Pierre Alechinsky: marginalia könyvajánló

Alechinsky az egyik kedvenc kortárs festőm, bár tudom, lassan olyan bő lesz ez a lista, hogy már semmit sem jelent..Aki egyébként egy mogorva Belgiumban született, de Provence-ben élő vén fickó. Emlékeztet egy troglodytára (barlanglakó). A műterme viszont csodálatos, de még csodálatosabbak a képei, melyekkel nem tudok betelni. Művészi ismertetőjele a képkeret rajzzal való kitöltése, de a festményeiben amúgy is fontos szerepet kap a rajz.

Néha egy-egy képén egészen képregényes stilusban alkot, aztán egy pillanat alatt elviszi olyan irányba, hogy már magam sem vagyok biztos abban, amit addig láttam.
Az új könyvében még egy picit sötétebbre veszi a tónust, legalábbis a nálam meglévő két könyvéhez képest. Az ötletei most is betalálnak, de úgy tűnik számomra, hogy ez egyáltalán nem érdekli, nem hatni akar, hanem elmondani valamit. Vagyis ki ne akarna hatni, viszont nem tesz semmilyen engedményt a nézőnek.

És most jön a szomorú rész. Vagyis inkább csak a realitás. Amikor megláttam a könyvet - ez is Londonban történt - azonnal leültem és végiglapoztam. Megállapitottam felületesen, mert hiszen átlapoztam, hogy sötétebb a hangvétele és kevésbé dominálnak az ötletei. Elhozni viszont ezúttal nem volt esélyem, igy is már bőven 20 kilós hátizsáknál jártam, egyszerűen nem fért be a keretbe. Most viszont itt ülök, és persze megrendelhetem a netről, de vajon nem fogok csalódni úgyis? Vagy az első benyomás nem mond semmit?

Kontextus nélküli művészet

A Sophie Calle bejegyzésemre reagált egy kedves barátosném, és elragadva mesélte saját élményeit egy velencei Celle kiállitásról. Azon nem voltam ott, de a sorozatot ismerem. Egy másik lány elmesélte, hogy ki mutatott neki először Hockney képet, és hogy a mostani kiállitás kapcsán milyen élmények jöttek elő neki.
Valójában nagyon is fontos témákra tapintottak rá a kommentelőim. Ez a blog hangsúlyozottan nekem, irójának szól, vagyis az élményeimet irom le, és abszolút vállalom, ha valaki esetleg máshogy gondolja, biztosan igaza van. A kontextus viszont nem mellékes: néha hónapokig szervezek egy-egy üres párizsi estét, hogyha már ott járok, be tudjak ugrani a Pompidou-ba vagy máshova. Ezek után ott van még a tömeg: mondjuk a Dali kiállitást tényleg csak úgy volt esélyem látni, hogy a magyaros módszerhez folyamodtam (forgóajtón utolsónak be, elsőnek ki). Olyan is előfordul, hogy egy olyan festő kiállitásán járok, akiről amúgy nem irnék, de jóban vagyunk, és nekem - már megint a szubjektivitás! - jelent valamit (persze azért legtöbbször nem irok ezekről).

