A legtöbb fotóssal, és emiatt a legtöbb fotóval is azt a baj, hogy a készitőjük egész egyszerűen nem mozog elég érdekes helyeken, nem ismeri azokat, akiket le kéne fotóznia, ettől aztán olyan képek születnek, mint a Lensculture egyébként nivós pályázatán győztes képek: egy fickó elment Szibériába, és az ottani arcokat fotózta, akik amúgy vadászok, és a kutya sem kiváncsi rájuk, az egészet csak az adja el, hogy nincs kedvünk elmenni oda. De most őszintén: egy szibériai fogatlan halászt vagy inkább Rihannát nézegetnénk szivesebben? Na ugye. Csak az a gond, hogy aki őt ismeri, az nem fotózza, egyrészt mert az emberek ritkán fotózzák a barátjukat, másrészt ha mégis, rögtön eladnák a magazinoknak a képeket.
Pár bejegyzéssel előbb szó volt egy emberről, aki Cannes-ban nem a sztárokat, mert ők nem álltak szóba vele, hanem az utca emberét fotózta. Meg is dicsértem, de mi lenne, ha a hirességekről is készülnének képek?
Meg lehet nyugodni, készülnek. Hogy behozzam a nagyon kúl galériát, az Ostlichtet is a képbe, megemlitem Bryan Adams-et, az énekest, aki valamiért megkedvelte a fotózást, vett is egy 10 milliós gépet, és a vicc az, hogy egészen jó képeket hozott össze. Nála pl. látszik, hogy az alanyai őt mind ismerik és jóban vannak, máskülönben fele olyan jók lennének a képek. És most jön Lenny Kravitz és megkavarja a képet. Ő ugyanis szintén egy gitáros-énekes, viszont ő azért kezdett el fotózni, mert akárhová ment, mindenhol fotósok tucatjai vártak rá. Azért ez is egy életforma...
Ő viszont felvette a kesztyűt, és miközben őt fotózták, visszafotózott, már ha van ilyen igénk..A lényeg, hogy azzal, hogy az őt fotózókat fotózza, többféle fricskát is mér rögtön a fotós társadalomra. Egyrészt ő, a sztár leereszkedik a rajongóihoz, vagy csak annyira elege van már az egészből, hogy ahelyett, hogy valakit megütne, igy vezeti le a feszültségét..Vagy ami a legvalószinűbb: ennek az embernek van humora. Azzal együtt, hogy sokan mondanák, hogy tetszene nekik ez az életforma, valójában idegesitő, hogy folyton ott vannak a fotósok, és állandóan akármit is tesz, arról készül egy kép. Beszélgetnél valakivel? Fotóznak. Vásárolsz? Fotóznak.
Ezzel együtt szerintem ő is érzi, hogy a jópofa geg ennél nagyobb filozófiát nem birna el. Hiszen ő nem fotós, de a képeit látva néhányan lerakhatják talán a kamerát...
2015. augusztus 19., szerda
2015. augusztus 18., kedd
Nyári emlékek
Ez is eljött,
amikor már olyan öregnek érzem magam, hogy a viszzaemlékezéseimet
irom meg… Ugyanakkor tényleg van abban is valami, mármint a
nosztalgián kívül, amikor még nem volt internet a telefonunkon,
sőt telefonunk sem volt, voltak vidéki kiállitások, pl. Pécsett,
Debrecenben még működött a Modem..Szóval a régi szép idők.
Leutaztunk Fehérvárcsurgóra egy konferenciára, és nyár volt és
meleg és szinte egy nyaralással felért, ahogy sétáltunk a
parkban és világmegváltó gondolatainkról csevegtünk egész nap,
aztán franciául beszélgettünk a meghivott művészekkel..
Meglátogattuk az Amerigo Tot szülőházat, ahol berendeztek pár
szobát, persze nem állandó múzeumot, a Marika nénitől kellett
elkérni a kulcsot.. Vagy a Gyugyi gyűjtemény miatt Pécsre
mentünk, ó, azok a szecessziós vázák..Azóta sem kerültek elő
máshol, legfeljebb féltett lakásokban..Vagy amikor még nem
milliókat értek a Csontváry vagy Vajda képek, sőt a Vajda Lajost
mondhatni alig ismerték páran.. És bármikor oda lehetett menni
mondjuk Kokas Ignáchoz, vagy bárkihez, már amikor nem vidéken
festett. És amikor még volt a Nessim galéria, oda bármikor be
lehetett állitani csodálatos képeket nézegetni, és közben
biztos, hogy megjelent még pár amateur, művészetkedvelő.
