Patrick Zachmann So long, China

Ha azt mondom, Kina, mindenkinek eszébe jut valami. Talán egy emberekkel zsúfolt utca, vályogházak, jobban értesülteknek a tai chi mozdulatokat végzők tömegei a parkokban, vagy akár a Pekingben napsütést soha nem látó, maszkban közlekedő emberkék. Esetleg a felhőkarcolók.

Nem is kell sokat visszamenni az időben, hogy a toronyházak helyett szánalmas viskókat lássunk, és ez a kiállitás pontosan ezt teszi. Az egy ik teremben az egészen klasszikus kinai nyomornegyedek fényképei sorakoznak, és az emberek mindennapjai ezek között a diszletek között zajlanak, amúgy nem  is szomorúan, egy másik teremben viszont a bal oldalon a 80-as évek, a jobb oldalon pedig már a mai valóság: végtelen emeletek, aszfaltutak, és mintha az emberek semmit se változtak volna.

Szinte felfoghatatlan, hogy ez a fejlődés ilyen hamar megtörtént. Ugyanakkor azt is nehéz megemészteni, hogy immár több mint 7 milliárdan vagyunk. Engem a kiállitás arra emlékeztetett, hogy igencsak apró pontok vagyunk, ami persze közhely, hiszen legtöbbször nem érdekel minket a sok-sok ember mondjuk Kambodzsában vagy Boliviában. A fotó talán elsődleges szerepe viszont pont ez: megmutatni olyan tájakat, embereket, akiket amúgy sohasem látunk.

Paul Klee iróniája a Pompidou-ban

A játékszabályok egyszerűek. A blog azoknak szól, akiket érdekel a művészet, azon belül leginkább a festészet és a fotó, bár nem vetem meg a többi műfajt, videóval és installációval ritkán foglalkozom. A blog nem a napi aktualitásokról szól, mégha néha el is ejtek egy-egy megjegyzést, hanem az általam lenyűgözőnek vagy emlitésre érdemes témákról, folyamatokról, háttérdolgokról. Csak olyan kiállitásról irok, amit személyesen láttam, és legtöbbször sokkal több tárlaton járok, mint amennyit megemlitek. Ez természetes, hiszen ha autótesztelő lennék, akkor se mindegyik kocsiról irnék, csak arról, ami valamiért érdekes. Ez a függetlenség öröme. Amikor elkezdtem ezt az egészet, akkor az is célom volt, hogy inkább külföldi dolgokról irjak, mert nagyon nehéz amúgy összeszedni, hogy kint mi történik, de mostanában már nem utazom annyit, hogy frissen képben legyek mind az öt kontinensen zajló dolgokról, azért szivesen szemezgetek, mint például most. Klee ugyanis egyrészt kötelező "olvasmány", másrészt ez a kiállitás..

Ha úgy vesszük, egy vicc. Ez nem egy Klee összes, még csak nem is best of, hanem egy egészen szubjektiv válogatás az életműből, amint az irónia szót is elég sokmindenre rá lehet húzni. Ironikus-e Van Gogh teljes életműve? Hát persze. És Dali festészete, Picasso sikere? Feltétlenül. Még ez a kép is ironikus, mert valójában azért elég sokan voltak a tárlaton, csak épp nem kellett sorban állni. Csodás. A képek előtt viszont már itt-ott forgolódni kellett, sőt várakozni, nem rálépni a helyiek lábára..Egészen elszoktam már ettől, hiszen Pesten gyakorlatilag bármelyik kiállitást meg tudom nézni privát módon, vagyis egyedül, csak annyi kell hozzá, hogy ne főműsoridőben menjek. A Pompidou-ban meg nem.
Azért rugózok ezen ennyire, mert az itt szereplő képek... Kicsik. Legtöbbje kb. 15 *20 centis, vagyis egészen közelről kell nézni.

