Csató György, a párizsi magyar

Az az érdekes ebben, hogy Csató György nevével soha sehol sem találkozhattunk, de ha rákeresek, mégiscsak feljön az életrajza és 2011-ben a Budapest Galériában volt csoportos kiállitása. Összesen 1 kép lelhető fel tőle, az pedig egy nem nagyon izgalmas Picasso utánzat. Vázoljuk fel gyorsan az életét. 1910 - 1983, Budapest, Párizs. 1934-ben Berlinben tanult, aztán Prágában, 1946-ban volt Pesten kiállitása, aztán huss Párizsba. Közben meg volt még egy világháború is. 1948-ban volt első kiállitása Párizsban, aztán Londonban és Kanadában is megfordult. Ő sem kalácson élt, lakásában nem volt viz és áram sem. Elsősorban tehát grafikákat készitett, mivel az olajfesték azért nem a legolcsóbb.. A franciák portréiról ismerik, ha ismerik, többek között Giacometti-vel is jóban volt. Kicsit jobbra fordult a sorsa, a Montmartre-ra költözött (a temető melletti utcába). Szóval ki is volt ő? Attól tartok, már soha nem fogjuk megtudni...

Miró és Riopelle az Acquavella galériában

New York-ba utazunk most képzeletben, mert ezúttal Miró szobrokat és Riopelle képeket lehet látni. Már hallom is a hangokat, Miró még megvan, de ki az a Riopelle? Kérem szépen, ő a kanadai Simon Hantai. Csak éppen sokkal összetettebb, többszinű képeket alkotott. Nem véletlen, hogy a kiállitás cime is szinek. Bár tasizmusnak mondjuk a műfajt, azért szeretném én látni azt a festőt, aki a Riopelle bonyolultságú és szinezésű képeket csak úgy gondolkodás nélkül felviszi. Vagy lehet, hogy ezért művész? Képei tulajdonképpen apró csikokból állnak, csakhogy ezek a csikok egyáltalán nem befolyásolják a kép szerkezetét. Ugyanaz történik velünk, mint egy jobb Pollock képnél: egyre közelebb megyünk, egyre több részletet látunk de valahogy minden pillanatban megvan az egész kép is, be tudjuk fogni annak ellenére, hogy nem látjuk. Csodálatos képek, de kellően absztraktok ahhoz, hogy egy átlagnéző csak fogja a fejét. Érdekes, hogy mostanában mennyit előjött az izlés kérdése, és nem tudok mást mondani, mint hogy mindenki maga döntse el, amit lát, az tetszik-e neki. Ezúttal nem rakok be képet mert nem voltam ott a kiállitáson, de rákeresve a festőre már jönnek is a képek. Jó nézelődést!

Filmajánló: David Hockney pleasures of the eye

David Hockney-t sokáig nem tudtam hova tenni. Láttam pár szines erdős képét, sosem eredetiben amúgy, igy aztán nem is foglalkoztam vele. Történt viszont, hogy elvesztettem Hockney szüzességemet, és éppen Párizsban, s mivel tetszett a képe, elkezdett foglalkoztatni a személye is. Ezért aztán felkaptam ezt a dvd-t, és egy kellemes órát töltöttem a festővel.

Kicsit döcögősen, a rajzaitól indulunk, amik nem kötnek le, de aztán hamar érdekesebb témákhoz jutunk. Az első ilyen, hogy Londonból Los Angeles-be tette át a székhelyét, ahol rögtön remek autóval és egy pazar házzal látjuk, hát nem éppen tipikus festősors. Homoszexuális barátjával ott töltötték a következő jópár évet, dehát a deviancia majdhogynem elvárt viselkedés művészeknél. Engem sokkal inkább az nyűgözött le, hogy Hockney lazán és természetesen beszél olyan értelmiségi témákról, amikről korábban nem hallottam művészt beszélni. Az autóban való zenehallgatás pl. jó 5 percet vesz el a filmből, sőt Hockney még azt is bevallja, hogy kicseréltette a Mercedese gyári hifijét - hát tisztára mintha nálunk élne. A festő nem veti meg a könyveket sem, és nem jön zavarba, ha mondjuk fotózásról kell beszélnie, de ugyanilyen könnyen beszél lényegében bármiről - nem azért, mert megjátssza magát, hanem mert tényleg laza.
Csak most, igy utólag jut eszembe, hogy a képeiről jóformán nem is beszélt. Pár képről azért igen, de aztán nem láttuk festeni sem, és nem is igen próbált beavatni abba, hogyan festett, vagy nagyon szerény ember, vagy nem akarta lelombozni a rajongóit, talán nem derül ki sose. A film ugyanis pár évvel később készült mint kellett volna. Hockney itt már egy kedves öregúr, nem panaszkodik, de nem is fesziti az ifjonti hév. Már egyáltalán nem fest és időnként egy-egy régi képe láttán abszolút felszines és sablonos visszaemlékezést tart. De ettől még jó a film, mert amennyire lehet, közel megy a festőhöz, valamennyire megértjük mi mozgatta és a képei hogy készültek. Abszolút ajánlom a filmet mindenkinek, annál is könnyedebben, mivel itthon nem sok Hockney képpel fogunk találkozni...