Tényleg, mi a frászt jelenthet ma a festészet egy fiatalnak? Aki
nem utazott soha Párizsba egy Picasso kiállitásért…De persze a
kérdés elavult. Ki beszélne Picassóról, ha van Jeff Koons? És
minek utazna el bárhová is, ha a neten megnézheti a képeket? És
ugyan mit várhatna egy múzeumtól, ahol képek vannak, de nem
mozognak, nem interaktivak, csak úgy ott vannak..Minek olvasná el
Renoir visszaemlékezéseit, hiszen Renoir is az unalmas múlt.. És
nincs pl. Iphone app-ja. Se facebook profilja. Még lájkolni sem
lehet.
Tegnap vicces
jelenet részese voltam. A társaság, akikkel voltam, elhatározta,
hogy elmegy ebédelni. Valahová a közelbe. Én fejben
megjelenitettem a térképet, majd a közelben végigpásztáztam az
utcákat, emlékek után keresve. Eközben mások az okostelefonjukon
tették ezt. Ők voltak a gyorsabbak, csakhogy amiket mondtak
helyeket, azokról tudtam, hogy már bezártak (mi lesz a
webszeméttel?). Én arra emlékeztem, hogy egy közeli utcában volt
egy jó hely. Mikor bemondtam az utcát, a google kihozta, hogy mi a
hely neve, amire gondoltam.
Ezzel
csak azt akartam mondani, hogy a neten fél óra alatt végig lehet
pásztázni mondjuk Amerigo Tot műveit. Még olyat is lehet találni,
ami már megsemmisült. Viszont az egész semmit sem ér, ha nem
tudjuk hova tenni a szobrászt, ha nem voltunk legalább Anzioban,
Róma mellett, ahol egy amúgy lepukkant arcot megnézve érezhetjük
az arányokat, megfoghatjuk a felületet..Mindez pedig azért
érdekes, mert amikor majd megjelennek a virtuális valóságok,
amikor egy szemüveget feltéve egyből Párizsban lehetünk,
körbefordulhatunk és sétálhatunk, akkor még mindig nagyon messze
leszünk a megértéstől. Mégha százszor is látogattunk
virtuálisan ide-oda, az egészen más, amikor egy képcsőfordulóban
le kell ülnöm, mert egy kép annyira erős volt, muszáj
visszamennem hozzá.. Milyen jó is volt, mikor a nyár még egy
évszak volt, és nem a légkondi magasabb fokozata a kocsiban
munkába menet!
2015. augusztus 16., vasárnap
Andrea Andriya Filipovic galéria Párizsban
Bár Párizsban bárhol beleakadhatunk egy galériába, azért a latin negyed és a St. Germain közötti utcákban igencsak nagy a galériasűrűség. Ott jellemzően olyan galériák vannak, akik már évtizedek óta működnek. Egy lista biztosan impozáns lenne, de a 99 %-át úgysem ismernétek, tehát felesleges lenne. Idén pl. nagy kiállitása volt Niki de Saint Phalle szobrásznőnek, amiről hoztam is egy katalógust, amit az ismerőseim egy része láthatott is. Rajtuk kivül viszont miért ismerné bárki is, noha világhirű..Igy működünk, ide a perifériára már nem jutnak el a dolgok.
Node Andrea Andriya más kategória. Nem világhirű, nem hires, de azért a rue de Bucin sétálgatva egyszercsak megláttam ezt:
Namost ez erősen a giccs kategória, valljuk be. Szépen kivitelezett móka, de azért giccs. Csakhogy. Sétálgat az ember ezen a galériautcán, és egyre-másra jönnek elő a nagyon komoly, nagyon érthetetlen, nagyon művészi dolgok, és a tizedik ilyen után már az agy elutasitja a befogadást. Mindegyik kirakat előtt 10 perceket kéne állni és ez nem megy, még ha rá is szánom a délutánt az utcára. És akkor, amikor már épp azon gondolkodom, hogy mégis beülök egy italra valahova, hogy ülepedjen a látvány, egyszercsak jön egy ilyen. Nagyon szines, nagyon nem akar komoly lenni, ugyanakkor mégis jól kivitelezett, könnyen befogadó semmiség. Nagyjából kitörli az összes többi nagyon művészi képet, és két perc nézegetés után jöhet a következő művészkirakat. Kösz Andrea...

