Picasso mania a Grand Palais-ben

Ami biztos: a művészettörténetben Picasso-nál nagyobb sztár nem volt és nem is lesz. Ha mondani kell egy festőt, akkor ő az első név aki beugrik. Őrületesen jó, hogy Brassai, aki Halász Gyula néven született irta róla az egyik legjobb könyvet, egy beszélgetőkönyvet.
Sokszor foglalkoztam már vele e hasábokon is, nagyjából neki köszönhetjük a 20. századi művészetfelfogást, de természetesen minden mondat közhely és egyúttal unalmas is már, amit róla irnék. Azazhogy mégsem teljesen, ugyanis Párizsban Picassománia néven nyilt kiállitás, amely egyrészt Picasso műveket mutat be, másfelől meg a kortárs, vagy a vele kortárs művészek Picasso ihlette darabjait. Aligha véletlen, hogy ennyi hommage készült, soha senkit nem másoltak annyian és annyifélén, mint őt. Ennek a ténynek a kinyilatkoztatására rögtön a kiállitás bejáratánál egy 18 csatornás videó üdvözöl minket, amin kortárs művészek mesélnek a Picasso viszonyukról.

A technikailag is csodás minőségű videó jópár trükköt mutat: először is bár egyszerre csak egy szereplő beszél, és csak ő szines, azért mindegyik szereplő mozog akkor is, amikor épp nem ő beszél. Van, aki a szemüvegét igazgatja, más előre-hátra dülöngél vagy csak elnézően mosolyog. Muszáj végignézni minden arcot, hiszen nagyon közel kerültek ahhoz, hogy tényleg ott legyenek velünk egy térben.
A kiállitásszervezésről amúgy is egészen más véleményük van arrafelé, mint nálunk. Ott ugyanis teljesen természetes, hogy egy óriási falon is egész falat beboritó, érdekes videót mutatnak, sokat. Ahogy megyünk előre a termeken, rengeteg videómunkával találkozhatunk, sőt itt vannak persze korabeli felvételek is Picasso-ról, ahogy megnyit egy kiállitást, ahogy hisztérikusan fotózzák egy helyszinen, ahol megjelenik, komolyan, talán csak a Beatles veri rajongói sikoltozásban. Ezt látva, hát igen, 1. ezt nem tudtam, nem láttam videón 2. hogy a fenébe tudott egyáltalán normális maradni? És persze ott vannak a nőügyei, a kastélyvásárlásai, és annyi anekdota, ami 10 emberre is elég volna.
Te jó ég, mennyi Picasso követő! Ahogy megyünk előre a termekben, látható, hogy egyrészt nincs is olyan képe, amit ne dolgoztak volna fel - igen, még a Guernicáról is van, igaz elég gyenge átirat - másrészt alig van olyan művész, aki ne dolgozta volna fel az életművét. S hogy még elképzelhetetlenebb legyen ez, ráadásul nemcsak mint festő, hanem mint szobrász is maradandót alkotott. A Picasso múzeum megújult kiállitásán pl. elég nagy hangsúllyal mutatják be ezt az oldalát is.
Rengeteg olyan anekdota kering, amik csak még jobban rájátszanak a sztárságra. No de vissza a kiállitásra! Az egyik teremben egy tábla vár egy apróhirdetéssel: 2001-es Picasso-t ajánlanak. Ebben az a poén, hogy a Citroen valóban készit ilyen névvel autót, igaz előtte ott van, hogy c4, tehát a teljes autónév: Citroen c4 Picasso, de hát egy apróhirdetésben röviditeni kell..

Az is nagyon tetszett, hogy az egyik teremben ovodásoknak tartottak tárlatvezetést, és pontosan azokat magyarázták el, amiket sokszor felnőttektől is hallok kérdésként. Könnyen megérthető, hogy ők már sokkal természetesebben fogják kezelni ezt a témát, hiszen már gyerekként is ezt látták.
Mire a kiállitás végére értem, számomra egyértelmű volt, miért is kell újra és újra elővenni az életművét, és újra tanulmányozni a műveit. De az is biztos, hogy ezzel párhuzamosan ott van egy másik könyvtárnyi irodalom, a követői és a hódolóié is..