Engem leginkább az vett le a lábamról, hogy a képek hihetetlenül részletesek, finomak és többrétegűek, és a kurátorok bőséges olvasnivalóval is elláttak. Az egyik szálon a festő életművének aktuális részletét elevenitik meg, a másikon a kortársak hasonló témájú dolgait, hatásokat.
Másodikra már az a megdöbbentő, hogy te jó ég, mennyi kép! Rengeteg a grafika, de festményből is akad jócskán, látszik, hogy itt egy napi szinten alkotó emberről beszélünk..Ez persze önmagában kicsit közhelyes, hiszen ahhoz, hogy igazán jó képeket készitsen valaki, vagy tágabb értelemben, hogy valaki igazán jó legyen a szakmájában, sokat kell gyakorolnia (egyesek szerint folyamatosan). Klee ilyen értelemben ugyenerre példa, hiszen rengeteg képet készitett, újságoknak is illusztrált, folyton kezében volt a ceruza. Persze ma már azt is tudjuk, hogy a folyamatos rajz/festés sem garancia a sikerre, de anélkül..Viszont ezek a grafikák - lehet hogy csak nekem - a maguk helyiértékén érdekesek. Vagyis ha szembejönnének most, mint ismeretlen festő alkotásai, nem ugranék rá, hogy mennyire jók. Ez az érzés viszont sajnos elég sokszor megkisértett már, még Moholy-Nagy-nál is. Egyszerűen a 100 év alatt annyit fejlődött, vagy csak egyszerűen elárasztott a kép, a képiség, mozgókép, hogy ma már nem érzem annyira úttörőnek Klee alkotásait. Vagyis nem, nem erről van szó. Az a fajta képiség, amit egy Canon-Nikon fényképező művel egy fotóriporter kezében, ma már annyira megszokott, hogy egy grafika, ami nagyjából felvázol egy helyzetet, az olyan...
Különben az egész párizsi út során az volt az érzésem, hogy valami olyat művelek, amit a következő generáció már ki fog nevetni. Elrepülni egy másik országba? Sétálni idegen helyen? Hamarosan lesz egy saját szobánk/szemüvegünk/tévénk/akármink, ami 99 %-ban fogja tudni azt, amit ma a saját szemünkkel látunk, mindezt az otthonunkban, és ha feltöltjük az illatpatronokat, még akár a friss eső illatát is érezni fogjuk, ami egyrészről jó lesz, hiszen elég kényelmetlen azért utazgatni, jegyeket venni, fel-le mászkálni a metróban, másrészt az a fajta kultúra, amiben most hiszünk, meg is fog szűnni. Hiszen miért nézegetne bárki Klee grafikákat vagy festményeket, mikor a virtuális valóság oly csábitó (és egyeseknek már ma is ott van a tévé erre)?

Mit mond erről ez a kiállitás? Azt feltétlenül, hogy a képek továbbra is egy másik univerzumba repitenek, és aki kellően fogékony, és rászánja az időt, az érezheti ezt. Végülis a festmény túlélte a fotográfiát, a videót, csak ellesz valahogy ezután is. De ennél talán jobb kiállitások kellenek ehhez...

Kalandok a könyvtáramban 2

Javában tart a Budapest Art Week, programok is akadnak, elvégre igazán nem nagy ügy összedobni pár képet és kiállitásnak hivni..De most nem erről lesz szó, arról majd később. Elhatároztam ugyanis, hogy számomra kedves könyvekről irok, méghozzá olyanokról, amik megtalálhatók a könyvtáramban, ugyanis ha mindig csak az újdonságokra figyelünk, akkor kihagyjuk azt a rengeteg remek könyvet és alkotót, akik pedig sokszor érdekesebbek, mint a mostaniak.
Mondjuk vicces, hogy úgy beszélek Annie Leibovitzról, mintha már meghalt volna, de az tény, hogy már most klasszikus, mégpedig azért, mert a 70-es években egyszercsak elkezdte fotózni az akkor nagymenő zenekarokat. Ezeken a képeken nőtt fel Amerika szerencsésebb fele.
Az American Music mégsem ezeket a képeket mutatja be, hanem egy nagyivű válogatást hoz az amerikai blues (meg persze más stilusok) gyökereiről. Mintha Benkő Imre nem Ózdot fotózta volna, hanem zenekarokat. Az abszurd felvetésért elnézést kérek, de a párhuzam működik. Ugyanis Leibovitz vette a bátorságot, és nem a nagykutyákról készitett albumot, bár néha ők is megjelennek, pl. Bon Jovi, hanem az ismeretlennek tűnőkről, akiket mások nemigen fotóznak. Jó, persze Les Pault nem nevezném ismeretlennek, sőt, ha ott élnék, biztos a többiekről is hallottam volna (mint ahogy pl. a Dixie Chickről hallottam is), de itt, ebben az országban a képek 90 %-a tökismeretlen embereket ábrázol.
Ettől még a képek jók. És innen kezdődik az, hogy a fotó nem azért érdekes, mert hú, ott van Bon Jovi, hanem mert a képek primák. Először csak az tűnik fel, hogy hoppá, betekintést nyerünk egy olyan világba, ami a legkevésbé sem nyitott, aztán évek múlva már az is feltűnik, hogy mennyire aprólékosan készültek a képek. Az tűnt fel, hogy hoppá, valahogy mindig jól érkezik a fény, és valahogy mindig pont megfelelő mennyiségű. Persze tudjuk, hogy a fotós óriási lámpaparkkal dolgozik, tehát ha ezt tudjuk, akkor már az a csoda, hogy ennek ellenére mennyire spontánnak tűnnek a képek és mennyire nem látszik rajtuk a sok fényelés.
Abban is biztos vagyok, hogy újabb évek múltán megint más fog szemembe ötleni, esetleg olyan dolgok is, amik nyilvánvalónak tűnnek akkor már, de hogy néhány fotó ennyire sok informácót rejtsen, ez teljesitmény.

