Teljesen paff vagyok. Talán elcsépeltem már a nagy szavakat, de ez a kiállitás nagyjából annyira meghatározó most nekem, mint mondjuk a Dali tárlat volt Párizsban. Mert ugye ismerjük Dali képeit, elfolyó óra, satöbbi, unalmas, lépjünk tovább, csakhogy amikor élőben látod ezeket a képeket, nem lehet nem térdreborulni a festészeti tudás előtt. 3 *5 méteren minden egyes fűszál abszolút élethű, a tér valós. Mintha egy dimenziókapu lenne. Na de hogy jön ide Tillmans?
Ha sorra veszem az igazán meghatározó élményeimet, mint mondjuk a Guernicát Madridban, hát van egy kis probléma velük. Egy kissé régiek. Hiszen most is Dalival jövök, miközben Jeff Koonstól kéne odalennem, de tőle nem vagyok elájulva, noha nagyon is tetszenek egyes kutyaszobrai. Akkor már inkább Cy Twombly. No de ő is apám nemzedéke. Nem mondom azt, hogy a mostaniak közül nincs kedvencem, mert nagyon sok van, de lássuk be, hogy a Pompidou és a Tate is ennél konzervativabb: Richtert mondják kortársnak, miközben ott lehetne akár egy 20 éves valaki is. Csak azért nincs, mert megvárják, hogy teljesitsen, hogy ne fulladjon ki, hisz emlékszünk, hogy a művészek 90 %-a abbahagyja 30-35 éves korában.
Meg aztán ott van a műtárgypiac is. A Pompidou ha bemutat valakit, biztos lehet benne, hogy már másnap a gyűjtők megrohamozzák a festőt (ha még él). Igy történt Hantaival is, sorra születtek a rekordok a kiállitása után. De mégsem járja, hogy csak a 70-es évek feminizmusa cimen lehessen kiállitást rendezni, itt van tehát Wolfgang barátunk, aki azért már szintén nem nyeretlen kétéves, jövőre lesz 50 éves. Mégis, a Tate világában ez fiatalnak számit.
Azt hiszem, ez az a pont, ahol el kell árulnom valamit. Én utálom ezt az embert. Akárhányszor láttam a műveit, gyengének éreztem, és sosem értettem, miért hypolják. Unalmas, technikailag béna képeket készit, a saját nemükhöz vonzódó emberek sem izgatnak, és az egésznek se füle se farka.
Na most úgy beszélek mint az apám. Neki se tetszene ez az anyag, csak ő szó nélkül átsétálna a 19. századi képekhez, én meg amilyen béna vagyok, végignéztem a művész szánalmas próbálkozásait. Hogy még rémisztőbb legyen a helyzet, az első két terembe annyira gagyi és érdektelen képeket raktak, hogy majdnem hátrafordultam. A harmadik teremben azonban nem képek voltak, hanem asztalok, és egy csomóan görnyedtek a papirlapok fölé, tehát én is úgy tettem, mintha érdekelne. Még mindig meg voltam sértve, hogy mi ez a marhaság. Mászkáltam, olvasgattam, és lassan megvilágosodtam.
Nem, nem azért, mert annyira jók a szövegek. A szövegek nem birnak éppen mély filozófiai tartalommal. Az egyiken arról van szó, hogy 19 kérdést tegyünk fel a párunknak, ha nem úgy szavazott, mint mi. Egy másikon a klimaváltozásról van szó. Egy harmadikon meg arról, hogy mit csináljunk, ha egy politikusról kiderül, hogy meleg.