Nádler István a Várfok galériában

Még mindig Párizzsal van tele a fejem, úgyhogy terápiának itt van ez a kép:

Bármennyire is szeretném, nem tudok tapsolni Nádler új képeinek. Eleve nagyon furcsa, hogy a Várfok L alakú termeiben az egyik szárnyban fekete képek láthatók, a másik oldalon viszont furcsán szines, harsány és inkább Bak Imrét idéző, vonalzóval kimért vonalakat láthatunk. Nádler az egyik kedvenc festőm, úgyhogy most még magamon is csodálkozom, de ez van.
Vannak érveim. Az egyik, hogy a gesztusfestészet szerintem akkor a leghatásosabb, amikor tényleg csak pár vonal van. Amikor mondjuk Pollock képeit nézegetem, folyton ott a fejemben egy hang, hogy ez már túl sok. Rothko meg valahogy kevés, a kettő között meg..A bal oldali teremben kellett néhány perc, hogy észrevegyem, ami nyilvánvaló: ezúttal túl sok a vonal. Nádler csinált olyat is, hogy egyetlen gesztus volt a képen, ehhez képest itt most tobzódunk. A vászon fele üres maradt, a megfestett felén viszont minden négyzetcentiméteren tobzódnak a gesztusok. Akkor is, ha egy másik vonalat tesznek tönkre, vagy a vonal nagyrészét eltakarják más vonalak. Az is zavaró, hogy a vásznak ezúttal nagyon keskenyek, nagyon boltinak néznek ki. Jó de ez miért baj, kérdezhetitek. Hát azért, mert Kis Béla meg Nagy Jocó vásárolhat a művészellátóból, de Nádler már korábban is német Lukas festékeket használt, ami itthon nem kapható, és a vásznai is minőségibbek voltak.
A jobb oldali terem képeibe nagyon könnyű belekötni, hiszen olyan szinek jelennek meg, amik nem csak sosem voltak, de eleve ütik egymást, harmóniáról pedig nincs szó esetükben. A túlzott geometrizálás sem jó, hiszen ha már mértaniak vagyunk, legyünk pontosak is, itt viszont néha centimétereket is hibázik egy csik, nem illeszkedik a vonal. Ez egy kezdőnél még elmegy, de pont nála nem hiszem. Maguk a képek is unalomszagúak, mintha egy muszáj házifeladat lenne: minden képen ugyanolyan félig eltolt csik, aztán pár ismétléssel megdobva, és kész. A barackszin mehet a rózsaszinnel, vagy mint a fenti képen, erőltetett szembenállás a piros és fekete között. De a fenti képen az is látszik, hogy azok a fránya vonalak nincsenek kitalálva, ami eddig nem volt jellemző a festőre. A kép közepén, bal oldalon pl. az látható, hogy három erős kanyarodó vonal is érkezik, de alatta már megy a maszatolás, mert ennyi vonal nem fért már el.
Ha úgy vesszük, mindez csak egy régi rajongó fanyalgása. Nádler nem pontosan nekem fest - és bizonyára ezekkel a képekkel is megbarátkozom idővel.

