Párizs közelebb van mint a Nagymező utca

Az a helyzet, hogy oltári nagy, hmm, elnézést, kakiban ülünk, és egyáltalán nem látszik, hogy van ebből kifelé. Muszáj beszélni egy kicsit erről, mert fontos. Arról van szó, hogy a belvárost átvette az önkormányzati parkolómaffia. Ez egy állami intézmény, és semmi más dolga nincs, mint megkeseriteni az autósok életét a belvárosban. Na jó, lehet azt mondani, hogy miért járok autóval a belvárosba. Egyrészt azért, mert a tömegközlekedés gyakorlatilag nem működik. A 4-es 6-os villamoson kivül nincs egyetlen járat sem, ami megfelelő sűrűséggel járna. Mondjuk este 9 után szeretnék Óbudára buszozni? Óránként 4 járat. Zuglóba trolizni? 5 járat. Ami azt jelenti, hogy 10-15 percet kell várakozni, na annyi idő alatt kocsival épp haza is értem (tömegközlekedéssel pedig még el se indultam!). Nem véletlenül hozom Párizst példának, ott a külvárosokba is jár a metró, képzeljük el, hogy Solymárra és Rákospalotára, Gödöllőre és Székesfehérvárra (igen, a B rer metró bőven több mint 60 km) egyaránt olyan metróval utazhatunk, ami max 5 percenként jár. És a városközponttól mondjuk a La Défense-ra 6 perc a menetidő, ez mondjuk a Deák Tér - Pólus center távolság.
Ok, tömegközlekedés nem, akkor miért nem biciklizek? Hát csak azért, mert már elloptak tőlem egy 100000 ft-on felüli bringát, és egyébként az összes! bringázó barátom szenvedett már sérülést. Ilyen szempontból érdemes megnézni a Nyugatitól a jászaiig tartó őrületet. Ja és rettenetesen büdös van, és bringásként én ezt szagolgatom. Kocsiban már kialakult a pavlovi reflex: bkv busz = belső keringetésre kapcsolás. Szóval autóval járok, mert nincs tömegközlekedés, és mondjuk munka után szivesen beugranék mondjuk a Nagymező utcába. A következő történik: az önkormányzat megpróbál minden parkolóhelyet beépiteni, lezárni, megszüntetni, miközben mélygarázs persze nincs. Tehát körözés van parkolóhely után. Ha sikerült megállni, még ki sem szálltam, máris ott egy parkolóőr, és elkezd megbüntetni, noha még ki se szálltam. Őt az nem érdekli. Ha tudom a mobilparkoló kódot, akkor azt bepötyögve megmenekültem, ha nem, akkor el kell ballagni egy automatához, visszamenni, majd bemenni az ügyfélszolgálatra töröltetni a büntetést, ahol még megpróbálnak úgy tenni, mintha bűnöző lennék.
Hogy megy ez Párizsban? A Pompidou központ alatt pl. óriási parkoló van, soha nem láttam hogy megtelt volna. Ha a jópofa bérautóval megyek, akkor eleve nincs parkolóköltség, hiszen benne van az autó árában.
No de miért baj mindez? Azért, mert én nem ipi-apacsot játszani megyek a belvárosba, hanem szórakozni, jól érezni magam, művelődni, galériát nézni. Máshogy fogalmazva: pénzt költeni. De remekül megvagyok nélküle, köszönöm. Mint ahogy megvagyok a Ludwig múzeum és társai minősithetetlenül béna programja nélkül. Érdekes, hogy kong az ürességtől az épület, hiszen a hozzám hasonló értelmiségi nagyon jól el tudja dönteni, hogy érdemes-e odamenni arra a programra. Nem érdemes, tehát nem megy.
A magam részéről a belvárost ezennel kerülendő helynek tekintem. Előbb megyek Párizsba, mint a Nagymező utcába.
Ja és azt tudtátok, hogy a Vigadó körül kamerákkal figyelik a járműveket, és ha valaki 1 centit kilóg, vagy rossz helyre állt, már megy is a lopóskocsi? Hopp, jut eszembe, a Vigadónál sincs dolgom...Hogy is hivják azt a gittegyletet, ami ott székel? Én nem tudom...