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy teljességgel esetleges, hogy egy kiállitás kiből mit vált ki, már ha kivált egyáltalán valamit. Hiszen én mondjuk jóban vagyok a festővel, tudom, hogy amikor azt a kék pöttyöt odarakja, akkor haragszik a Bélára, vagy épp az Icussal flörtöl, de valakinek, aki éppen csak a képeket látja, esetleg nem mond semmit az a kép..
De. Sohasem láttam élőben, amikor Erdély Miklós egy betűkkel teleszórt lapon áthajtott egy úthengerrel (igen, volt ilyen!), de mégis megragadott az ötlet. Ilyen egy jó mű. Ilyennek kell lennie. Ez lenne tahát a kontextus nélküliség? Dehogy. Ez a jó műalkotás, amihez hozzátesz a kontextus.
Olyan is van, amikor maga a mű elsőre érdektelen, de később, a koncepciót megismerve már más a helyzet. Tracey Emin ikonikus ágya, vagyis ágyinstallációja elsőre nem hatott meg, de a történetet mesélve már én is bele tudtam helyezkedni a műbe. Ugyanez volt a helyzet azzal az általam már sokszor idézett példával, amikor egyszerűen egy faházat látunk, azonban a szövegből megtudjuk, hogy a művész először meglátta ezt a faházat, szétszedte, felépitett belőle egy csónakot, aztán azon lement a tengerhez (Svájcból), a tengerparton újra összerakta a házat, majd visszafelé is megtette az utat.
Őszintén szólva nem hiszek a kontextus nélküli művészetben. A probléma csak az, hogy ezzel azt is mondom, hogy a művészeti alkotások nagyobbik része egyszerűen érdektelen a művész ismerete nélkül. Ez pedig azzal jár, hogy akinek nincsenek ilyen ismerősei, az meggebedhet, akkor se kerül igazán közel a művekhez, mig valaki, aki mondjuk gyerekként automatikusan nagy művészekkel cseveg, akarata ellenére is többet tud, mint számos művészettörténész. Hogy belterjes-e ez a világ? Ó, nagyon is. Csak valamiért erről már nem irnak az újságokban...

John Latham a Serpentine galériában

Aki olvassa az Art Review-t, az tudja, hogy a művészkörökben manapság a Serpetine galéria a legmenőbb, egész pontosan első lett az újság szavazásán. Az már csak jelent valamit. Ők azok, akik minden évben összerakják a top 100-as listájukat, és ha nem is feltétlenül ért ezzel egyet mindenki, azért egyfajta iránymutatásnak elég jó - persze súlyozni kell azt, hogy a lista készitői angolok, tehát elfogultak abba az irányba, mégha lehetetfinoman is.

Bármennyire is ciki, még sosem jártam ott, igy aztán amikor lett egy kis időm Londonban, a Hyde park felé vettem az irányt. Ha ez lenne az angol megfelelője a városligetnek, akkor területre és zöldfelületre is igencsak felnézhetnénk, és az is példamutató, hogy az épület, amit odapottyantottak, éppen izléses (sőt apró is) méretű. A kiállitótér pedig nagyvonalú, tágas, s mivel egy villában van, nyilván kellemes.
Újra és újra elcsodálkozom azon, hogy munkaidőben, munkanap ha nem is tömeg, de szép számú látogató fogad, az egyik teremőr csaj pedig a Guerilla Girls pólóm miatt el is mosolyodik, sőt beszédbe is elegyedünk.

John Latham nem lesz a kedvenc művészem, de azért bőven ad gondolkodnivalót. Az első teremben rögtön a könyveket mint materiális alapanyag használja, levág a sarkukból, ledarálja őket, beléjük vág, és ez a könyvvel való bánásmód később is előjön. Hatképes tablójában eljutunk a fehér felülettől a kiálló könyvek szaggatta vászonig. A 70-es években járunk, nem ma.
Az is érdekes, ahogy egy óriási hengeren véletlenszerűen elhelyezett betűkkel rak ki "szövegeket".A henger és a papir forgása adja a szöveget, ami aztán ugyanúgy átalakul műtárggyá, vagyis semmi köze nem lesz a könyvhöz, mint tárgyhoz.
Nagyjából 10 éve láttam Madridban egy hasonló könyvinstallációt: ott egy egész könyvespolcot faragtak ki fából, ami dekorációnak szintén kiváló volt, és azt szimbolizálta, hogy manapság már senki sem olvas, de sznobságból szükségünk van a könyvespolcra, hát csak tessék, itt ez a remek diszitópolc, álkönyvekkel, van ez is annyira látványos.
Szóval ismét abban a vicces helyzetben vagyok, hogy az újságiró, blogoló énem meglehetős, úgy érzem jogos kritikát fogalmazna meg, azonban az ötlet magával ragad és továbbgondolom akkor is, amikor már rég nem a kiállitótérben vagyok..

