érdekel, hogy bezárt a Ludwig, ha amúgy is bojkottáltam már. Érdektelen művészeti életről nehéz irni, mert az ásitozásomat csak kiabálással tudnám előzni. Annak meg nem sok értelme van.

Úgy tűnik tehát, hogy minden, de minden belesüllyed a mocsárba. Elmegy a Ceu, a Műcsarnokot elvesztettük, én senkinek se fogom ajánlani, hogy odamenjen, ugyanez a helyzet nagyjából az össszes többi hellyel is, tisztelet a kivételnek. Mert azért mindig van kivétel is, csak egyre nehezebb megtalálni. Nem kérdés, hogy egy Nemzeti Galériába, ha ott kortárs fotósokat raknának ki, mint ahogy volt már példa rá, akkor oda mennének az emberek, legalábbis inkább, mint az egyik kedvencembe, a FERi galériába. De a probléma sem változott: honnan tudják meg az emberek, mármint nem az a 10, aki már tudja, hogy létezik a Feri galéria? Hát, mondjuk ebből a blogból.

Szóval újraindulunk, lehet már utazni, még ha tömegesen azért problémás is (itthoni múzeumoknak nincs ilyen baja). Sok érdekességgel készülök. Elmegyünk Porquerolles szigetére, csevegünk Nizzában egy művészeti központban, elmegyünk Párizsba, és szuperérdekes könyvekről is lesz szó. Mindjárt kezdünk.

Világvége vagy új normalitás?

Mindannyian tudjuk, mi történik most. Kinában, egy tizmilliós város piacán mindenféle higiéniai alapelvek betartása nélkül együtt tároltak mindenféle vadállatokat, majd a hetek óta tárolt döglött állatokat eladták az embereknek, és valahogy mutálódott, összeállt egy új virus, ami hasonló az influenzához, csak mégis meghalt benne pár ezer ember, aztán, mivel naponta több tizezer repülő megy, vagyis ment szerte a világban, gyorsan széthordták a virust, és most otthon csücsülünk, és várjuk, hogy elmúljon a baj. A baj pedig akkor múlik el, ha lesz egy oltás erre a virusra, vagy a virus magától elpusztul, miután mindenki otthon marad és nem tud megfertőződni. Esetleg megfertőződik, de már nem okoz problémákat. Ez amúgy felvet egy érdekes kérdést, miután úgy tűnik, a 60 évesnél öregebbek vannak veszélyeztetve igazán, a gyerekek szinte egyáltalán nem produkálnak tüneteket, a felnőttek pedig 80 %-os valószinüséggel nem betegszenek meg.
A probléma azért valójában az, hogy nem lehet utazni, nem lehet koncertre menni, nem lehet találkozni, dolgozni, ügyet intézni és galériába menni. Ilyen eddig csak háború esetén volt. Mert persze valóban mondhatjuk, hogy nem létszükséglet, hogy Dürer képeket nézzünk az Albertinában, de valójában nagyon is az. Ha úgy vesszük, a művészetnek olyasminek kéne lennie, mint a tortának az étkezésben: nem létszükséglet, de jobb lesz tőle az élet.
Természetesen mindenki a gazdasági károkról beszél most. Nyilvánvaló, ha egy galéria nem tud kinyitni, nem tud eladni, nem tudja megmutatni a műveket, akkor előbb-utóbb tönkremegy. Habár azt is tegyük gyorsan hozzá, hogy túl sok galéria van, ami félredobva minden művészeti elvet, egyszerűen csak eladni akar.
Szerintem rövidtávon némi kellemetlenséget okoz ez a válság. A művészek nem tudnak előadni, a galériák nem tudnak eladni, a múzeumok zárva. Remélem kihasználják az időt arra, hogy jobb programokkal készüljenek, érdekesebb tárlatokat rendezzenek.
Azonban van egy pici lehetőség arra is, hogy ez az egész hosszú távon is velünk marad. Na akkor nagy baj lesz. Reméljük senki nem máról holnapra élt eddig sem, de ha mégis, a munkahelye, ha van, elég nagylelkű ahhoz, hogy fizesse a munkabért egy átmeneti időszakban. De nem tudjuk, meddig tudják finanszirozni magukat a művészek, galériák, művészeti intézmények. Szinte biztos, hogy egy évnél tovább nem sokan élik túl. Habár az is biztos, hogy nem lesz könnyű munkát keresni sem. Hiszen milyen cég az, aki épp most venne fel embereket, amikor nem is tudja foglalkoztatni őket.
Számomra az is kérdés még, hogy mikor fogjuk azt mondani, hogy most már hagyjuk abba ezt a válságdumát, és attól még, mert néhányan megbetegszenek, nem kell bezárni mindent.
Az is egy nagy kérdés, hogy a végtelen növekedéshez és csillogó profithoz szokott cégek mit kezdenek ezzel a helyzettel. Mert ha azt mondják, hogy leállitunk mindent, azzal csak még mélyebb válságba terelik az embereket. És akkor sok embernek kell majd újra átgondolnia az életét. Végülis kinek lesz jó, ha tönkremennek a szállodák, az éttermek, az alkalmi munkások, a...sokáig lehet folytatni..

