Jean-Pierre Dutel könyvesboltja Párizsban

Márpedig tündérmesék igenis vannak. Mert persze vannak az óriás gyárak, mint pl. a Centre Pompidou, amit muszáj ismerni, és évente 150 millió látogatója van, de mellette Párizsban megélnek az ilyen helyek is, mint ez. Amikor irtam a regényemet, ami Párizsban játszódik, akkor erre a boltra gondoltam mint az a bizonyos könyvesbolt. Persze ez jóval kisebb, mint amit a regényemben ábrázoltam, de a lényeg ugyanaz. A személyesség. Jean-Pierre Dutel ugyanis nem csak a nevét adta a bolthoz, hanem szinte ott él, ő tárgyal minden vásárlójával és amiről személyesen nem tud, az talán nem is létezik.

A bolt maga nagyon pici, ha egy óriás áruházra gondolunk, ahol szabadon nézelődhetünk anélkül, hogy bárki megszólitana, rossz helyen járunk. Itt nem ez a helyzet. A tulaj valóban be sem enged a boltba, amig meg nem győződött arról, hogy miért is jöttél. Kamuzni nem könnyű, mert a tulaj bizony fejből vágja az összes adatot. -Sam Francis könyvet keresek - mondom neki próbából. Azt kell tudni, hogy két albuma jelent meg, az egyikhez egy sorszámozott nyomatot is adtak, de a másik is beszerezhetetlen.  - A Hainz félét - kérdez vissza. Ajaj, nem tudom az melyik. - Amelyikhez nincs nyomat - válaszolom, ezzel már el is árulva hozzá nem értésemet. - Nincs most belőle példány - löki oda. De miért is keres Sam Francist, hiszen maga valójában Jean Miotte-ra gondol! 
És ezzel elindul egy beszélgetés, elmondom 5 lépésben hogyan lehet eljutni Alechinskitől Francis-ig, a tulaj meg bólogat, de látszik rajta, hogy nem ért egyet, bedob két olyan nevet, akiket nem ismerek, én is bedobok két új nevet, de túl ismertet, mert a tulaj már rájött, hogy hiányos a műveltségem, és a könyvespolc bejárat felőli részéről mutat könyveket. Rájövök, hogy nem akar nekem eladni, hiszen nem ismerem Meurice-t, biztos csak műkedvelő vagyok, szerényen egy kétkötetes vastag összefoglalóra mutat, - de hisz én ezt ismerem - kiáltok fel magamban, a Francia Intézetben van egy példány! Lemondóan bólint. -Biztos, hogy csak amatőr, ezt a könyvet mindenki használja..
Kilépek az utcára. Ekkor meglátom a Braque által dedikált kötetet. Nincs erőm megkérdezni az árát. Miközben a tulaj csukja az ajtót, megrázza a fejét: - Nem, az nem neked való...

Kiállitások a Műcsarnokban és a Vigadóban

Előbb-utóbb valamit kezdenünk kell majd az mma-val (magyar művészeti akadémia). Immár két helyen, a Műcsarnokban és a Vigadóban is teljes gőzzel mennek a kiállitások, és a teljes ignorálásuk ugyan teljesen jogos, de mégis nem túl konstruktiv. Habár az mma-nak kellett volna gesztusokat tennie. Mégegyszer: az mma-val nem az a főbaj, hogy ugyanúgy ideológia mentén juttatja helyzetbe a potentátjait, még Fekete György sem érdekel, hanem az a fő probléma, hogy egy 100 évvel ezelőtti művészeti világot akar újrateremteni, pont a művészet lényegét, a szabadságot vonva el az alkotóktól. Mert mondhatja azt, hogy őt a keresztény festészet érdekli, mondhatja, hogy a magyar festészet érdekli, de számtalanszor láthattuk már, akár a Műcsarnok Mi a magyar? kiállitásán is, hogy ezek a kategóriák rettenetesen nem illenek bele a valós mai helyzetbe. Azt is százezerszer leirtam, hogy nem attól lesz magyar valaki, hogy óriási magyar zászlót fest, hanem attól, hogy megpróbálja az országot külföldön népszerűsiteni, a munkái sikeréből cseppeket juttatni haza is. Borzasztóan bánunk a külföldön sikert arató művészeinkkel, és ezen nem fog segiteni az, hogy most már olyan nyelvet is kényszeritenek a művészekre, ami nem is áll jól, külföldön viszont egyszerűen érthetetlen is. Eleve a politikának, az egyháznak azonnal távoznia kellene a művészeti porondról. Nem vagyok hajlandó úgy értelmezni a művészeti életet, ahogy azt az mma elvárná, tudniillik hogy van egy népi, nemzeti, keresztény oldal, és vannak a többiek, a szánalomra méltó pondrók, akik eleve értéktelenek. A legnagyobb veszélynek azt tartom, hogy meghonosodik a nemzeti művészet szóösszetétel, és a Műcsarnokban megfellebezhetetlen festőóriások mutatják be az egyébként máshol ismeretlen műveiket. Ezért is határoztam el, hogy nem megyek a Műcsarnokba addig, amig erről szól az ő olvasatuk.