Sophie Calle a londoni fotóházban

Szomorkodni fogok most egy kicsit, vagyis megteszi helyettem Sophie Calle. Végtelenül emberi, ahogy egy kiállitáson a szülei halála a témája, és rajtuk keresztül egy kicsit a sajátjáét is előrevetiti. Anyja naplót vezetett, igaz rendszertelenül, de most Sophie előveszi, és szemezget belőle, persze úgy, hogy közös élményeket idéz belőle, és a naplórészlet mellé a saját verzióját, vagy még inkább saját elmélkedését is hozzáfűzi.

A fenti tablórészletet muszáj szó szerint idéznem, mert elindit egy gondolatmenetet: "1986 december 27-én az anyám azt irta a naplójában: az anyám ma meghalt. 2006 március 15-én én irtam le ugyanezt: az anyám ma meghalt. Senki sem fogja ezt leirni miattam. A történet véget ért."
Művészeknél azt gondoljuk, hogy nem vállalnak gyereket, de mindkettőre van példa. Picasso-nak jópár gyereke volt, Keith Haringnak egy sem. Niki de Saint Phalle és Marina Abramovics nem tudott volna gyerek mellett dolgozni, mig Hantai Simon fiai ezt nyilatkozták: Senki se irigyeljen amiatt, hogy az ő fiúik vagyunk. Apánk gyakran hetekre eltűnt a műtermébe, és olyankor beszélni sem lehetett vele, folyamatosan a második helyre szorultunk.

Sophie Calle kiállitása szembesit a mindannyiunk által ismert tényre, elmélkedik, megállit. Azáltal pedig, hogy olyan dologról beszél, amiről nem szoktunk, fontos szerepe van.

Robert Rauschenberg a Tate modern-ben

Az a helyzet, hogy Rauschenberg minden enciklopédiában bent van, igy természetesen az én Larousse kortárs festőket felvonultató könyvemben is, és mindig egy kollázst mutatnak tőle, amin helikopterek rohangálnak, vagy épp Kennedy elnök inti a népet valamire, szóval semmiképpen sem az a fajta művészet, ami annyira egyértelmű lenne, mint Pollock. És ha még azt is hozzáteszem, hogy emberünk 1925-2008-ig élt, és ezalatt számtalan stilusban alkotott, akkor lehet csak igazán nagy a kavarodás.

Maga a Tate által adott kis füzetke is 11 korszakra és stilusra osztja fel az életművet, és a kiállitást végigjárva, ami nagyjából duplaannyi idő alatt lehetséges, mint más művészeknél, garantáltan meg kell pihennünk. Már csak felsorolni is durva, amit látunk majd: kisérleti művészet, kosztümök, rajz, textil, tánc. Na ez az első szakasz csak. Jön még monokróm festészet, festészetből objektté váló 3 dimenziós művek, aztán jön a tarnszfer, sokszorositott művészet,  van aztán tánc, objektek újra, fémből készült, hmm szobrok, installációk, fotó.
Mindenhez hozzányúlt, ami érdekelte, és mivel sokminden érdekelte, néha csak lesünk, hogymindez miért került be az anyagba, miért bibelődött vele. Aztán persze elszégyeljük magunkat, hogy miért akarunk mindenkit beskatulyázni, miért ne alkothatna valaki 15 stilusban 600 féle technikával, mikor nyilvánvaló, hogy ez az ember is munkamániás volt. Valahogy az elégedetten hátradől nem szerepel a munkái között.
Ami legfurcsább számomra, a tánc és a kosztümök, valójában az a legtermészetesebb az életművében. John Cage és a koreográfus Merce Cunningham-el való barátsága inspirálta a tánc beemelésére, később egy táncossal együtt is élt.. Steve Paxtonnal együtt alapitották a Judson táncszinházat.