A múzeumok és a pocsolya

Most olvasom, hogy Gulyás Gergely elhagyja Szentendrét, betegsége miatt új pályázatot kell kiirni. De az már most tudható, hogy a jelenlegi múzeumi rendszer fenntartása 430 millióba kerül, az önkormányzat pedig maximum 250-et tud/akar adni. Állitólag a Művészetmalmot zárnák be, de nem kell nagy képzelőerő, hogy mennyi idő alatt lesz valóban halott a művészeti élet. Jelenleg: a főtéren van a Szentendrei Képtár és a Kmetty múzeum. A Czóbel múzeum eléggé közismert, de van még Vajda, Barcsay, Ámos Imre-Anna Margit múzeum is, ezek mind apró házacskák, ahol a festők laktak. Igazából persze gonosz vagyok, de a Művészetmalom ezek közül az egyetlen, ahol érdekes kortárs kiállitások vannak, habár az elmúlt időben kezdett kissé unalmassá válni a sok Felugossy EfZámbó Vető tárlat, nem mintha nem szeretném őket, csak minden évben többször is szerepeltek.
Hát igen. Egy időben mindenhova Pompidou vagy legalábbis Palais de Tokyo méretű monstrumokat vizionáltam, és ahol nem volt ilyen, mint épp Szentendrén, azt kissé leirtam. Már kinőttem ebből, de még mindig nagyon erősen filozofálok, mielőtt rászánnám magam a kirándulásra, pedig még autóm is van. Csakhogy Szentendre közel is van meg nem is. Ahhoz messze, hogy mondjuk eg nagy Kriszta Tereskova kiállitásra kiugorjak, habár jó lenne nem kihagyni.. De mivel lehetne összekötni? Néha működik az árukapcsolás, de sokszor nem. Hát, ez a dilemmám is megoldódik, mert azzal együtt, hogy rengeteget szidtam is a kiállitásokat és a múzeumi rendszert, azért az elég szomorú pillanat lesz, amikor bezárják a Czóbel Múzeumot meg a Művészetmalmot, esetleg megtartják, csak éppen fantom nyitvatartással - mondjuk szerdán 11-11:45-ig nyitva lesz két hely, aztán meg 13-13:45-ig még néhány másik.
Látjuk, hogy elefántként mennek neki a múzeumi szcénának, és ebből nagy baj lesz még. A Természettudományi Múzeum Debrecenbe megy? Micsoda agyament ötlet, pláne hogy ott nincs is semmilyen épület, amibe befér. A Széchényi Könyvtár? Na ne. A Nemzeti Galéria? Ott van jó helyen a várban. Iparművészeti? Nyissák már ki újra. És a Kossuth téren is szomorkodik a Néprajzi. Az egyik legújabb ötlet a Pim elköltöztetése az Egyetem térről, ahol mindenki jól eléri, bár lassan ez is mindegy lesz, mert szépen kiszoritják onnan is a valódi irókat. A főkinevezett pedig naponta képes olyat nyilatkozni, hogy egy jóérzésű ember már nem is hajlandó elolvasni sem a sok zöldséget.
Szóval igen, könnyű szétverni a múzeumi struktúrát. De ha egyszer megtörténik, akkor azt nem lehet majd visszacsinálni. A Széchenyi Könyvtárban őrzött kötelespéldányok sokszor egyedüli példányok, mint ahogy a dinoszaurusz csontok se fognak újraképződni a kedvünkért. Czóbel végülis a nagyon kevés külföldön is ismert festőnk egyike, biztos nem fáj, ha tüzelőnek eladják a vásznait. Az Iparművészeti kincsei meg feltűnnek majd ilyen-olyan kastélyokban, tudjukkiknél.
És mindezt azért a pár vacak ingatlanért? Tényleg nincs már remény.