Könyvajánló: Perneczky Géza: művészet az ezredfordulón

Lassan eljutok oda, hogy művészettörténet helyett legfeljebb történeteket érdemes mesélni, azt is csak olyanvalakitől, aki friss szemmel tud ránézni a dolgokra. Csak persze ez a friss szem elég nehéz követelmény, ha már valaki 25milliárd képet megnézett és abból mondjuk 10milliárdról véleménye is van.  Ezek a művészetértők- és az a vicc, hogy néha én is csinálok ilyet, nem is vagyok rá büszke – végigmennek egy kiállitáson, művészeti vásáron, vagy akár a Ludwig legújabb tárlatán, és magukban közben sorolják a neveket, akiket utánoztak épp a kiállitók. Douglas Copelandnek van is erre egy külön szava, ő történelem-mérgezésnek hivja az olyan embert, aki már mindent megért, és éppen unatkozik is emiatt. Perneczky Géza pont nem ilyen, és ez egy kisebb csoda. Ha találkozna vele valaki, akkor is azonnal feltűnne, hogy mennyire nyitott és vidám személyiség (nem, most nem fogom elmesélni mikor és hol találkoztam vele). Egyszerűen vannak azok az emberek, akik mint mondjuk Karinthy, mindig talpra esnek, mindig van egy vicces történetük, és ha épp nincsenek formában, akkor is elszórakoztatják a társaságukat. Ő ilyen.

Aki most rohanna is a könyvesboltba, annak egy apróságot még elárulok: a Rózsák nyesése cimű könyvvel kell kezdeni. Az ugyanis pontosan ezt hozza: vidám, szellemes történeteket, rengeteg anekdotát, az egészet muszáj egyszerre elolvasni (ezért érdemes hétvégén elővenni). A művészet az ezredfordulón kicsit komolyabb, a hangvétel inkább tanáriasabb, vagyishát olyan tanárias, aki nagyon jól tud mesélni, és épp nem akarja leadni JózsefAttilát, hanem csak mondja. És ebből a mondjából nagyon gyorsan összeáll egy olyan ismeretanyag, amit oda se figyelve egyszerűen felszedünk, megragad, mint a por a cipőn, és ott marad. Nagyon nagy előnyben vannak azok, akik olvastak már Perneczky Géza kötetet, az ajánlásom tehát egyértelmű…

Fotósok 2.rész

Elhatároztam, hogy utánanézek, hogy a nagy Várbeli fotókiállitás után két évvel mi történt azokkal a fotósokkal, akik ott kiállitottak. Nem is azért, mert az a válogatás reprezentativ, vagy mert valóban ez a 20 név fontos, csak azért, hogy ne kelljen gondolkodni a neveken.

Amit mondani akarok, az ugyanis nem a névlista esetlegessége, hanem a nagy kérdésre adott válasz, miszerint mit kezdenek a művészek azzal a helyzettel, hogy pár éve bizony nagyon kevés galéria létezik, nagyon kevés lehetőséggel. Azt vártuk volna, hogy a kevesebb galéria hirtelen több művésszel fog foglalkozni, ez azonban nem történt meg. Mivel nagyon kevés új galéria indult, ezért ezeknek az embereknek nem túl jó esélyeik vannak..Az előző részben már láttuk, hogy 8-ból csak 4-en aktivak, ennek viszont nem csak az az oka, hogy megszűntek a galériák, néha az alkotók sem tesznek meg mindent a sikerért. Következő fotósunk, Gyenis Tibor pont erre példa. Ma már rendkivül furcsa és elfogadhatatlan, hogy nincs saját honlapja. A fotografus.hu oldalon lévő oldalán pedig 2004-es a legutolsó bejegyzés. Ez egy kicsit olyan, mintha ő utoljára 2004-ben lett volna aktiv. Ja nem, mert egy google keresésre egy 2008-as kiállitása is feljön.

Kerekes Gábor a következő név. Ő sajnos hosszú betegség után meghalt, utolsó pillanatig alkotott, a Fotóművészet lapban lehet megtekinteni az utolsó sorozatát, ami azért eléggé hátborzongató. A listában mindenesetre ő és Korniss Péter az, aki semmilyen listából nem hiányozhatna, ez pedig nagy szó.

Korniss Péter már létrehozta az életművét, a jelenleg Várfok Galériához tartozó művésznek nem kell már bizonyitania. Koronczi Endre eléggé aktivnak számit, a Budapest Galériától a Capa központig elég sok helyen látható, és friss dolgai is elérhetők. Kovalovszky Dániel még nagyon fiatal és bizony neki a Várbeli kiállitás is megelőlegezett volt, azóta apró lépéseket tett. Kudász Gábor Arion először is tanár a Momén, másodszor mindannyian emlékezünk a Mai Manós kiállitására amely memorabilia néven futott. Magyar Ádám nem itthon él már, ennek megfelelően jelen van a nemzetközi vizeken, mondjuk most megnézve elég vicces, hogy a honlapján pont 2013-as a legfrissebb bejegyzés…Azért ő elég aktiv, nem kell izgulni.