A Zadkine múzeum Párizsban
Néha olyan érzésem van, hogy Párizs
a legklasszabb hely Európában, máskor csak egy turista
giccsparádénak találom, és olyan is van, hogy egy óriási
múzeumnak gondolom az egészet. Hiába nézek kortárs filmeket,
amelyek már a panel-Párizst mutatják be és életszerű figurákat,
akik úgy beszélnek, mint egy modern ember, azért a latin negyed
környékén vagy a Luxembourg kertben elfog a kétely, hogy amit
látok, az valóban van-e, vagy csak egy hollywood-i diszlet. Ha
ilyenkor vissza akarom rántani magam a valóságba, akkor elugrom a
Zadkine múzeumba, ami csak pár utcányira van pl. a Pantheontól,
az egyetem épületével szemben. Ez még Csipkerózsika-föld: bal
oldalt már házak, melyekben emberek laknak, de nehéz ezt felfogni,
mikor az utcakép lehetne akár 100 évvel ezelőtti is. Gyorsan be
kell húzódni a Zadkine múzeum kapualjába, hogy ismét a
valóságban érezzem magam. A kapualj szűk és keskeny folyosóba
visz két ház között, viszonylag szűk a tér, bár ma már ezért
is eurómilliókat adnának. A műterem viszont egészen megőrizte a
századfordulós képét, bár idén januárban azért felújitották,
ami persze eléggé rá is fért.
No de áruljam már el végre, hogy ki
volt az a Zadkine? Szobrász, egy a sokból Picasso korában, az
izmusok bűvöletében, amikor még Modigliani is kövekért járta
az épitkezéseket éjszaka..Zadkine pedig véletlenül a barátja volt. A mindenkit beskatulyázó szakirodalom a kubizmusban helyezi el Zadkine-t, de inkább csak arról van szó, hogy az volt a korszellem Párizsban, igy az hatott rá. Csakúgy, mint akár Picasso, már eltávolodott a direkt ábrázolástól, ugyanakkor a figuralitás keretein belül képzelte el magát. De ugyanúgy rajzolt, sőt szőnyegeket is tervezett, mint a körülötte dolgozók, mert abban az időben mindenki mindenhez értett, a szűk műfaji besorolás nem működött még. Persze azért leginkább szobrászként alkotott nagyot, habár grafikái nekem elég egyediek ahhoz, hogy komoly szintre értékeljem. De ez mind mellékes. Mint ahogy Renoir fiának visszaemlékezései, vagy Brassai naplója, úgy Zadkine szobrai is egyszerűen kivesznek az időből, és visszarepitenek 100 évvel ezelőttre, amikor a szobrász épp gondolkodott egy szobrán.. Bele tudom élni magam a művész mindennapjaiba, szinte érzem, mire gondolhatott, amikor annak az arcnak a felét eltorzitotta..És persze a kávéházi kultúra, amiből még maradt egy pici, pláne azokban az utcákban, ami körülveszi ezt a helyet.
Szerencsére a Zadkine múzeum nem tartozik Párizs turistalátványosságai közé, de épp ezért feltétlen érdemes nosztalgiázni benne egy kicsit. Hej, ha még mindig tartana a századforduló szines világa...
2015. augusztus 8., szombat
Pörneczi Bálint a Photo magazinban
Hát ez őrület! Kinyitom a francia Photo magazint, és egyszercsak az ő fotóit látom. Pl. ezt:
Bálint a cannes-i filmfesztiválon járt, s mivel arrafelé lakik, ez megbocsátható. Viszont a technika! Mindenki át van verve, mert ezek a fotók egy iphone-al készültek, egy telefonnal, amit legtöbbünk bottal sem piszkálna valódi kamera helyett. A fotót átülteti fekete-fehérbe, és archaikus technikával dolgozza ki. És a képek igy már működnek! Elsősorban azért, mert nekem úgy tűnik, Bálint ismeri az alanyokat. Mindenkiről olyan fotó készül, ami nem csak egy véletlenül elkapott pillanat, hanem jellemző rá. Ettől működik a dolog. Minden alany a kamerába néz, koncentrálnak, érzik, hogy ez az ő pillanatuk.
Bálint gyerekként Algiriában élt, ahol az apja mérnökként dolgozott. Ez az oka franciatudásának és nyitottságának. Meg persze a személyisége, hiszen anélkül nem menne. Vicces, ahogy elmeséli, hogy mivel Cannes-ban mindenki a hirességeket fotózza, ő direkt ismeretlenekhez ment oda, ami persze csak félig igaz, hiszen vannak azért ismert nevek is az alanyai között. De akkor is. Az interjú alapján úgy gondolom, egyáltalán nincs elszállva magától, ami nekem garantálja, hogy fogunk még hallani róla, talán hamarosan..

2015. augusztus 5., szerda
Városliget és Arles
A héten megtudhattuk, hogy Baán László
igazán jó viszonyban van a szüleivel, kár, hogy ezt onnan tudtuk meg, hogy a
még abszolút nulla állapotban lévő, épp tiltakozásokkal kisért múzeumi negyed
projekt 1 millió ft-ot oszt szét a Városliget közeli házaknak kertszépités vagy
mi cimén. Az sem számit, hogy az emlitett úr szülei vagy 6 utcányira laknak a
Városligettől, de sebaj. Persze két eset lehetséges: Baán László szólt a
szüleinek, hogy kaptok 1 millió ft-ot kertépitésre, és ők meg nagyot néztek,
mégiscsak a Keleti környékéről van szó, ami azért nem egy Pilis, de vállat
vontak, és most, hogy megirták az újságok, ők nem tudnak semmiről 2: Baán
László szülei szóltak a fiúknak, hogy szeretnének venni egy levendulát, mire ő
kiutaltatott 1 milliót nekik pályázat meg kert cimszóval. A harmadik eset az
lehetne, hogy a ház lakói valahonnan (de honnan? Egy honlapra feltett anyagból?