Csakhogy van egy kis bökkenő. Mert az érthető, hogy most hirtelen rengeteg eddig ismeretlen művész kerül elő, akik persze nagyon nemzetiek és vallásosak, de a Műcsarnokhoz igazolt Rockenbauer Zoltán is, akinek két könyvét korábban egekig magasztaltam. Akkor most irjam le utólag a teljesitményét? Dehogyis! Akkor mondjam azt, hogy a pénzért van ott? Vagy kit érdekel az egész? És vajon le kell irni pl. Jankovics Marcell egyébként értékes művészetét csak azért, mert megzavarodott a milliárdoktól? Azzal pont őket másolnám, épp ezért az Újművészet lap segitségével tekintsük át a Vigadóban és a Műcsarnokban zajló kiállitásokat.

Csáji Attila az életrajza szerint a 60-as években az avantgárd élet egyik szervezője, aztán lézerrel kezd el foglalkozni, aztán meg megint beleveti magát a szervezésbe, fényszimpóziumot szervez, kiállitásai viszont nagyrészt felejthető helyeken, bárminemű nemzetközi kapcsolat nélküliek (komolyan beirja a Symbolt mint valami komoly helyet). Nem bántani akarom, mielőtt valaki rámsüti, csak egyszerűen nem tudom eldönteni ez alapján, hogy egy jó értelemben vett lelkes amatőrről, vagyis műkedvelőről beszélünk, vagy komoly művészről. A honlapja mindenesetre elég borzasztó, persze lehet, hogy nem tehet róla, nem követi az újabb dolgokat. A kiállitási képek alapján sem tudom eldönteni, hogy egy kreativ diszkófényesről van szó, vagy ennél többről szól a dolog. Ez egyben rámutat arra is, hogy mennyire veszélyes pont ezeket az embereket felkarolni. Nem mondom, még akár az is lehet, hogy nagyon érdekes és előremutató a dolog, de nagyon nehéz becsatlakozni a mostani történésekbe.

Bartusz Györgynek látszólag könnyebb dolga van a Vigadóban, hiszen az a kiállitóhely korábban nem létezett, senki sem fogja összehasonlitani korábbi tárlatokkal, hacsaknem Makovecz-el, bár az elég nehéz lenne, mivel más a műfaj. Viszont a gesztusfestészet bevitelével és kiállitásával az mma lábon lövi magát, mivel ez az a műfaj, ami garantáltan nem nemzeti, és semmi köze a Vigadóhoz. Hacsaknem… A képek cimei  limitált idő 1 + 1 másodperc, satöbbi, ebben pedig meglehetős iróniát vélek felfedezni. Bár természetesen a képek nyilvánvalóan nem 2 másodperc alatt készültek el, már csak a rétegzettség miatt, vagy az egymást fedő szinek miatt (száradási idő!), azt el tudom képzelni, hogy ezzel fricskázni akarja a gesztusfestészetet: lám, ilyet én is tudok, ráadásul ilyen gyorsan!