A nyugalomnak lőttek

Múlt héten voltam Párizsban. A kávézókban amerikai turisták iszogatták a löttyüket, a madarak csicseregtek, a párizsiak fegyelmezetten álldogáltak a metrón. Én pedig meglátogattam néhány olyan kiállitást, amit sehol máshol a világon nem lehet. De lehet, hogy ennek a világnak most lőttek.
Elég a cimsort idemásolnom, hogy mi történt tegnap: http://index.hu/kulfold/2015/11/13/lovoldozesek_parizsban_meccs_kozben_legalabb_18-an_meghaltak/
Egy újabb Charlie Hebdo? Nem, mert ezúttal, amennyire én tudom, nem volt semmi értelme annak, hogy miért pont ott lövöldöztek, ahol. Talán csak egy magányos akció. Mindenesetre a probléma az, hogy Párizs mindig is a gyűjtőpontja volt mindennek, ami európai, és az afrikaiak, arabok beözönlése sem ma kezdődött. Egyszer rosszul választottam hotelt, és egy valamilyen afrikai közösség kellős közepébe érkeztem: este 11-kor doboltak, cigiztek, élték az afrikai életüket, és nem hiszem, hogy valaki is aludt abban az utcában 2-3 előtt, mikor végre elcsendesedtek. Akkor most azt fogom mondani, hogy menjenek vissza? Talán nem, de az látható, hogy az úgynevezett Európa nem létezik már. A svédeknél marokkói taxisofőr visz el a városközpontba, Párizsban a töménytelen afrikai a panelekben nyomorog, Londonban meg mindig is jelen volt az indiai ember. Most tegyük fel az öregedő kontinens lemezt? Pedig még Párizsban is volt olyan negyed, ahol megsértődtek volna, ha be kell zárni este a lakást.
Személy szerint is vannak fenntartásaim. Lausanne-ben, ami Svájc, két afrikai olyan rámenősen próbált lenyúlni, hogy örültem, hogy el tudtam futni. Voltak ott mások is, de nyilván nem láthatták, hogy pontosan mi történik. És olyan is volt már, hogy egyszerűen nem értettünk egyet valamiben, és marhára nem értették, mi a bajom velük.
Évek, évtizedek óta hallgatjuk, hogy fogadjuk el a másságot, hogy Európa nyitott, meg efféléket. Sajnálom, de most én sem tudom azt mondani, hogy ez vezet valahova. Szeretném visszakapni a Párizsomat, kávéházastól, művészetestűl, és mindenki, aki rombolni akar, menjen máshová.

Toyohiko Satoh és a kiülés kultúrája

Nem, nem, a cimben emlitett úr egy lantművész. Eddigi bejegyzéseimben kinosan ügyeltem rá, hogy ne keverjem a művészeti ágakat, mivel ez egy kifejezetten vizuális művészetekkel foglalkozó blog. Ugyanakkor most valami egészen általános dologról kell szóljak, és ez kicsit közhelyes is. Bocsi.
Szóval az a helyzet, hogy az utóbbi időben eléggé problémamegoldó üzemmódba kerültem. Ide kell menni, ezt el kell hozni, ott ezt elintézni, igy jött ki a lépés. Viszont a művészet nem igy működik. Általában olyan emberek készitik, akik egész nap, egész héten gondolkodnak egy problémáról, és az kerül a vászonra, persze jó esetben, mert mindenféle ember van itt is. Namost az nyilvánvaló, hogy ha összeeresztjük mondjuk Hamvas Bélát a mai Blikkel, abból senki sem jön ki jól. No de az is nyilvánvaló, hogy azt se lehet elvárni, hogy akkor mindenki azonnal lépjen ki a munkahelyéről, és olvassa el Kant összes művét, netán nézze meg Agnes Martin összes képét.
Két állapotot fogok most megkülönböztetni. Az egyikben az emberke felkel reggel, hajt, átmegy a piros lámpán, felhiv egy ügyfelet, a postán (ha megy oda egyáltalán) átgázol a kisgyerekes anyukán, hogy előbb végezzen, és hiába ül egy Mercedesben, legfeljebb azt élvezi, hogy a munkatársa a cégben jobban megszivta azzal az üggyel, mint ő. Ez van.
A másik állapot viszont az, amikor mondjuk egy nap szabadnap van, telefon kikapcsolva, és akkor jön Toyohiko Satoh lantlemeze, ami bekerül az ezüstkábellel hajtott cd játszóba. Hirtelen eszébe jut, hogy hopp, volt egy könyv, amit már ezer éve el akart olvasni, mondjuk a Réz Pál interjúkötete, és ekkor bevillan az is, hogy Párizsban múltkor látott egy érdekes képet, de csak a telefonjával fotózta le, és esetleg utánanéz.