Misetics Mátyás szintén 2013-ban aktivkodott utoljára, vagy ha nem, akkor az számomra láthatatlan. Ősz Gábor sem itthon él, eléggé aktiv, ő is halad a saájt útján. Pecsics Mária is tanit, ezen kivül más aktivitása nincs, nem megbántva őt nem ebben a ligában játszik. Péter Ildikó a Faur Zsófi galériában állitott ki, amúgy is aktiv. Szabó Dezső a Vintage galéria után gyakorlatilag az összes médiumban bemutatta már képeit, ő is megkerülhetetlen.Tóth György régi motoros a szakmában, gyakorlatilag 2009 óta nem követhető az aktivitása, bár lassan nyugdijas korba lép.

Összegezzünk egy kicsit. A 20 fotós közül: 11 aktiv, 8 nem aktiv, 1 meghalt. Négyen külföldön élnek és ebből a listából a 8 nem aktivból 4 csak a kurátornak volt érdekes.. Máshogy fogalmazva: még egy profi kurátor is egy csoportos kiállitás alkalmával majdnem a kiállitók felét a személyes kapcsolatainak megfelelően hivta meg. A nagyon magas nem aktiv szám viszont azt is jelzi, hogy a válság kapcsán nehezebb lett az érvényesülés, az alkotók közül sokan külföldön dolgoznak, és aki itthon maradt,azok közül a fotósok fele nem találta meg azt a galériát, amelyik képviselné. Nem könnyű tehát, az átlagnéző mindebből leginkább azt veheti észre, már persze a bezárt galériákon kivül, hogy folyamatosan új neveket kell megtanulnia.

Játsszunk a nevekkel

Elővettem a magyar fotóművészet az új évezredben katalógust, ez az ami a Várban volt, és meglehetősen nagy  visszhangot generált. Arra gondoltam, megnézhetnénk, mi történt az ott kiállitó alkotókkal.
Barta Zsolt dén nem mutatott aktivitást, vagy nem tudok róla, ő az azóta megszűnt Nessim Galériának volt oszlopos tagja. Ezzel együtt nem is emlékszem, mikor volt kiállitása.
Czigány Ákos szintén Nessimes, ha jól látom átment a Várfok galériába, de nem látok aktivitást.
Dezső Tamás. Róla épp az imént irtam, a londoni Photographers Gallery-ben lesz kiállitása, ő lesz a következő időszak legismertebb fotósa.
Eperjesi Ágnes ugyancsak aktiv, már idén is jelentős kiállitásai voltak. A tanárként is aktiv alkotó nem vesztette el a lendületét.
Esterházy Marcell főleg Párizsban ismert, kétségtelenül igen aktiv és fontso helyeken van jelen egyedüli magyarként.
Fabricius Anna az egyik legnagyobb reménységként számon tartva úgy tűnik, mégse tudja áthidalni az itthoni pangást, kiállitása nem volt, a honlapja nem elérhető.
Gábor Enikő szintén nem mutatott semmilyen aktivitást, kicsit úgy tűnik, számára az a kiállitás volt élete csúcspontja.
Gerhes Gábort nem kell félteni, immár hosszú évek óta folyamatosan alkot, kiállit, jelen van.
Hamarosan folytatom, addig is az összesen 8 fotós közül 4 aktiv igazán a szintéren. Próbálok ebből most nem levonni tanulságokat..

Tuija Lindström kiállitása a párizsi svéd intézetben

Na igen, ez a dolog is billeg kicsit a közhely határán. Merthogy milyen képeket várnánk a svédektől? Visszafogottat, kicsit esetleg sötétet is, feltétlen fekete-fehéret. Erre itt van ez a hölgyemény, és pontosan megfelel ennek. Sőt.

Azonban van egy bibi. Ugyanis ezek a képek jók. Igen, valóban nem sok minden történik rajtuk, mint ahogy egy művészfilmben sem várunk robbanásokat minden percben. Az biztos, hogy jól hozza az érzékenységet, egy éppen érzékelhető melankóliát, amire amúgy semmi joga, hiszen nem a magányról szólnak a képei. Na jó, nem teljesen a magányról szólnak, mivel csak hosszú percek nézelődése után érezzük meg a csipetnyi egyedüllétet. Na jó, azért a magányról is szólnak a képek, de egyáltalán nem csak arról. Rám mégis hatottak a képek, olyannyira, hogy még a pulóveremet is felhúztam és meglehetős örömmel vettem tudomásul az épület előtt, hogy már süt a nap. El lehet merülni a világában, ezért feltétlen jár az ajánlás.

