jaj

Namost az van, hogy mértékadó lapok is beszámoltak a Sothebys magyar tételeket is felvonultató aukciójáról, de sajnos nem azért, mert Mauer Dórától Riegl Juditig komoly anyag gyűlt össze, hanem azért, mert van egy bizonyos fickó, aki valójában nincs is, legalábbis állitólag nincs poziciója (ha valaki még mindig nem tudná, a neve H-val kezdődik és abonnyal folytatódik), aki a Szépművészetiben tartotta az esküvőjét és pár képet bérelt is az intézménytől, és van neki egy barátnője is (vicces hogy minden lap barátnőnek hivja, de akkor kivel volt esküvője?), aki történetesen festőnő, és 26 éves. Namost a Sothebys valamiért úgy gondolta, hogy ő lenne a legmegfelelőbb arra, hogy kiegészitse az El Kazovszkijtól Rozsda Endréig tartó sort. Őrület.
A másik fele a történetnek viszont az, hogy a Hvg-től a Műértőig (azért irtam igy, mert ez egy kézben lévő cég), mindenki lehozta a hirt, és mind szörnyűlködött egy sort, aztán jöhet a következő balhé. Szerintem meg elegánsabb lett volna nem megemliteni a festőnőt, hiszen akkor azzal véleményt is mondtunk róla. Azonban lehet, hogy mégis meg kell emliteni, de akkor viszont azonnal mondjon le. mármint ki? A Sothebys? Szörnyű, hogy immár ilyen témáink vannak.

Az év nagy dobásai

A blog leglátogatottabb bejegyzése idén toronymagasan az Alföldi gyűjteményről irt szösszenetem volt. Ami azt illeti, bármennyire is apró és nyikorgó a Mai Manó ház, szerintem is az év nagy eseménye volt ez. Egyrészről kiderült, hogy a szánalmas közgyűjteményi állapotok ellenére legalább egy ember azért van, aki mégis elvégzi a múzeumok munkáját, és összegyűjti az amúgy szétszóródott 70-es évekbeli avantgárd fotómunkákat, másrészről kiderült, hogy az a korszak önmagában is értékelhető, sőt szerethető műveket hozott létre. Nem lehet eléggé méltányolni Alföldi munkáját, hiszen mondhatta volna, hogy bocsi, inkább veszek két Ferrarit..És a katalógus révén immár két komoly könyvünk is van a témáról (Szilágyi Sándoré a másik). Ez nagy fegyvertény olyankor, amikor pl. a sokat emlegetett Erdélyi Miklósról még mindig nem jelent meg semmi - tehát ő szépen beleveszik az ismeretlenségbe.
Nehéz egyet kiemelni a személyes kedvenceimből, de idén Alselm Kiefernek adom a saját -elképzelt - dijamat. A Bécsben (és Párizsban is) kiállitó művész nagyméretű művei egy egészen könnyen elképzelhető és megélhető világot alkotnak, amit be lehet járni, el lehet benne merülni, ez pedig nem sűrűn fordul elő.
A blog idei legnagyobb látogatottságú bejegyzése Alföldi után természetesen a közönség elé leginkább eljutó Picasso tárlat, vagy éppen Fromanger (Párizs), meglepetésre Bogdándy Zoltán magánmúzeuma is érdekesnek bizonyult, és már maga a felvetés is megér egy gondolatfutamot, hogy valaki ily módon szeretne kulcsot a halhatatlansághoz.
Idén még jön egy Ország Lili kiállitás, és a Pompidou-ban Cy Twombly, vagyis jövőre sem fogunk unatkozni..

Bezárt az ESSL Bécsben

Sokan álmodtak már nagyot errefelé, és Ausztriában is vannak sikerek, gondolok itt a Red Bull-ra, Arnold terminátorunkra, és ilyen volt eleinte a Baumax sztori is. Baumax, az melyik is?- kérdezhetitek, de felesleges: már bezárt. Melléktevékenységnek itt maradt nekünk Bécs mellett, egy abszolút üres területen egy elég jól megépitett, a környezetére teljesen fittyet hányó épület, és a Baumax alapitó gyűjteménye. Fénykorában Georg Baselitz-et, vagyis élvonalbeli művészt is kiállitott, mentem is eleget, hiszen Bécs közelebb van, mint Köln vagy Párizs. A cimből persze sejthető, hogy a múlt idő használata itt is indokolt, és most szomorkodnom kéne.
Helyette inkább örülök annak, hogy amig volt, nagyszerű hely volt, az oda és visszafelé úton pedig remekül el lehetett merengeni azon, vajon lehet-e errefelé tényleg szinvonalas helyet létrehozni. Ott vannak kézenfekvő példának Ludwigék: immár több városban, persze kicsit a politikának lefeküdve, de azért értékes dolgokat hoztak létre.
Következik ebből valami? Majd ha barkácsáruház-láncom lesz, és múzeumot szeretnék alapitani, majd átgondolom.

Hogyan nem jutottam el Szentendrére?