Shuck One – Living in space a Galeire Anne & Just Jaeckin-ben

Csodálatos kincsre bukkantam, ami vicces módon másnak eldobandó szemét lesz:

A művész egy dominikához közeli szigetről 1984-ben áttelepült graffitis. Hát nem éppen tőle várnánk a megváltást, másfelől meg az a jó a művészetben, hogy két jó kép után még egy harmadik is nyerhet, itt nincs európa kupa, 24 szereplős bajnokság, ahova minden ország küldhet valakit. Bár érdekes lenne, ahogy Fehér László megküzdene a holland Pieter Hugo-val, aztán persze az angol Damien Hirst mindent vinne: a döntő 1. percében már 100:0-ra vezetne... Milyen vicces is lenne, kiraknak két képet, aztán a birók megitélik a gólt. Ez a sárga ház legalábbis egy félpályás feliveléssel ér fel..
Na jó, visszatérve a témánkhoz, ez a kép egyszerűen tetszik, mivel szeretem az absztraktot. Ez van, és nem kell agyonmagyarázni...

Annie Leibovitz óriáskönyve

Ha Párizs és könyvesbolt, akkor természetesen a St. Germain sugárút. Vagy a Clichy tér. De szeretem a rue de Buci-nál a Taschen boltot is, bár ritkán veszek ott bármit is, az már sokszor túl kommersz. De amikor legutóbb beléptem, egy óriási Annie Leibovitz kötet fogadott:

Nem viccelek, amikor óriásit irtam. Nem túl sok viszonyitási pont van a képen, de a köteten lévő fehér lap egy A4-es lap. Az kb. egyharmad hosszra és talán szélességre is. Nyomdai dolgozó olvasóim már ebből meg is mondhatják, hogy a könyv mérete: ..90 centi hosszú és 60 széles. Vagyis A0. A lapra pedig azt irták, hogy kérjünk segitséget a lapozgatáshoz. Én nem kértem, mert amúgy is rohantam épp, de 800 euróért amúgy sem érzem célközönségnek magam. Bár a repülőn biztos megértették volna, hogy kicsit túllóg..

Bruno Barbey és az arab világ a párizsi fotóházban

A lövöldözések előtt még mindenhol "Az arab világ első biennáléja" cimszóval hirdette a párizsi fotóház (MEP, mep-fr.org) az új kiállitását, de most már szó sincs ilyesmiről, sőt óriási betűkkel most azt hirdetik, hogy mindenkit átvizsgálnak (megmotoznak) és csomagot senki se vigyen, és gyorsan megszüntették a szerda esti ingyenes belépést is. Igaz, a Charlie támadás után is állt két őr, viszont ők meglehetősen jófejek voltak, amikor megmutattam nekik a hátizsákomat (Párizsban mindig nagy hátizsákkal járok). - Csak nem a Pompidou-ból jön - kérdezte az egyik, meglátva a könyveimet a zsákomban, aztán intett is, hogy én biztosan nem jelentek veszélyt. Azóta viszont láthatóan nem a könyvtáros nézegeti a dolgokat (vissza is kellett mennem nyitvatartási időn kivül fotózni). De hát van-e félnivalója a fotóháznak? Ezt nem tudom, de a bent látható képek nem engednek a középszerűségnek, ugyanolyan jók mint az eddigi kiállitásokon. Ezt azért fontos elmondani, mert senki se gondolja, hogy arab világ kapcsán csupa mosolytól elégedett épitőmunkást fog látni az 50 fokban. A fotóház nem olyan.
Mondjuk ez az arab világ szlogen kicsit félrement. Itt kérem jó fotók láthatók Algériától..hmm. Kináig. Vagyis mondjuk azt, hogy Bruno Barbey, miután Magnum fotós, ugyanannyi köze van Egyiptomhoz mint Szudánhoz (tudom hogy az sem arab). Azt akarom kinyökögni, hogy egy világjáró fotós, hát igen, arab országokban is járt, de a kiállitás ennél szerencsére több.