Muszáj felpörgetnem a gondolatmenetet, hogy érthető legyen. Az van, hogy sokáig gondolkodtam azon, mi jöhet az ábrázolás után. Hiszen ma már nem divat az esztétikailag szép kép, sőt sokan ki is kérnék ezt, viszont az elrajzolt képek nem érdekesek, csak ideig-óráig. A fotó jónak tűnt, de ha már mindent láttunk, hirtelen unalmassá válik, hiszen nem a valóság az érdekes, hanem ahogy átfolyik a művészen. Hiába nézem Jeff Koons igazán mai technoszobrait, nem a csodálat ül az arcomra. Na de akkor mi az az új, ami áttöri a falat? Mit fogunk látni 40 év múlva a Tate-ben? Ezt.
Korunk művésze nem fest, mert az nem modern, de a fotóit sem gondosan előkészitve kattintja el. Nekem egy szó jutott eszembe: Facebook. Óhatatlanul egyszerűsiti a mondanivalót, hiszen ha hosszú szöveget raknánk ki, akkor annak csak az első 10 sora fog látszódni, egy József Attila versnek éppúgy, mint egy odalökött megjegyzésnek. És ha bárkinek is kételye támadna: a Facebook-on a cuki macskák lesznek a legnépszerűbbek, egyszerűen azért, mert a tömegnek, tegyük hozzá: lenézett tömegnek az kell. A művészet soha nem volt igazán népszerű, ezért Tillmans leegyszerűsiti a képet. Tessék, ott egy autó, ami poros, és az egyik ablaka kitörött. Valami arab országban, nem fogjuk megtudni, ne is akarjuk megtudni.
Itt van pl. ez a mondat: ma 1980 olyan messze van időben, mint a 2. világháború volt 1980-ban. Jó kis mondat, biztosan lájkolnák páran. De valójában mit is jelent ez a mondat? Mondott bármit is? Ha kivonjuk a jelen dátumból 1945-öt, majd elosztjuk kettővel, és azt kivonjuk 2017-ből, akkor 1980-at kapunk. Hát ez már valami?
De van itt más is. Rosszul vagyok azoktól a túlgondolt semmiktől, amiket sok helyen lehet kortárs művészet cimszóval látni. Van egy absztrakció, ami hasonlit egy másik művész hasonló absztrakciójára, amit persze nem neveznek meg, de nekem fel kell ismernem egy félrerajzolt vonalból. A kép cime pedig Untitled, ami magyarul azt jelenti, hogy nem tudom, nem gondoltam semmire, nem is érdekel. Egy jó alkotás nem ilyen. Egy jó alkotás fejbe rúg, leönt egy vödör hideg vizzel, majd megcirógatja a vállamat. Vegyük a Guerilla Girls-t. A mondanivaló egyszerű: a csajokat, vagyis női művészeket semmibe veszik. Az ábrázolás egyértelmű, a mondanivaló szintén. És most térek vissza Wolfgang Tillmans-ra. Igen, itt ismét arról van szó, hogy amolyan álértelmiségi nehézségbe ütközünk csak, ha meg akarjuk érteni a képeket. VAlójában egy takaritónő nulla ismerettel nagyjából annyit fog érteni mint mi. Hogyan szerezd vissza a pasidat 10 lépésben, ez lehetne egy facebook bejegyzés is, és mégis itt van a kiállitóteremben.
Azt akarom mondani ezzel, hogy sajnos a jövő az, hogy egyre egyszerűbb lesz a mondanivaló, és azt egyre jobban a szánkba rágják. Regény helyett lesz novella, festményből fotó, fotóból facebook bejegyzés.
Nem, most nem az következik, hogy régen minden jobb volt. Egy frászt volt jobb. A nagymamámról életében kb. 10 kép készült, abból 5-öt én készitettem. A gyerekeink majd full hd-ban nézhetik azt is, ahogy megszületnek, vagy ahogy legóznak. A számitógépem erősségéről annyit, hogy elketyegne rajta a teljes Bkv hálózat, és közben még szólna a rock is a hangszórókból. Az sem igaz, hogy a fiatalok nem kötnek barátságokat és nem beszélgetnek. Ránk is ezt mondták, és mi is ezt fogjuk mondani.