Sajnos mostanában a környezetemben mostanában túl sokan gázolnak az első állapotban, néha engem is beleértve. Pedig az értelmiség, ahova állitólag tartozom, nem csak abból áll, hogy hajtom a zsét, hanem pont arról, hogy tudom élvezni a különleges pillanatokat. Lehet az egy üveg bor, egy szép festmény, bármi ami kirángat az időből. Az ennek megfelelő, teljesen szubjektiv top 5 festményem Párizsból a következő :
- Wayne Thiebaud
- Manuel Obadia-Wills
- Karel Appel
- Schuck One
- Sylvain Margo
Róluk lesz szó hamarosan. Addig is hallgassatok lantmuzsikát!

Párizs hónap 1 - Wifredo Lam a Pompidouban

A fő ok, amiért mérhetetlen távolságban vagyunk információkban a fejlett világtól, az csak annyi, hogy idáig már nem jutnak el az információk, akár a leghiresebb művészekről sem, fénymásolt gagyi Picasso reprókat nézünk, vagy a művészettörténet könyvben vagy egy kis kép a Guernicáról, aminél nem értjük, miért nincs teste vagy keze a figuráknak; hallottuk már Warhol nevét, de a fogyasztói kultúra nagyon messze áll tőlünk; a legtöbb kint fontos művésznek pedig még a nevét sem ismerjük.
Ki az a Wilfredo Lam? Felesleges feltenni a kérdést, nyilván senki sem ismeri. Én sem ismertem, amig el nem mentem a Pompidouba. Ebben a hónapban megkisérlek bemutatni néhány fontos emberkét, jó kiállitásokat, nagy durranásokat, hogy legalább azt tudjuk, mi megy arrafelé.
A Pompidou fő kiállitásként tálalja elénk a festőt, ezzel tudatosan Dali, Simon Hantai, Jeff Koons magasságába állitani a festőt, noha azért nyilvánvaló, hogy arrafelé sem ismeri őt mindenki. És nem birom megállni a poén lelövését, vagyis azt, hogy ha Wifredo úr történetesen nem jött volna át Párizsba 1938-ban, akkor nem igazán törnék magukat a gallok, hogy foglalkozzanak vele. Igy viszont a globalizáció korai példájaként mutatják be, ami talán igaz, de elég torz megközelités. Wifredo úr természetesen nagyon törekedett arra, hogy nagyon franciának nézzen ki, és valljuk be, akkortájt ezzel nem volt egyedül.

No de hagyjuk is ezt a rosszmájú vonalat, milyen a kiállitás? Gyenge. Na de miért? Talán nem túlzás kijelenteni, hogy egy rettenetesen erős Picasso nyúlás a srác, ezen belül leginkább az avignoni kisasszonyok a kedvence, és azért mellette kell megemliteni, hogy azért saját stilusa is van. Mindenféle torz alakokat hoz elénk, ma már ezek persze teljesen érdektelenek, és nekem erőteljesen úgy tűnik, hogy minden alakja ugyanolyan, akár 30 évesen festette, akár 80. Még a legjobb művei azok, amiket illusztrációnak rakott be egy albumba, az erős. Egyfajta Lautremont, ja bocsi, ő is francia, és itthon senki sem olvasta. Ráadásul a képek darabszámával is gondban vagyok, mert korántsem tölt meg akkora helyet a tárlat, mint amit egy főkiállitástól elvárnék.
És most jön a de. Valóban nem akkora arc Wifredo és valóban nem mérhető a nagyokhoz, de az látszik, hogy egyedi festészete van. El tudok képzelni olyan beszélgetést, amelyben előkerül, mint egyedi iz, és akkor nem árt tudni hogy van ilyen. Viszont ennek is megvan a maga üzenete. A Pompidou és a Tate is már bemutatott mindenkit, akit be érdemes mutatni, aki folyamatosan járt az elmúlt 20 évben  ott, az tudja, kik a nagy nevek. Most viszont már arra is van energiájuk, hogy a kevésbé fontos emberekről is szóljanak, másrészt ugye Hantai sem került volna elő, aki valljuk be, a franciáknál is max középismert, vagy még inkább 50 ember ismerte eddig. Egyfajta nagyon óvatos súlypontáthelyezést látunk itt, ami arról szól, hogy nem csak Dali van, és ez fontos üzenet. Igen, kezdődhet a névtanulás...