Klasszikus képek újrakészitése

Ez egészen döbbenetesen jó. Nálunk Szabó Dezső kényeztetett el olyan werkképekkel, amelyek olyanok, mintha igaziak lennének, pedig műteremben készültek. De most itt ez a sorozat:
https://www.lensculture.com/articles/jojakim-cortis-and-adrian-sonderegger-ikonen-history-s-classic-images-re-created-in-the-studio
Jojakim Cortis és Adrian Sonderegger a készitők. Persze már előttük is sokan készitettek hasonló képeket, sőt nem lepődnék meg, ha netán valahol a hireket is igy készitenék, mégis ez az apró világ mindig lenyűgöz. Emlékeztet arra is, hogy a fotó valójában soha nem a valóságot képezi le, még akokr sem, ha esetleg úgy tűnne, és nem csak azért, mert valakik aprólékos munkával meghamisitják a képet, hanem azért sem, mert a képkivágás maga, a kompozició, a fények mind megváltoztatják a valóságot. Pontosabban szubjektivizálják, egy történetet mondanak el, hiszen ironikus módon az emberek mégis a kép valóságosnak tartott részeibe kapaszkodnak, ki látható, milyen ruhában, és pontosan ez a dokumentálás az, ami félrevisz. Én legalábbis ezt látom bele ezekbe a képekbe.

Art Paris Art Fair és a melankólia harmóniája

Kicsit elszaladt ez a hónap, igérem májusban felpörgünk, a Pompidou-ban pl. Klee mester vár, aztán Alselm Kieferről irok, aztán..Téma van dögivel, lassan Budapest Art Week van, kár, hogy a programok nagy része igazából emlitésre sem méltó, de még igy is ki lehet mazsolázni egy jó hétvégét. A tárlatvezetések, galériabemutatások szuperek, tényleg kár a Ludwigot meg a műcsarnokot bevonni ebbe, meg aztán karszalag nélkül is elmehet bárki bármelyik galériába, persze miért menne, mostanság ez nem divat.
Akartam viszont irni az Art Paris Art Fairről, csak sajnos megint nem jutottam el úgy, ahogy szerettem volna. Hogy kellene ezt csinálni? Először is, legyen 3 nap a városban, hogy beleférjen még más is, akár csak egy itóka valamelyik kávézóban. Minden alkalommal irigykedve nézem, ahogy elsuhanok a boldog amcsi turisták mellett, hisz nekem általában 10-20 perceim vannak átérni innen-oda, ők meg banzájozhatnak egész nap. Aztán 2 napot rá kéne szánni a vásárra, de úgy, hogy ne kelljen rendezvényekre rohangálni, mindenképp benézni valahova, átsietni a sorokon, hanem úgy, ahogy igazán jó lenne: szüneteket tartva, hiszen úgyis telitődik az ember a látnivalóval, vissza-visszamenve, nem végigállva a 2 órás sort, mert úgy nem az igazi. Az se lenne baj, ha a művészeket, akiket felismerek, tudnék velük csevegni egy picit, hiszen sokkal közvetlenebb úgy megismerni valakit, ha ő mesél magáról, mint bármilyen képet nézni. Néhány gyűjtővel és galériással is elbeszélgetnék, lenne miről. Ehhez képest, amikor legutóbb voltam, volt fél napom az egészre, napközben, rohanásban, nagyon hosszú listával a kezemben hogy hova kell mindenáron elmenni.
Talán ez az értelmiségi lét hiányzik a legjobban, amikor van idő egy könyvre, van idő felfedezni, sőt, van idő elpocsékolni 2 percet csak úgy.
Talán majd legközelebb?