Én még olvastam a Lempriére lexikont Lawrence Norfolk-tól. Az első 50 oldalon lényegében egy szemüveget próbál fel egy diák (de azért nagyon is jó könyv a maga 700 oldalával). Most erre már senki sem kiváncsi, ellenben lájkolnak bármit, ha jó csaj van a képen. A jövő az egyszerűsitett kommunikációé. Viszont az érthetőé is, és ez talán mégis érdekessé teszi. Merthogy Tillmans nem teszi érthetővé a világot, sőt. Ugyanúgy kiröhög, érzékelteti, hogy kérdéseket kéne feltenni, és ezzel hasonlóan eléri a célját, mintha egy sötét udvart festene. Van még remény, de hogy mire, azt sajnos nem árulja el...
2017. április 2., vasárnap
2017. március 27., hétfő
Parkolás és művészet
A napokban élénk vita keveredett abból, hogy egy óbudai kedves kereszteződésben a Kolosy térnél kamerákat szereltek fel, és 50000 Ft-ra büntetnek mindenkit, aki jobbra (!!!!) kanyarodik. Merthogy tábla tiltja. Ok, ne kanyarodjon ott jobbra az autós (miért is ne?), de az 50000 ft az tényleg kemény. Mi lenne, ha pl. minden biciklist, aki áthajt a piroson - a cangások 98 %-a - vagy minden gyalogost, aki pirosban átmegy az úttesten - ez is bőven több mint 50 % - büntetnének? És azért ötvenezer az fél havi fizetés, jó, persze nem Fekete Györgynek, de azért az nem kevés pénz. Annyiból már kijön mondjuk 5 db 70 *100 -as kép nagyitása vagy 5 vászon még olajfestékkel együtt is. Van aki egész évben nem költ könyvre ennyit.
A probléma különben a Baross utca - körút találkozásánál kezdődött, ott jöttek rá ugyanis először, hogy lehet tiltani a jobbra kanyarodást, és ha kamerát raknak ki, akkor büntetni is lehet. A büntetésből meg lehet hajót venni az adrián, vagy fekete audit, mert az biztos, hogy a közterületre nem költötték azokat a pénzeket. Ez Budapest, megszoktuk már, ezért is húzott el innen félmillió ember, semmi komoly, lehet háborogni. Az érdekes viszont az, hogy mennyire nem lehet parkolni galériák közelében, és hogy ez mennyire visszaveti a művészet terjedését. Ne legyenek illúzióink: aki ma képet vásárol, annak 100 %, hogy van autója. Ez tény. Tehát megérkezik az audin a jókedvű vásárló...mondjuk a Várfok utcába, mit lát? El lehet csipni helyeket, de sokszor körözni kell, vagy a jóval fentebb lévő nagyobb parkolóba beállni.
Igazából szerintem egyetlen hely van, ahol tényleg pazarul lehet parkolni, és az a Ludwig. Eleve van mélygarázsa, méghozzá nagy, ahol mindig van hely, de ha sajnálnám a 250 ft-ot óránként, megállhatok egy közeli utcában ingyen. Tényleg pazar.
A Nemzeti galériához eleve nem lehet felmenni kocsival, de a Lánchidnál remekül lehet parkolni, és onnan a gyaloglás pont kellemes, ezért ezt is határesetnek tekintem (igazából persze felfelé gyalogolni nem annyira jó de ennyi belefér).
Falk Miksa utca? Felejtsd el. Évek óta annyira túlterhelt, hogy én eleve a játszótér és a Duna között keresek helyet, nagyjából ott találok is. Én a galériák helyében már régen létrehoztam volna egy vip parkolót, ahol mindig van hely, és csak galériába menő állhat oda. Rövidtávon megtérülne a beruházás.
Az Artbázis sajnos már nem a régi, de ha hozzáveszem az A.P.A-t is, mindkettő küzdhet a legelérhetetlenebb hely megtisztelő cimért. Egyirányú utcák tömkelege, hely sehol. A parkolóőrök pedig fürgék.