Ezek persze megint prekoncepciók. A legjobb, ha egyszerűen elolvassuk a Kassán élő művész történetét, és mosolygunk. Nem, erről a művészetről nem beszélünk.

Daniel Miller előadása a Faur Zsófi galériában

A külföldi kapcsolatok úgy kellenek nekünk, mint egy falat kenyér, ezért nem volt kérdés, hogy akárhogy is, de ott kell lennem ezen az előadáson, melynek már a cime is - 15 dolog, amit tehetsz, hogy egy galéria felfigyeljen rád - jelezte, hogy ez nagyon más lesz, mint amit mondjuk egyetemen tanitanak. Ezért aztán hiába jött péntek este a levél, hogy hétfő reggel vigyen a portfoliómat, összeraktam gyorsan egy anyagot. Egyébként ahogy láttam nagyjából ugyanaz a 20 ember jött el, akiket már láttam hasonló rendezvényeken, ha úgy vesszük, végtelenül szomorú, hiszen sokat lehet tanulni egy ilyen előadásból, másrészről meg várható volt, és úgy látszik, én benne vagyok, keseregni meg nincs kedvem.
Daniel Miller a tulajdonosa a Duncan Miller galériának, amit itthon persze senki sem ismer, és most nem fogok úgy tenni, mintha Amerikában kolbászból lenne a kerités, egyszerűen csak annyit mondok, hogy ez egy jó helyen lévő fotókra specializálódott galéria, ha úgy vesszük, egy a sokból. De ezzel együtt is nagyon rendes dolog volt Danieltől ideutazni és előadást tartani - ráadásul a minket leginkább érdeklő dolgokról. Hiszen legtöbbünknek igenis problémát jelent a megfelelő külföldi galériák kiválasztása, a kapcsolatfelvétel, a weblap, a katalógusok, a facebook jó használata, tehát egyáltalán nem felesleges ezekről beszélni. Ráadásul pont olyan stilusban, amit én nagyon szeretek, nem siránkozva a múlt dolgain, hanem egyszerűen tudomásul véve és a jelenre koncentrálva. Persze belátom, hogy egyeseknek ez a stilus túl erős, amerikaias, gyakorlatias. Viszont ha a rövid közvéleménykutatást veszem, miszerint a megjelent fotósok nagy részének nincs még honlapja, akkor úgy vélem, nem kell ambróziába itatott udvariaskodásba fulladni, mondjuk igy: "esetleg megfontolhatnák, hogy igénybe vegyék a technika eme szeletét, mely ma már annyira hozzátartozik a mindennapokhoz, és meglehetősen szükségesnek tűnik..." Ehelyett egyszerűen megkaptuk, hogy honlap márpedig kell, ha nincs menj és csinálj egyet most. Ez tiszta beszéd, és az egész előadást áthatotta ez a szemlélet. Talán épp ez a fajta hozzáállás az, ami végül mindenképp sikert hoz, hiszen rosszul csinálni lehet dolgokat, de ha egyáltalán nem csináljuk, akkor sehova sem jutunk.
Tehát minden köntörfalazás nélkül: ha valaki az előadáson elhangzottakat nem követi, vessen magára. Még Kaliforniába sem kellett elutaznia érte.

A Gerhard Richter film

Letészem a lantot. Nem harcolok tovább. Ez a film bizonyára fantasztikus, de talán az ügyvédek, talán nemtudomkik hatására teljesen olyan, mintha direkt kiölték volna belőle a lényeget. Mintha egy szexuális felvilágositás alkalmával annyit mondanának, hogy a szex sötétben történik... Persze az előző mondat inkább vicces, a lényeget mégis hozza: ebből a filmből ugyan nem tudunk meg sokat korunk egyik legnagyobb művész sztárjáról. Ami mégiscsak furcsa, ha már róla szól a film.. Mivel a művész él, ezért megnézhetjük, ahogy vezeti ezeréves volvóját, elsétál egy érdektelen házfalhoz, ami állitólag nagyon inspirálta, valamint kedélyes beszélgetést folytat egy galériással, aki hajlandó még az ablakokat is eltakarni, ha a művésznek úgy jobban tetszik. Nem kérdés, hogy Richter nagy sztár már, de azért vicces, amikor a műtermét látjuk, egész pontosan az egyik szobáját csak, és amikor a festő kimegy, a kamera megáll, nehogy lássuk a többi helységet is.. Látjuk továbbá, ahogy elkezd egy képet, vagy legalábbis maszatol valamit, aztán vágás, és kész a kép. Aztán láthatjuk, ahogy egy megnyitó alkalmával sajtótájékoztatót tart, de a kérdésekre nem válaszol, legfeljebb mosolyog.
Ennyi elég is. Nagy mellélövés, pedig éppenséggel szivesen kérdeztem volna pár dologról, na mintha nekem válaszolt volna...