De nem életrajzot irok, hanem blogot. És Rauschenbergben nem csak a folyamatos megújulás az elképesztő, hanem a közvetlensége. Ha jobban belegondolok, 1925-ben született, akkor az két nemzedék vissza. A nagyapám korosztálya nagyjából. Hát az én nagyapám nem volt túl közvetlen. És egyáltalán nem akart új dolgokat kipróbálni a 2000-es években, persze nem volt művész, csak azt akarom mondani, hogy az a fajta lazaság, amit itt látok, az egészen rendkivüli. És tudja fene hogyan, de átjön a személyisége. Most már csak azt nem értem, ha itt van a hippinemzedék, ilyen művészek, akkor hogyan lett a világból ilyen hely? Ahogy ültem a Tate előtt, és figyeltem a fiatalokat, mert főleg ők jöttek kora délután, amikor arra jártam, ők nyitottak és érdeklődők voltak. Rauschenberg még 80 évesen is új területet próbált ki, új technikákat tanult. És nagyapám miért nem mondta, hogy ilyen emberek is léteznek?

Fred Tomaselli a White Cube-ban

Néha nem árt egy kis lazulás. Rauschenberg következik, de az nagy falat és eléggé szerteágazó is, jöjjön előtte valami könnyebb. Meg aztán az is fontos, hogy a nagyvadakon kivül, amilyen a Tate, a Pompidou, azért van élet, sőt, ott van csak igazán. Csak nem mindig jut idő arra, hogy kis helyekről szemezzek, amikor még Jeff Koons-t se láttam (de már igen). Döbbenetes, hogy Pesten mennyire nem lehet megérteni a művészettörténetet, mert akikről mi beszélünk, legyen az Kassák, Vasarely, Lugosy vagy Wahorn, kint nem annyira számontartott nevek (mondjuk Vasarely igen), akikről meg ők beszélnek, Hockneytól Twombly-ig, róluk meg mi nem tudunk. Vagyis egy szűk réteg igen, de senki sem tud New York-tól Los Angeles-ig, vagy Bázeltől Sanghai-ig bejárni mindent.

De ne keseregjünk, mert itt van nekünk egy kis lazulás, Tomaselli és az ő New York Times-ai. Azt csinálja, hogy fog egy újságot, és ha tetszik az adott nap cimlapsztorija, akkor ráfest a cimlapképre. Leginkább a hippikorszak jut eszembe a szinezéseiről, ami egyáltalán nem baj, hiszen kevés jobb dolog történhet egy témával, mint a lazulás. Meg aztán elég sokszor politikusokat látunk a cimlapon, amint éppen egy számukra eszméletlen fontos valamiről fognak kezet, hogy aztán ne történjen semmi, akkor pedig nem árthat egy kis relativizálás.

Egy kiállitás, ami nem veszi komolyan magát, sőt a témát sem. Ahogy egyre közelebb kerülök a képekhez, feltűnik, hogy az újság csak az alap, és hogy mennyire remekül kivitelezte a festő a képeket: elsőre nem is tűnik fel, hogy az újság nem lehet másfélszer két méteres, minden részlet stimmel.
A képek emellett természetesen az aktuálpolitikáról szólnak, és hát a nagy vizen túl most eléggé megvan az a téma, amivel mindenki foglalkozik. Mégis, a kiállitás nem Trumpozik, hanem csak finoman befesti a két kezet fogó öltönyöst egy aprócskát oda nem illő citromsárgával, ezzel nagyjából meg is tudtunk mindent.
Azt sajnos nem tudtam eldönteni, hogy tényleg a New York Times ennyire jó újság még mindig, hogy nem csupán a háborúval és a bulvárral foglalkozik, hanem nagyobb lélegzetű dolgokkal is, mindenesetre a kiállitott képekből ez derül ki. Bármennyire is temetik ma már a nyomtatott sajtót, azért ilyne feldolgozásban szivesen fogyasztanánk bármikor...

Hockney a Tate Britain-ben

Én mondom, Hockney az új Picasso. Amikor megérkeztem a Tate-be, munkaidőben munkanap, olyan tömeg sorakozott a pénztárnál, hogy komolyan gondolkodtam azon, hogy hátrafordulok. Jegyet már csak estére adtak (este 10-ig látogatható a kiállitás), és még este is annyian voltak, hogy nem is volt esélyem megnézni a kiállitást, csak az emberek hátát.