Erről jut eszembe, hogy az Irók boltjánál is kamerán nézik, hogy jön-e autó, és már ugrik is az őr, ha esetleg a Knoll-ba menne valaki, pattanjon a jegyért. Ez is mennyire magyar: a térfigyelő kamerák, amik azért vannak, hogy ne lopjanak, azt nézik, hogy ki parkol oda és ki vesz jegyet.Grrrr....
Egyszer voltam csak az Akadémia utcáról nyiló galériában a Lánchidnál, de el is ment a kedvem tőle, mert az utca bal oldaláról nyiló kicsi utcákban van hely, sőt üres, de oda tilos bemenni, és bilincselnek. Ellenben a jobb oldal mindig tele. Ez normális?
A Capa központnál eleve esélytelen a parkolás, felesleges is megnyitóra menni, úgysincs hely, se közel, se távol.
Persze még mindig mondhatjuk, hogy ez a város túlságosan autóbarát, és ki kéne tiltani sok helyről, ezzel akár egyet is értek. De ha valaki próbált már az Acb galériánál a Király utcában parkolni, és valóban ott is merte hagyni az autóját azokban a lepusztult utcákban, annak megszoritanám a kezét. Nem, egyetlen kiállitás sem annyira fontos, hogy én a Király utcáról nyiló kicsi utcákban parkoljak. Pedig szivesen irnék róluk, sőt jókat is lehetne, de hát nem. Hogy hányan vannak, akik hasonlóan döntenek, én nem tudom...

2017. március 26., vasárnap
Az egyenlősdi vége
Mind érezzük, hogy a minden ember egyenlő felkiáltás hamiskás, élettől elrugaszkodott. Én például, bár próbáltam, soha nem leszek autóversenyző. Amikor nagy sebességnél jön egy kanyar, és a gyomrom oldalirányban távozna belőlem, akkor nem azt érzem, hogy ez mennyire jó móka, hanem hogy azonnal meg akarok állni. Persze ezernyi más sem leszek, mondjuk hiába szeretek úszni, az inkább lubickolás, és egyáltalán nem izgat, hogy én érjek először a másik partra egy medencében.
A művészet élvezetével ugyanez a helyzet. Elmegy az egyszeri ember a Louvre-ba (vagy inkább a Nemzeti Galériába a várba), és megnézi a Mona Lisát (vagyis a majálist, esetleg az ásitó inast), és nem azt fogja gondolni, hogy nahát, micsoda csúcsteljesitmények, hanem azt, hogy micsoda unalmas ez, nem is mozognak a képek, meg még jó zene sincs, és ezek a fickók ezer éve meghaltak már, uncsi.
És igaza van. Ahogy engem sem hat meg, ahogy a forma-1-es versenyző pontosan ugyanúgy megteszi a körét nyolcezredszerre is, mást sem fog meghatni, hogy mennyire élethű az a fickó. Hiszen felveszem kamerára, az épp elég élethű. Ja, hogy a középkorban nem volt még kamera? Nagy ügy.

2017. március 24., péntek
Frank Magda
Csak tavaly februárban zárt be az El Kazovszkij kiállitás, de én ma már, amikor a könyvespolcomon megláttam, úgy gondoltam rá, hogy milyen kár, hogy őt is szépen elfelejtjük. Pedig ő aztán tényleg sokszor szerepelt a hirekben, még verseskötete is megjelent, és mégis, huss! Már senki sem ir róla.
Túlzott nosztalgia amit érzek? De Párizsban Niki de Saint Phalle szobrokba belefuthatunk galériákban, a Pompidou-ban pedig egészen 1900-ig visszamehetünk szinte bármikor az időben. Vagy ott van Brassai, akinek le Roi soleil képéért 29000 eurót fizettek pár hónapja.