Matthew Christopher: abandoned america

Legkésőbb Detroit bukása és elnéptelenedése óta az amerikaiak is máshogy néznek már országukra, persze nem fogok kiselőadást tartani, az utóbbi időben valahogy elszaporodtak az elhagyott dolgok fotózása. Mert persze nagyon látványos, hogy látunk mondjuk egy szinháztermet, de a szinpad körül betört üvegek, málló vakolat, látványos tud lenni az ilyen. David Meisel talált egy egész elhagyott kórházat, és csak a jóizlés mentette meg attól, hogy mondjuk a műtőasztalt lefotózza premier plánban. Ipari csarnokból persze van épp elég, Barta Zsolt óta tudjuk, hogy itthon is, Kétbodonyban pl, de még előbb Benkő Imre is bejárta Ózdot, mert nekünk is van már elhagyott ipari területünk, nem kell Detroit-ig mennünk. Amiben talán több Matthew sorozata, hogy szinte mindenből talált egyhagyottat: gyárat, templomot, szinházat, tényleg észveszejtő, hogy miért is hagytak ott sok épületet, és ez a borzongás csak erősödik, ahogy pörgetjük a képeket. Ennyire gazdagok, hogy még ezt is megengedhetik maguknak - gondolhatjuk, de ne tegyük. Csak fogadjuk el, hogy ezek a képek látványosak és hatnak, mégha nem is vesszük meg Matthew egyik kollégájának albumát, ami viszont csak Detroitról szól - tényleg, láttatok már elhagyott pályaudvart?

A forma 1 és a művészet

Azon filozofáltam a Keith Haring film kapcsán, hogy vajon a művészet Forma-1-e valójában. Vegyük mondjuk Hajas Tibort és Keith Haring-et, ez már önmagában vicces párositás. Most képzeletben cseréljük ki őket, Hajas megy New York-ba, rajzol a metróban az üresen hagyott falakra, Keith meg nézegeti a filmgyártó vállalatban az Erdély Miklós filmeket…Csak azt akarom ebből kihozni, hogy a megfelelő városban kell lennünk a művészeti karrierünk kibontakoztatásához. Elindulhatsz az országos rallibajnokságon, de onnan nem vezet út a forma-1-be. A forma-1-be csak rengeteg pénzzel lehet bejutni, és hopp, tehetségről még nem beszéltünk egyáltalán (és nem is fogunk). Ott van például a Tate Modern. A raktáraiban porosodnak Picasso művektől elkezdve mindenki, akikről valaha beszéltek és jó drága ma már. Warhol? Van. Richter? Hegyekben. Rothko? Melyik korszakból kéred? Mivel sok pénz van a művészetben, ezért a még nem befutott ifjakat is veszik, mint a cukrot, hiszen ez befektetés. Ha veszik a képeket halomra, akkor sok művész megél és nemcsak jól élnek, hanem verseny is van. Ha verseny van, akkor fejlődik a szcéna, a gyerekek Damian Hirst-ek akarnak lenni, és ez jó.

Nálunk nincsenek jó múzeumok, tehát már az is siker, ha a művész nem hal éhen. A gyerekek nem mennek festőnek, nem veszik gazdag gyűjtők a képeiket, nincs verseny és emiatt nincs semmi.