World press photo és Röszke

Az idén egy ausztrál fotós, Warren Richardson nyerte a fotóriporterek diját, szóra sem érdemes. Mivel ez a dij mindig egy kicsit politikai, ezért idén egy Röszkénél épp átszökő menekült van a képen, ez a mi országimázsunk. Túl sok bőrt kapartak már le a témáról, igy most csak annyit, hogy a World Press Photo-n nyertek már képek Afganisztánból, Izraelből, Irakból, Indiából, és most itt van "Hongrie", "Hungary" ha jobban tetszik. Üdv nálunk!

Az új Photo magazin alkalmából

Az a helyzet, hogy úgy általában egyre több ember ér el olyan szolgáltatásokat, amiket korábban legfeljebb a felső tizezer. Nem kérdés, hogy a középkorban a várakban biztos nem volt nagyon rossz a hercegnőknek, de ma meg olyan kényelmes cuccaink vannak, mint a teafőző, mikró, sütő, hogy a jacuzziról már ne is beszéljek..
Az is világos, hogy XIV. Lajosnak nemigen voltak műgyájtői problémái, mivel mindent megkapott amit csak lehetett, sőt még a művészek érezték lenyűgözve magukat, ha egy képüket elrakta az uralkodó valamelyik hátsó szobába. Ma már elvileg bárkinek lehet Picasso-ja, de persze azért ez nem úgy van.. De ha nem is Picasso-ja, azért egy Fehér Lászlója, Nádlere ... sem lehet akárkinek, lévén hogy a képeik a többmilliós kategóriákban játszanak. De azért van lejjebb, a Nagyházi Galériában párszázezerért mienk lehet egy kismester képe, vagy kicsit arrébb egy kortárs alkotóé már tényleg aprópénzért vihető.
Épp ezért szomorodtam el azon, hogy miközben mondjuk Párizsban egyre szélesebb réteg engedheti meg magának a képvásárlást, nálunk pont forditva, egyre kevesebben tarthatnak képet. Egyszerűen azért, mert Párizsban sokan, vagy úgy mondom, többen mászkálnak, akik ki tudnak és akarnak fizetni 1 milliót egy képért. 3000 euró persze még mindig nem kevés. De a galériák egyre szélesedő köréből azt látjuk, hogy bizony megélnek olyanok is, akik nálunk legfeljebb 5-6 érdeklődőre számithatnának. Ez egy ördögi kör, hiszen mondjuk Párizsban egyre több ember tart képet otthon, a lakberendező magazinok ontják a szép példákat, és ha egy apától megkérdezi a fia, hogy apa, mi az a falon, akkor mondhatja azt, hogy fiam, a kultúremberek képeket tartanak a falakon. Eleinte csak azért, mert az olyan trendi, meg látod, az Olivier-nél is van, később már azért, mert tetszik neki a Sam Francis vagy bárki más, és akkor már elindul valami. Erre mit látok a legújabb Szép Házak magazinban? Azt, hogy a bemutatott lakásokban egyetlen kép sem lóg. Sem El Kazovszkij, sem egy Ikeás borzalom. Berakják egy nagyképernyős tévét, de Tereskovát kihagyják. Sehol egy Batykó Róbert. És a spirál visszafelé is működik. Az előbb emlitett fiú nem lát képeket a falon, tehát nem kérdezi meg az apját, nem alakul ki benne saját izlés, nem látogat galériákat, és kész. Megveheti a legújabb Bmw-t, de hiába is olvasná ezt a blogot, hiszen olyan témákról irok, amik számára láthatatlanok.