Soulages film

Soulages kiállitás van a Pompidou központban, ennek apropóján majdnem megvettem a katalógust is, de végül beértem egy videóval. A filmeket azért szeretem, mert ha jók, akkor nagyon érzékletesen tudja bemutatni  egy festő életét. Ha mondjuk Keith Haringra gondolok, a videó olyan látványt tudott mutatni, mondjuk a letartóztatását a new york-i metróban, ami videóként igen látványos volt.

Sajnos szivesen mesélnék bármi másról, mint erről a dvd-ről. Soulages amúgy egy fontos figura, jó képekkel, de a filmen ebből semmi se látszik. Nála is az történhetett, hogy olyan korban élt, olyan szülőkkel és olyan életet, amiben nem játszott szerepet a videó. Ma már vannak, akik egész életüket a kamera előtt töltik, Soulages nem tartozik közéjük. Elvétve akad egy-egy részlet, pár másodperces bejátszás, ebből kellett dolgozniuk. Helyszinek bemutatásánál még nem is lüg annyira ki a lóláb, de egyszerűen hiányoznak a Soulages életét bemutató videók. Ezek hiányában a narrátor mond el mindent. Nagy kár, mert amúgy lenne mit elmondani róla...Szóval igen, a katalógust kell venni.

The dead web - kiállitás a Ludwigban

Sokaknak nehéz lenne már elképzelni az életét web nélkül, noha amúgy nem is nyilvánvaló, hogy jár nekünk ez a szabadság, gondoljunk csak Kinára. Azt az elméletet is sokszor megdöntötték már, miszerint a web teljesen demokratikus volna - ez nem igy van, hiszen attól még, hogy a böngészőbe beirhatom azt is, hogy kispistahirei.hu és index.hu, attól még pontosan tudjuk, melyiket fogjuk beirni, és ne gondoljuk, hogy a nagy cégek nem ragaszkodnak a pozicióikhoz.
Ez a kiállitás arról szól, hogy mi lenne, ha a webnek egyszercsak vége lenne. A gondolat érdekes, de tegyük rögtön hozzá, hogy nem eléggé átgondolt, hiszen ha belegondolunk, ha kihúzzák a kábelt, akkor minden lokális tartalom lesz, de ettől még nem változik meg. Na mindegy, a kiállitás amúgy egy kanadai kiállitás elhozatala, vagyis nem önálló gondolatból született, csak gondolom ezt volt olcsó elhozni (jaj de gonosz vagyok). A kanadai műveket szépen kiegészitették magyar művekkel is, ami számomra kissé pikánssá tette az élményt.

A kanadai rész szerintem nem eléggé átgondolt, nagyon lazán kapcsolódik a témához, és inkább számitógépes művészetet mutat, mint  a web végét. Jó, persze bármibe belemagyarázhatjuk, hogy ez most arról szól, de tényleg, isten bizony, de én még azt is el tudom képzelni, hogy nem is ez volt az eredeti cim, annyira széttartóak a művek - persze az is lehet, hogy nem minden mű érkezett meg hozzánk. A magyar ok közül Zics Brigitta az, aki leginkább beszéli a nemzetközi nyelvezetet, az ő műve akár Kanadában is lehetett volna. Sugár János archiv naplója viszont szellemes és okos mű, mert egy számitógép segitségével a keresőt használva kapunk csak tartalmat, méghozzá azt, amire rákeresünk - és persze fogalmunk sincs, valójában mire is kellene rákeresni. Számomra ez a mű volt a legérdekesebb, mert amellett, hogy régi tartalmakat mutat, bemutatja az online elérhető tartalmak esetlegességét is.
Őszintén szólva nem különösebben lenyűgöző ez a kiállitás, de ha végképp semmi más ötletünk nincs az idő eltöltésére, akkor akár oda is mehetünk..