Könyvajánló: Austin Kleon: Mutasd meg magad! 10 tanács hogy felfigyeljenek a munkádra

Az a helyzet, hogy vannak azok a könyvek, amik csak azért vannak, hogy megtanitsanak eladni. Rengeteg ilyen könyv van, és általában nem az az érdekes, amit leirnak, mert az kb. ugyanaz, hanem az, hogy elolvasás után lelkesen kipattanj a fotelből, és csinálj valamit. Hát persze. Ha a fotelben ülsz, úgy nem lépsz előre, ha viszont nem olvasol könyveket, akkor műveletlen maradsz, sőt ami rosszabb, kimaradsz egy rakás jóból. Hogy egy furcsa példát mondjak, a Tom Sawyert nem azért kell elolvasni, mert sokan olvasták, hanem mert egy remek, vicces történet. Na most, mit kezdjünk ezekkel a könyvekkel, mint amilyen ez is: lényegében az egész egy nagy felkiáltás, hogy pattanj fel! Csinálj valamit! Hát, nem túl szofisztikált. De nem is kell hogy az legyen.
Azt még nem mondtam, hogy ez már a második rész. Az elsőnek a fotelből kiugrási faktora 8-as volt 10-ből, ami elég jó, és indokolja az ajánlást. A második rész sajnos, és azt kell mondjam természetesen, már nem ilyen jó, legyen mondjuk 6-os. Akkor ennyi? Kuka? Talán nem. Én ugyanis azt vettem észre, hogy időről időre szükségem van egy kis noszogatásra, és ha a barátaim épp nem veszik a lapot, akkor leemelek egy ilyen könyvet, és máris helyben vagyok.
Érdekes különben, hogy mivel az iró amerikai, mennyire természetesnek veszi az eladást. Pont azt, amitől herótom szokott lenni. Mi itt nem viseljük el, ha valaki nyomul, árulja a műveit, esetleg még akciózik is. Nálunk az a menő, ha egy művész csóró, ha nem az, esetleg lehet gazdag barátnője, de ennyi. Az iró viszont azt mondja Amerikából, hogy öreg, add el a műveidet, válj sales-essé, és ne foglalkozz a szeméremmel. És valóban, amikor New Yorkban voltam, abszolút természetes volt az a folyamat, hogy ha tetszett valami, egy kép mondjuk, akkor 5 percen belül eljutottunk az árhoz. Itthon még sosem sikerült senkivel (na jó, majdnem) egy kép áráról beszélgetnem, ha az illető nem galériás volt.
Alapvetően azért is nehéz ez a kérdés, mert valaki vagy eladó próbál lenni, és akkor promóciózik, akciózik, ismerkedik, nyüzsög, vagy művész, aki viszont belülre figyel, elmélyül. A könyv szerint feltétlenül az eladás a fontosabb, én inkább azt mondanám, hogy a 100 % művészetből 5 % mást le lehet csipni talán...

David Drebin: Chasing paradise

Most jöhetnék azzal, hogy én már megmondtam. David Drebin első könyvét, a Love and other stories-t New York-ból hoztam haza, igy mondhatni eléggé tetszett. Mesés képek, jó kerettörténet, egy csipetnyi értetlenség a részemről a képek architektúrája miatt, ez egy olyan kombináció volt, hogy biztos voltam benne, még találkozom ezzel a névvel. És tényleg: új könyve rögtön a Photo magazin cimlapján landolt.

Továbbra is a férfi-nő kapcsolatról beszél a fotós, és ezúttal is technikailag már-már bántóan profin kezeli a kamerát. A növények szuperzöldek, a fények tökéletesek, a csajok szépek, ez igy együtt lehetne egy láthatóan álomvilág is, de valahogy még éppen el lehet hinni a fotósnak, hogy ez igy történt. Ami persze nevetséges, ezek beállitott képek, rengeteg lámpával, de ez nem látszik a képen. És még a fickó is rendben van, aki azt mondja, hogy mostanában szomorú, amiért mindenki a telefonján matat ahelyett, hogy beszélgetne valakivel, vagy csinálna valamit.
Ha még lesz kedvem, rakok még fel képeket.