Dezső Tamás a londoni Photographers Gallery-ben

Na ez az a pont, amikor az embernek eláll a lélegzete, és bár mi magyarok hiresek vagyunk az egymás iránti utálatukról, ez a jelenség felette áll ennek. Nem viccelek, annak az esélye, hogy valaki bekerül a Photographers Gallery-be, kb annyi, mint hogy csináljon egy olyan hires autós műsort, mint a Top Gear. Nemcsak azért lehetetlen, mert egyébként is az, hanem mert ilyenről maximum álmodni lehet.
Pedig voltak már előjelek. Kezdjük ott, hogy hősünk ott volt a Várban amikor Baki Péter 20 magyar fotóst válogatott be. Azazhogy nem csak hogy ott volt, de pl. György Péter neki irta a legemlékezetesebb szöveget is. A képei pedig valahogy oda valók voltak, sőt.
Mi a titka? A befektetett munka. Mindannyian azt gondoljuk, hogy keményen dolgozunk, de ő nem volt rest a 8. kerületben nem cigányokat fotózni, hanem megtalálni azt a lakókocsit, amit már unásig ismerünk, és kihozni belőle valami gyönyörűséget. Amikor a fél ország azon vitázik, hogy Canon vagy Nikon, ő továbblépett, és középformátumra fényképez. Honnan találta ki? És honnan volt pénze rá? És aztán hogy jutott el abba a romániai faluba, amit elárasztottak? És más miért nem járt ott?
Szóval lehet szépiteni a dolgokat, de ő most teljesen megérdemelten állit ki egy fotószentélyben, Londonban. Legyünk büszkék rá... és dolgozzunk többet...

Pieter Hugo a Fondation Henri Cartier-Bressonban

Na jó, végülis nem kerülhetem meg mindig a feladatot. Úgy terveztem, hogy egyszerűen nem irok erről, de most mégis.

Az van ugyanis, hogy a franciáknak fontos Afrika, mivel francia gyarmat volt, és a mai napig nagyon erősek a kapcsok. Amikor pl. francia cégnél dolgoztam, volt egy csaj Reunion-ról, ami egy kis sziget Madagaszkár mellett, és neki nem kellett magyaráznia, mit keres Párizsban, nekem meg igen. Elég végigmenni Párizs külvárosában: na nem is folytatom - bár istenit ettem egy bambara (!) nyelvű vezetésével mindössze 2 euróért.. Szóval a képlet egyszerű: ők tudnak franciául, meg is próbálnak tetszeni a franciáknak, tehát foglalkoznak velük, pont mintha erdélyi magyarokról irnék. Csak az a helyzet, hogy engem személy szerint nem érdekel Afrika: köszönöm, elég volt amit láttam belőle - és az persze nagyon kevés volt. Tunéziában a robogókölcsönző srác, aki egyszerűen "demain, c'est demain" jelszóval (holnap? hát az vagy eljön vagy nem) nem hajlandó több napra járművet adni, a 10 éves kissrácok, akik erőszakosan letámadnak a bazár bejáratánál, pedig abszolút semmit sem akarok venni, az irtózatos meleg miatti tespedség, lepukkant házak mindenhol, és újra és újra az erőszakos kéregetők, az erőszakos büfések, járókelők, gyerekek, akik a kezedbe nyomják a műanyag vackukat, hogy aztán két saroknyit kövessenek fél euróért, a taxisok, akikkel fél órát kell orditozni, hogy értelmes áron elvigyenek, és legalább kétszer ott is kell hagyni, de még igy is kicsit többet fizetsz, mint amennyit kéne, szóval köszönöm nem, akkor inkább maradok itthon, és legalább megúszom a halom betegséget, ami ott tombol.
De van egy másik Afrika is, csak ahhoz nem turistaként kéne közeledni, ahhoz egy kicsit le kéne lassulni, nem várni semmit tőlük de nagyon megértőnek lenni. Nekem most ez még nem megy - sajnálom, és sanyargathatnám magam emiatt, ehelyett legyen vezeklés ez a bejegyzés és a kiállitáson eltöltött óra. Ők is csak a körülményeik rabjai, és hát nem tehetnek róla hogy olyanok a körülményeik. De ez is csak duma, ha valaki arra jár, nézzen be és lehetőleg ne gondoljon semmit. Úgysem fogja tudni megállni.