Frank Magda egy újabb érdekes történet, ami nem túlságosan érdekel senkit. 1914-ben született Kolozsváron, 45-ben vették fel a Képzőre, majd 49-ben Párizsba ment. Különben 49-ben igen nagy forgalom volt ezen az útvonalon... A Julien akadémián tanult és a Louvre-ba járt. 1950-ben mégis Buenos Aires-be költözött egy rokonához, és rajzolt. 1954-ben a francia állam visszahivta az akkor már szobrászkodó művészt, és meg is vették pár művét. 1956-60-ig újra Argentinában élt, de aztán Párizsban tagja lett a Réalités Nouvelles-nek, és folyamatosan kiállitott, műveit sok francia városban felállitották. Limours-ba költözött, ami egyébként egészen közel van Riegl Judit-hoz, délnyugatra Párizstól (egyszer valakinek be kéne járni ezeket a helyeket és remek könyv lehetne belőle. Már persze ha bárki is ismerné a szobrászt, akinek amúgy számos városban vannak szobrai).
Újabb és újabb zárójeleket kellene nyitni. Az egyik forrása ugyanis ezeknek a művészeknek az 1970-es Műcsarnokbeli magyar származású művészek külföldön tárlat, onnan lehet neveket gyűjteni. Kár, hogy manapság nincs ilyen.
Legközelebb, ha Párizsban járok, a rue Jean Zay úton lefotózom a szobrát. Ha el nem felejtem én is addig.

2017. március 19., vasárnap
Prachensky a bécsi Albertinában
Nahát , teljesen elfelejtettem irni erről a kiállitásról! Pedig már jó ideje megnéztem, sőt, most látom, hogy a képeket is elkavartam valahova. De ez nem változtat azon, hogy Prachensky bizony az egyik legismertebb osztrák nonfigurativ festő. Jó ideig amerikában lakott, később ment csak vissza tanitani Bécsbe. Én először a 21. századi múzeumban láttam, ja nem is, már előtte a bécsi art fair-en..Náluk ő olyan, mint nálunk Bak Imre vagy Nádler: nem szokták kihagyni a felsorolásokból. És a képei valóban egészen ötletteliek, fröcskölések, de jó izléssel, jól kivitelezve. Irtam is már ide a blogba róla. A jegyzeteimet nézve azonban felrémlik, hogy volt néhány gond is a mostani tárlattal. Az egyik a hely volt. Mostanában annyira büszkék az Albertinások a saját gyűjteményükre, hogy a -1-es szintet elárasztották vele, viszont igy a Prachensky-nek már csak egy kisebb terem jutott, pedig megérdemelt volna többet. A másik megjegyzésem az volt, hogy én, aki alig ismerem az életművét, rögtön hiányolni kezdtem 3 képét, szóval finoman fogalmazva sem törekedtek teljességre a bemutatásnál.. Ezzel együtt nagyon megérte benézni Bécsbe, ja és felirom, hogy máskor ne hányjam el a képeket...
Hullámok
Sokszor leirtam már, hogy nem a művészetből élek. Az utóbbi években ez inkább előny, mint hátrány, mivel a két lehetőség közül: 1. éhenhalok, hiszen nem történik semmi itthon a művészeti életben 2: beállok az mma-ba mert kell a pénz, aztán onnan kiszólogatok hogy ez milyen tré, szóval ebből a két verzióból egyik se tetszik igazán. Persze ezzel a választással azt is elfogadtam, hogy nincs és nem is lesz különösebb szerepem az itthoni művészeti életben, hát ezt kibirom. Igazán nagy bajban azok vannak, akik viszont azt választották, hogy erre teszik fel az életüket, hogy alkotnak vagy éppen kurátorkodnak, galériát csinálnának, és most éppen olyan feleslegesnek érzik magukat, mint mindenki más.