Talán Koudelkához hasonlitanám leginkább a stilusát, bár az nem lenne politikailag korrekt. De mégis. Ez az a szem, ami éppen a szenzációhajhászáson innen van, de azért még érdekes. Az is nagyon tetszett, hogy nem kizárólag a világpolitika érdekli: persze a tüntetésekről vannak képek, de akkor is fotózott, amikor épp nyaraláson volt - ha egyáltalán van ilyen egy fotósnak.
Egy szinttel lejjebb Massimo Berruti-nak lehet örülni, viz témájú sorozata csodás. Ha a témaválasztása tudatos volt, akkor egy eszes professzort kell a fotósban sejtenem, ha csak utólag állt össze a kép, akkor is rettentő erős lett az anyag. A viz, amiből kevés van, nekünk itt ezt nehéz elképzelnünk, de a közel-keleten ez már fogósabb kérdés.
Az egyik képnél az jutott eszembe, hogy voltam egyszer egy nyaraláson valahol, és az alkalmi idegenvezetőnk, mivel mecsetbe nem lehet csak úgy besétálni, hangosan és erőszakosan úgy kezdte a mondandóját, hogy ebben az országban 100 % muzulmán. A 100 %-ot kb. háromszoros hangerővel mondta, ettől hiteltelen is lett rögtön. A fotóház most elég hangosan jelentette ki, hogy arabokról fog szólni a legközelebbi kiállitása, pedig nem. Köze nincs az arabokhoz, annál több a fotográfiához, és ettől nekem egészen jó kedvem lett...

Frank Gehry és Abu Dhabi

Az egyik ok, amiért nagyon szeretek blogot irni, az a váratlansága. Tegnap leültem, hogy felmagasztaljam a párizsi Louis Vuitton székházat, erre egy félig letolással egyenértékű irás jött ki belőlem. De hát miért? Frank Gehry-t imádom, a Lv központ jó, akkor mi a a bajom? Hát ez:

Ez az Abu Dhabi-ba tervezett új kortárs múzeum terve. Ez? Ez egy épület - kérdeztem magamtól, mikor megláttam, hol máshol mint az Artforumban. Ez nagyon jó, egy őrület, ez csodás, valami tényleg új és nagyszerű. Na ehhez képest már értem magam, miért irtam tegnap kicsit máshogy.
S bár nagyszerű, hogy Abi Dhabi-ba ilyet terveznek, azért van némi problémám is. Mint ahogy az Artforum is irja, nem elfogadható, hogy egy kortárs szintért tervező állam kifizeti ugyan a sztárépitészt, de mellette marad az autoriter, művészeket elnyomó rezsim. Az sem világos, hogy a néhány helyi arcon kivül kik kerülnek majd a múzeumba. Egyszerűen elmennek a piacra, és kilóra vesznek némi Richtert? Vagy ennél szofisztikáltabb a helyzet?
Az biztos, hogy az egy olyan hely, ahol az európai művészeteszményt (már ha van ilyen) magasról letiporják. Európában lehet istent káromlani, akár allahot is, vagy bárkit, lehet szexuális témájú alkotásokat is létrehozni..Képzelem, Tracey Emin, aki amúgy egy feminista művész milyen jól érezné magát ebben a közegben, haha...Már eleve ez a fejkendődolog. A nők egyenjogúsága. És a többi. A helyzet az, hogy sokkal inkább, mint valaha, ez egy olyan kérdéssé kezd válni, hogy pénzért megvehető-e minden. Ha igen, a Picassok el fognak hajózni oda, arra a pár évre, amig még van olaj, aztán majd visszakerülnek Amerikába, semmi gond. De közben néhány dolgon azért el kéne gondolkodni, sztárépitész ide vagy oda...