De. Következik-e ebből az, hogy akkor jó ez igy, mindenki törődjön bele, éljen Angliában vagy menjen inkább bolti eladónak? Nem. Az következik ebből, hogy meg kell ismerni New York és London művészeti életét, és a művészeink munkáját hozzájuk kell mérni. Ha véletlenül van nálunk egy Rembradt vagy Cézanne kiállitás, nem beletörődni kell, hogy csak 20 kép Rembradt a 180-ból, hanem el kell utazni Amsterdamba. Részt kell venni a külföldi művészeti életben. Ha kell, el is kell menni innen, és szépen visszatérni egy kiállitásra, mint Ackermann Rita. Visszatérni, ha van még hova.

Keith Haring film: le petit prince de la rue

Végre...Ez a film nagyon kellett már. Na nem azért, mintha nem lehetne Keith Haring katalógust venni (mondjuk Párizsban vagy Londonban), vagy annyira titokzatos lett volna az élete. Nem, nem. Máshonnan kell kezdenünk. Kezd egy kicsit elegem lenni az úgynevezett művészfilmekből, életrajzokból. Ha valaki megnézi mondjuk az Ai Wei Wei filmet, akkor lerágja a körmét a film végére, abszolút oda lehetne rakni az Rtl Klubba főműsoridőbe. A Marina Abramovics film már egy kicsit elvontabb, de még az is egészen nézhető. Hanem a Gerhard Richter mondjuk..Hamarosan sorra kerül, de már két hónapja nézem, 5 perces adagokban, mert nehéz film. A Keith Haring film viszont egészen üditő, főleg egy Sam Francis film után.
Először is a stáb. Keith eléggé komolyan dokumentálta az életét videókamerával már akkor, amikor még egy kamera 20 kiló volt és nem memóriakártyára rögzitett, ezek a részletek nagyon jól jönnek. Viszont a rendezőnek is voltak elképzelései, és nagyon jó izléssel vág be rövid részleteket, de a történet pereg, minden pillanatban történik valami, igy ezek a rövid bejátszások egyfajta vizuális pihenőkké válnak. A rendező egyáltalán nem egyszerűsitette le a történetet, inkább nagyon sokat mutat meg, és az, hogy ez még igy is élvezhető, nagy szerepe van a stáb profizmusának éppúgy, mint magának a főszereplő életének. A film első perceiben még Kutztown-ban vagyunk, egy jelentéktelen kisvárosban, de már a következő pillanatban New York-ba robbanunk bele. Nagyon jó a zeneválasztás is, semmi hegedű vagy fanfár, orgona, hanem hip-hop, néha drum n bass, nemcsak hangulataláfestések, hanem korrajzok is. Természetesen vannak visszaemlékezések, de nem órák hosszat, hanem épp az adott korszakhoz kapcsolódóan, maximum 2 percben. És tegyük hozzá, hogy amikor beüt a siker, akkor az rendeset szól. Az egyik pillanatban még undergroundként metrókat fest, a következő pillanatban már Concorde repülőn utazik és szó szerint annyi pénzt kap, amennyit nem tud elkölteni. Amikor megismerkedik Warhol-al, akkor is hirtelen mindenki vele akar megismerkedni, a kukákból szedik ki az elrontott rajzait... A film hitelesen ábrázolja ezt a váltást, mégpedig a sebesség felpörgetésével úgy, hogy kicsit mi is átérezzük a művész kapkodását. Egyre nagyobb léptékben dolgozik, egyre többen vannak körülötte, és hirtelen Japántól Párizsig mindenhol őt akarják. Ezen a ponton én, mint művészetrajongó elviseltem volna több részletet és háttéranyagot, de a film egységessége szempontjából nagyon jó, hogy egy pörgős bejátszás után egy barátja interjúrészletével lassitják le a jelenetet, igy a néző szép lassan utoléri az eseményeket.
Egy biztos: ezt a filmet bátran odaadnám annak is, aki egyáltalán nem érdeklődik a művészetek iránt, ugyanakkor tud újat mondani annak is, aki a művészeti lexikonokat bújja. Szinte kötelező darab.