Megfigyeltem, hogy hullámokban tör rám a művészet. Van, hogy egész nap ez foglalkoztat napokig, és minden időmben erre koncentrálok, aztán egyszercsak megunom (vagyis még gyakrabban történik valami ami kizökkent), és akkor napokig, akár hetekig egyáltalán nem gondolok erre, mintha nem is létezne. Aztán egyszercsak jön egy levél valakitől, és akkor újra belevetem magamat. Sokat gondolkodtam, hogy miért van ez igy, de arra jutottam, hogy akkor is igy lenne, ha csak művészettel foglalkoznék, akkor is kellene valami más. Mert azt se felejtsük el, hogy mennyi minden más van a világon, amivel foglalkozni lehet. Lehet..na jó, nem sorolom fel, de eleve ott vannak a művészetközeli dolgok, az irás, olvasás, épitészet, ott van a sport, lakás és/vagy kertészet, és persze a hobbik végtelen tárháza a zongorázástól az autószerelésig, öltözködéstől a kulináris dolgokig.
Hogy képes lennék-e csak a festészetre koncentrálni egy egész életen át? Ez már sosem derül ki. Talán ha találkoztam volna a megfelelő időben valakivel, aki annyira hatott volna rám. De még akkor is elengedhetetlen, hogy más dolgokkal is foglalkozzunk, vagyis a legtöbb embernek az. De olvasva az életrajzokat, valahogy úgy tűnik, hogy épp azok lesznek sikeresek, akik nem törődnek semmivel, csak azzal a bosszantó fehér vászonnal, amit be kell kenni... Ha csak a legutóbbi példát nézem, Dubuffet, amikor már igazán gazdag lett a képeiből, és egy Cannes közeli faluba költözött, hiába vett egy szép nagy villát, ő inkább az istállóból átalakitott melléképületben élt, és nem ment el a saját múzeumának megnyitójára sem, nehogy ne tudjon festeni. Őrület? Az, sőt, ha ilyen lennék, akkor aligha irnék blogot...

2017. március 15., szerda
Galéria szoftverek 2.
Nem is olyan régen irtam egy magyar galéria programról, amely kifejezetten arra készült, hogy a galériások ne excel táblával dolgozzanak, hanem egy külön programba töltsék fel a képeiket, anyagaikat, és ezzel egyszerűsitsék az életüket, hiszen ez a program pontosan azt tudja, ami nekik kell. Mint irtam is, nem rossz ez az új progi, de kiváncsi voltam, a világban milyen programok vannak már. Van egy olyan, hogy Artbinder, de az nem tetszett annyira mint a Gallerymanager, ezért inkább arról irok.
Nagyon meg tudja könnyiteni az életet egy ilyen program. Az egész alapja a kép. Egy képről egy helyen rögzithető a fényképe, leltári száma, szinekkel mutatja, hogy a kép eladásra van-e vagy már elkelt, esetleg egy kollekció része. Az alsó sávon egy gombnyomással eladva státuszba tehetjük a képet, vagy éppen egy jövőbeli kiállitáshoz adhatjuk hozzá. Nagyon tetszik az is, hogy hirlevelekhez is szintén egy gombnyomással hozzáadhatjuk a képet.
A felület átgondolt, egyszerű és átlátható. No de nem vagyok én az ő eladójuk, a sok dicséret után nyilván a hibákról is szólhatnék. Talán a legfontosabb koncepcióbeli hiányosság a bővithetetlenség. Pontosan azokat az adatokat adhatjuk meg, amit ők kitaláltak, tehát ha én szeretnék még valamit hozzátenni, akkor nem tudok. A megjelenités sem állitható, bár átgondolt a felület, de nem változtatható. Persze egy galéria nem Microsoft, nyilván nem fognak saját szoftvert fejleszteni, de érdemes lehet megnézni vásárlás előtt, hogy mi is azokat az adatokat szeretnénk-e nyilvántartani.
Ezzel együtt az biztos, hogy egy galéria életét drámaian meg tudja könnyiteni egy ilyen program. Nem is értem, miért nem tudtam róla, hogy van ilyen..

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)