Könyvajánló: Németh Hajnal: 2 songs 1 end

Németh Hajnal 2003-2010-ig készitett sorozatait sorjázza ez a könyv, külön magyar és angol nyelven. Ritkán láttam ilyet, hogy a különböző nyelvek különböző lapszinnel vannak jelölve, de nagyon jó ötlet, mert rögtön látható, hogy nekünk melyik kell.

7 évnyi munkát láthatunk tehát, és ennyi idő alatt bizony készült is elég sok mű. Egy folyamatosan alkotó művésztől ez talán még el is várt, de azért a munkák mennyisége igy is igen látványos. Végigkövethetjük, ahogy Hajnal egyre inkább a hangzó anyagok felé fordul, ami persze egy könyvben elég nehezen visszaadható. Ezért kulcsfontosságú, hogy a szövegek informativak és világosak legyenek, és itt azok is. Sőt, megkockáztatom, hogy a szövegek mindenrtől függetlenül annyira fontosak, hogy azok nélkül nem is érthetőek a sorozatok. Ezért kellemes meglepetés, hogy nagy figyelmet forditottak rájuk.
A könyv különben a Modem Debrecen kiállitásának a katalógusa, és ajánlanám is mindenkinek, aki a hangművészetben szeretne elmerülni. Na ők vajon hányan lehetnek? De legyünk igazságosak: egy normális művészeti közegben jóval többet foglalkoznának vele.

parisbudapestmetro.com

4 teljes évet végigirtam itt kiállitásokról, trendekről, eseményekről a művészvilágban, havi 10 feletti bejegyzésekkel. Azért inditottam egy blogot, mert én is nagyon örültem volna egynek, ahonnan lehet átjékozódni a művészeti eseményekről, kiállitásokról. Milyen jó lenne, ha valaki lefotózná azokat a kiállitásokat, ahova nem tudok, nincs időm elmenni..Hát én elmentem, s ha már ott voltam, irtam róluk pár sort. Azt vettem észre, hogy nagyon népszerűek azok a bejegyzések, amik egy már ismert festő friss kiállitásáról szólnak, egyrészt tájékozódási szempontból is, másrészt hiszek a személyességben. A másik célom az volt, hogy mivel már akkor is sokat utaztam, megmutassam azt, mi zajlik Párizsban, Londonban, mindenfelé a világban. Ezeket a bejegyzéseket már kevesebben értékelték, legalábbis hozzám ez jutott el, ami valahol érthető, hiszen mit érdekel engem Kispesten, mi megy a Sohoban, de azért mégis kár érte.
2017 júliustól két éven át a Havibaj cimű lap is pörgette a bejegyzéseket, akkor úgy tűnt, minden pezseg, minden nap történik valami. Talán nem is birtam mindent megirni, ami akkor történt, mindenesetre most, hogy a lap már nincs, egy picit leült a lelkesedés. No de itt van az új szerelem, vagyis ugyanaz, csak máshogy. Ez a Párizs-Budapest-metró, ami egy könyvnek indult. Novemberben volt a bemutatója az Irók Boltjában, azóta jó pár helyen kapható. Ebből nőtte ki magát a honlap, a parisbudapestmetro.com, ahová a könyv elkészülte után is rakom ki sorra az újabb és újabb interjúkat. Ezek az interjúk immár videóinterjúk, és eléggé sok energiát és időt elvisz a szerkesztésük. Nem azt mondom, hogy a blog már nem érdekel, de mindenképpen kevesebb időm van rá. Nézzétek tehát a honlapot is, folyamatosan kerülnek fel új dolgok...