Nehogymár..csak úgy szörföltek a neten, és hopp, pont megtalálták.haha)
megtudták, hogy van egy pályázat, ők nem is ismerik Baán lászló szüleit és
különben is.
Csak a rend kedvéért soroljuk fel, mi is a
probléma:
1.
Kinek az ötlete volt, hogy a
Liget bp projekt keretében a Városligettől 6 utcára lévő házakat kellene
szépiteni?
2.
Egy amúgy is állandó vitával
kisért projektnél miért foglalkoznak ennyire mellékes és témába nem vágó
dolgokkal?
3.
És egyébként is, most komolyan,
mit akartak elérni 1 millió ft-ból?
Nem erről akartam irni. A Photo magazin új
számában képet kapunk az igazán menők világáról – hát, nem egy Városliget..Bár
Cannes se Budapest, ha már. De menjünk egy kicsit még nyugatabbra, és egy álmos
kisvárosba érünk, Arles-ba. Van ott egy amfiteátrum, tisztára mint Pulában,
csakhogy ezt használják is, és a város is körülötte egy kicsit más. Van Gogh is
élvezte kicsit a helyet, ami ma már minden fotószerető ember egyik mekkája. Bár
ez sem igaz, hiszen leginkább a franciák élvezik ezt is, hiszen nekik ez olyan,
mintha leugranánk mondjuk Szekszárdra. Végig autópálya, vonat, méghozzá rendes
Tgv Párizsból, és egy fotófesztivál, ami júliustól szeptemberig tart. Ha erre
se ér oda valaki, akkor már valami egyéb baj van..
Kétféleképpen lehet fesztiválozni
Arles-ban. A franciák és egyéb turisták módja az, hogy beülnek kávézni,
napoznak, sétálgatnak, az összes utcai koncertet végighallgatják, megint beülnek
valahova..és mellesleg, ha már, megnézik a képeket is. Ezzel szemben nekem pl.
sosem volt annyi időm, hogy ezt megtegyem, tehát mint egy űzött vad, nehogy
valami kimaradjon, futottam egyik helyről a másikra, és bizony vannak azért
távolságok, lehet sétálni..Aztán persze később, általában már itthon, kihullik
a kiállitások 80 %-a, és ami marad, azt szivesen megnézném újra…De sebaj,
egyszer még szervezek oda magamnak egy külön kis túrát..majd…
2015. augusztus 2., vasárnap
Cinq26 videó a L'Arcp-ról - fotórestauráló műhely
A cinq26 egy szimpatikus kezdeményezés volt, vagyishát van még, bár nem tudom. Az 5 részt megért videóújság 4-5 témát sorakoztatott fel, és 20 perces videóban mutatta be azt. A jelenleg nyári szüneten lévő újság kezdettől szimpatikus volt nekem, mivel olyan embereket mutatott be, és olyan helyszineken járt, ahova én biztosan nem jutok el. Az egyik ilyen hely a párizsi fotóarchiváló és restauráló műhely, melynek feladata, minő meglepetés, a párizsi régi képanyagok megmentése. Üvegnegativ vagy dagerrotipia, egykutya, mind jól jár, és persze digitalizálják is az anyagot, ha már.
Emlékszem, az egyik múzeumok éjszakáján eljutottam az Elte restaurátor műhelyébe, ahol igaz könyveket restauráltak, de kb. olyan módszerrel, mintha egy kiskanállal próbálnánk kimerni a Balatont. Meg is jegyeztem ott, hogy balra az a nagy kupac a restaurálásra váró könyvek, jobbra az a két könyv meg a végtermék. Hát igy mindössze 20 millió évünkbe telik, mire az egy szem restaurátor a végére ér a halomnak. Párizsban kicsit más a helyzet: Anna Cartier-Bresson (igen, annak a fotósnak a lánya) irányitása alatt kb. 30 ember dolgozik a magasztos célon, és nem mondhatnám, hogy gondjaik vannak a technikával. Szellős iroda, jó nagy munkapultok, koncentráció, és szuper eszközök, végülis nem meglepő, de azért jó volt látni, hogy van ilyen is. Egy pillanatra meg is irigyeltem a munkájukat, aztán egy sérült kép resturálásánál rádöbbentem, hogy nem, ez nem nekem való. Olyan szintű kézügyesség kell hozzá, ami nem piskóta...

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)