Ez csak egy blog. Nem kapok pénzt érte és kedvtelésből csinálom. De éppen ezért a témákat is én határozom meg. Persze, ha úgymond "kötelező megnézni" kiállitást találok, akkor igyekszem elmenni rá, de idén pl. erősen gondolkodtam a Picasso tárlaton is, és a félelmeim be is jöttek. És arról is sokat irtam már, hogy egyre kevesebb itthon az értékelhető kiállitás, ezért is szól egyre több anyag külföldi dolgokról.
Vannak határesetek is. A művészetmalomról pl. még mindig olyan kép él bennem, hogy az egy jó hely, pedig volt olyan időszaka, amikor fél évig semmi sem volt ott. Most viszont egy érdekesnek tűnő kiállitás van épp ott, csakhogy most már dörzsöltebb vagyok. Az történt ugyanis, hogy az Ef Zámbó kiállitást mindenki (mármint a sajtó, szakma) dicsérte, s bár szinte folyamatosan vannak kiállitásai az emlitett művésznek, miért ne? alapon megnéztem. Nem kellett volna, és meg is irtam. Jó, semmi gond, elment pár óra meg egy kis benzin, kit érdekel. A művészet azért amúgy is van annyira szubjektiv, hogy simán el tudom képzelni, hogy ami nekem tetszik, az másnak nem, nincs ezzel gond. A gondom idén Szentendrével az volt, hogy valami nagyon nagyszerűnek állitotta be azt, ami ott történik, és a Dada 100 kivételével nem igazán váltotta be a nagyotmondást.
Az sosem zavar, ha számitok valamire, és mást kapok. Ez természetes. Lehet csalódni és isteniteni is mondjuk Rothko-t, sőt akár egyszerre is. Azt is lehet mondani, hogy egy életmű most éppen leköt vagy nem.
Ma pedig valamiért beugrott, hogy végülis nem voltam a Művészetmalomban. Talán most már jobban érthető, hogy miért.

Elton John fotógyűjteménye a Tate-ben

Egy újabb hiresség, aki összegyűjtött pár képet? Érdektelen, igaz? Csakhogy az Evening Standard napilap cimlapon hozza a hirt:

És a Tate nem az a galéria, ahol minden jöttment kirakhat képeket. Nyilván túlzás, de azt mondják, Elton John az egyik legkomolyabb fotógyűjteményt hozta létre. Akkor most mi van?
Igen, a hir igaz. Művészkörökben régóta ismert, hogy Elton nagy művészetrajongó. Még kicsiny országunkból is vett egy műtárgyat, igaz nem fotót, hanem üvegmunkát, de ebből már sejthető, hogy nem kezdőről van szó. Namost hagyján hogy műgyűjtő, de finoman szólva is bekattant nála valami, mert egészen a fotózás kezdetétől gyűjt, és az nyilvánvaló, hogy Man Raytől elkezdve Moholy-Nagyon át a legjobbaktól pakolt be a garázsába. Akkor kezdte, amikor a fotó még nem volt annyira elfogadott, mint ma, többek között a Tate sem gyűjtött fotót. Tehát nem arról van szó, hogy a gazdag manus összetalicskázik egy halom Brassait a Bentley-k mellé, hanem nagyon is szisztematikus, hosszú távú és értő válogatásról van szó, ráadásul még különösebb anyagi gátja sem volt a szenvedélynek, ezért aztán ez egy valódi best of.

a nagy lemaradás (guerilla girls)

Egyszer fordult csak elő velem, hogy pont akkor voltam New York-ban, és pont egy bizonyos galériában, és pont megláttam David Meiselt (irtam már róla, egyébként fotós), amikor, igy aztán bezsebeltem tőle egy dedikált kötetet, merthogy nagy rajongója vagyok. Ezen felül viszont az unokáimnak majd azt tudom elmesélni a kandalló mellett, valami forró teát szürcsölve, hogy:
1. Pont aznap voltam a Tate-ben, amikor Marina Abramovic nem dedikált, ugyanis másnap tette mindezt, de másnap már természetesen nem voltam ott..
2. Az aznapi újságban olvastam a reptérre menet, hogy a Guerilla Girls állit ki a Whitechapel galériában. Természetesen, bár általában Londonban járva be szoktam ugrani oda, ezúttal nem ugrottam be, tehát most izgulhatok, hogy megyek-e addig ismét, amig tart a kiállitás (sajnos boritékolni tudom a választ, ugyanis Cy Twombly van Párizsban, azt pedig nem szivesen hagynám ki...
A tanulság. Ha valaki Londonban jár, menjen be a Whitechapel galériába. Vagy költözzön ki, úgy könnyebb.

Gross Arnold emléktábla avatás

Gross Arnold egyedi rézkarcait egy festő barátnőm mutatta meg. -Szeretnél igazán jót látni? Gyere..-szólt, és a képeken egészen finom grafikákat láttam, olyan szinekben, amikről azt gondoltam, nem is léteznek. Nemcsak az elképesztően aprólékos grafikai munka döbbentett meg, hanem a szinek kidolgozottsága is. Nem sokon múlt, hogy akkor nem vettem egy képet. Gross Arnold már akkor is 80 felett volt, nagyon ritkán adott ki új munkát a kezei közül. A témaválasztásai nem mindig tetszettek, de a képek sok részlete hamar elnyomta ezt az érzést. Még élt, amikor én már klasszikusként kezeltem.
Most pedig emléktáblát avattak a lakásánál, a Ksh-val szemben, a Keleti Károly utca 10-ben. Remek ötlet, mivel igy könnyebb lesz felidézni a műveit.