Mikor volt utoljára ekkora tömeg? Hoppá, Párizsban janurban, a Shchukin gyűjteményen a Louis Vuitton háznál. Ott érthető volt, mert azokat a képeket 100 éve nem látta senki, na de Hockney-t? Tavaly a Grand Palais-ban volt pár, Londonban is, összességében össze lehet futni a képeivel igen gyakran. Viszont az is igaz, hogy ekkora töménységben azért mégis más.

Mi az, amitől ennyire népszerűek ezek a képek? Először is ott van a festő személye. Bár angol, mégis Los Angeles-be költözött, méghozzá egy úszómedencés villába, sokszor látták Mercedes kabriójában andalogni az utakon azonos nemű barátjával (igaz, ez arrafelé nem okozott túl nagy sokkot). Ettől még tény, hogy munkakedve és munkabirása elsőrangú. Sokat dolgozott, rajzai is megtöltenének egy Méh telepet (ha még van olyan), de óriási festményeiből is rengeteg van. Mivel megtehette, nagyméretű vásznakra dolgozott elsőrendű anyagokkal. A képei pedig..

Na igen, a képei. Van itt egy kis kettősség. A képei ugyanis egyrészt a giccs határán álló, művészileg szinte semmi érdekeset vagy újat felmutató tablók. De ezt csak a kritikus mondatja velem. A képei valójában ugyanis technikailag pazar kivitelezései kiváló szinérzékének. A valóságot pont annyira alakitja át, egy rózsaszin fával, kék keritéssel, mindig izléses szinekkel, hogy ámuljak a csodálatos szineken és kompoziciós érzékén. Ez a hatás annak is köszönhető, hogy mindig maximumra tolja a szintelitettséget, mintha Photoshopban dolgozna, még véletlenül sincs koszosszürke vagy borult ég. Tájai nem valóságosak, de örömmel elhiszem neki, hogy léteznek, és mondanom sem kell, hogy a valósághű ábrázolás lételemeként rajzai is tökéletesek. A fák mintha megszólalnának, és mindez akár 3 * 7 méteren. Egy ekkora felület már önmagában is hatásos.

Ezzel még nincs vége az ámulatnak. Amióta láttam Timár Péter és Hámos Gusztáv fotóit, melyen egy nagy kép apró fényképek sokaságából áll össze úgy, hogy szinte olyan, mintha az egészet mégis egy nagylátószögű kamerával fotózták volna, azóta verem a fejem a falba, hogy ez miért nem nekem jutott eszembe. Hockney-nak viszont eszébe jutott, és ebből is maximalista módon mindent kihozott, ami lehetséges. Egy másfél szer két és feles képet telerakott 10 * 15-ös apró fotókból úgy, hogy a kép teljesen stimmel, sőt, szerintem a részleteket is úgy rakta össze, hogy sokmindent valójában máshol fotózott. Vajon mennyit dolgozott ezen? És már tavaly a Picassomania kiállitáson is volt egy hasonló képe, ami egy párizsi teret ábrázolt hasonlóan.
És akkor még nem beszéltem arról, hogy fogott 9 nagyfelbotású kamerát, és összeillesztette őket, majd nekiindult az országútnak. A kiállitáson mind a 9 képet látjuk, mind mozog és mind önmagában is részletes, de együtt tényleg lenyűgöző. Lehet, hogy 100 év múlva, amikor a kamerák majd 6000 megapixelen rögzitenek, már ez természetes lesz, de addig is kijelenthetem, hogy én még nem láttam 9 db mondjuk egyméteres tévén ennyire részletgazdag anyagot.
Az előző bejegyzésben aggódtam egy kicsit a festészet jövőjén. Ha ilyen képek készülnek, akkor még sokáig járhatunk a Tate-be megcsodálni az összemaszatolt vásznakat, amik csodálatos módon jobban mutatják a valóságot, mint maga a természet. Mondanám, hogy abszolút kötelező megnézni a kiállitást, de egyrészt Londonban van, másrészt jó láb kell hozzá, mire végigálljuk a tömeget. Azért a nagyon ajánlott kategóriába befér, mondhatnám azt is, hogy én most megvenném a repjegyet a helyetekben...