Liu Bolin

Az a kép nem rengeteg mobiltelefont ábrázol, hanem rengeteg mobilt és egy fickót, aki befestette magát mobiltelefonszinűre, hogy elrejtőzzön a képen.

Ott áll a fickó középen, az arca, ruhája is befestve, és az illúzió tényleg elég jó, kell néhány komolyabb pillantás, mire észleljük, hogy miről van szó. Az Örkény klasszikus jut eszembe róla, melyben egy fickó egy cirkuszigazgatónak magyarázza, hogy ő tud repülni. Repülni? Az senkit sem érdekel - mondja az igazgató, mire a hapsi kirepül az ablakon...
Ez kérem egy vicc, méghozzá a jobbik fajtából. A fickó háttérbe festette magát egy épitkezésen, néhány festmény előtt, és az illúzió mindenhol nagyon erős. Azt látom, hogy elég sok időt eltöltött ezzel, mert a festés nagyon erősen megközeliti a valóságot.
Azt lehet mondani, hogy hasonló a hatás, mit Aj Wei Wei-nél, vagyis a sok, elég jól kidolgozott, de önmagában nem túl érdekes dolog ekkora mennyiségben mégiscsak érdekessé válik.
Egyébként lenne kedvem a képek esztétikáját is elemezni, hiszen itt arról van szó, hogy az ember feloldódik, jelentéktelenné válik a látványban, ugyanakkor mégis ez egy önarckép, ezt a kettőt pedig nehéz összeegyeztetni...

Sárának szeretettel

Kedves olvasómnak küldöm ezt a képet szeretettel

Több feminizmust, kevesebb bullshitet...Hát ez sokaknál jó lenne...

Tamihito Yoshikawa az Art Paris art fair-en

Nézem a képet, amit külön raktam, amikor válogattam a művészeti vásár képei közül, mint érdekes képet. Ime.:

Tanulságos eset. Egy művészeti vásáron rengeteg stilus rengeteg képe látható, és egy idő után a nagy bőségben már nagyon nehéz feltűnni bármivel. Ráadásul együtt van a portré a nonfigurativval, a kezdő a befutottal, minden mindennel, nincs csoportositás. Ez kicsit olyan, mintha egy boltban egymás mellett lenne a.. távirányitó és a kistányér. Virsli és ceruza. Gyorsan el lehet veszni.
Most, hogy már eltelt egy kis idő, teljesen egyértelmű a helyzet. Ez a kép egy Gerhard Richter utánérzés. Ha az alsó rész nem lenne teljesen üres, plágiumnak is gondolnám - gondolom a festő is úgy érezte. Ezért kell kicsit hátrébb lépni, újra megnézni a képeket, mert elsőre ez valóban egy jó szinvilágú, érdekes kép. Közben meg egy másolat-majdnem másolat.

Búcsú a Lumentől

A Lumen egyrészt egy fotógaléria a Horánszky utcában ami valójában Mikszáth Kálmán tér, másrészt egy félig galéria, félig zöldségesbolt a Király utcánál a Klauzál térnél. Ez a zöldséges dolog nevetségesnek tűnik, de egyáltalán nem az: zöldséges mellett többek között Gerhes Gábor kiállitására emlékszem, valamint egy egyedül náluk megvehető könyvre, amely a rendszerváltás előtti underground kiállitóhelyeket sorolja - Nem kacsák vagyunk egy tóban, hanem hajók a tengeren cimmel. Csodás könyv. A Mikszáth téri galéria sem volt üres soha, hát most az lesz, mert befejezik a működést. Hétfőn lesz még egy beszélgetés, aztán ennyi. Egyrészt nem vagyok meglepve, másrészt meg nagyon is, mert elég stabilnak tűntek. Azért hihetetlenül közelről nem figyeltem őket. Az viszont biztos, hogy minden megszűnő hely egy elfuserált lehetőség, de persze érthető, hiszen lassan tényleg nem lesz nálunk kortárs művészet, akkor pedig galériák sem kellenek. Nagyon szűkszavú a közlemény, ennek jobban utána kellene menni. Azt irják, hogy már évek óta nem visznek igazi programot. Mit mondjak? Kár.

Bernard Plossu gyűjteménye a La Revue-ben

Igazán nem gyakori, hogy műgyűjteményekről nyilvánosan beszélnek. Általában a gyűjtők előbb beszélnének a fogszuvasodásról, mint a gyűjteményükről. Egyrészt ha valakinek van néhány több millió eurót érő képe, akkor nem kell azt reklámoznia is a betörőknek, másrészt ez egy nagyon személyes dolog, amit az ember a barátaival, vagy méginkább azok egy részével oszt meg.
Bernard Plossu viszont szivesen beszél a fotógyűjteményéről. Egyrészt a családban is gyűjtötték, igaz leginkább a családi képeket, másrészt ő is elkezdett fotózni 8 évesen, igy aztán pontosan értette a fotós kulcsszavakat, és elismerte, ha jó képpel találkozott.

Ami ennél is érdekesebb, hogy elmeséli, hogy a barátaival, akik szintén fotóztak, gyakran cserélgettek képeket. Nem csak a sajátjaikat, hanem a gyűjteményük darabjait is. Abszolút nem játszott szerepet a pénz: ha esetleg különbség volt a képek között, akkor egyikük több képet adott egyért-ez volt a maximum.
Az is emlitésre méltó, hogy kezdetben fotóriporterek utazásai/tudósitásai alatt készült képeit vásárolta, aztán egyre finomodott az izlése. Lényegében egész élete során folyamatosan változott, hogy mit gondol jó képnek és mit gyűjtene. Ugyanakkor ennek semmi köze a pénzhez, lenézi azokat, akik az értékek miatt válogatnak, ahelyett, hogy jó képeket szereznének.
Az biztos, hogy a gyűjtés igazán jó játék, főleg ha tényleg a gyűjtést a saját öröméért csináljuk.

Furniture comedy a Mumokban

Néha a Mumok a legidegesitőbb múzeum a világban. Bécsben van a múzeumnegyedben, egy fantasztikus épületben. Csodálatos, tágas mélygarázs tartozik hozzá. De néha olyan kiállitásokat csinál, amik érthetetlenek, néha meg csodálatosakat. Mégis, általában azt érzem, hogy többet is ki lehetett volna hozni a dologból. Például remek könyvesbolti részlege lehetne, de gondosan ügyeltek rá, hogy még véletlenül se lehessen újságokat venni, és a könyvkinálat is borzasztó, ugyanaz a 10 könyv van évek óta. Még a kiállitó művészekről sem lehet könyvet venni. A kiállitótér pedig ugyanez. Csodálatos, tágas terek vannak, fantasztikus lehetőségekkel, de ezeket legtöbbször nem használják ki. Lehetne egy mini Pompidou központ, de igy nem az.
Amikor viszont jó, akkor bármilyen mércével nagyon jó. Fluxus művekből pl. egyedülálló gyűjteményük van, és ez jó. A mostani mű is eredetileg 1963-ban született, fluxusmunka. Allan Kaprow kitalálta, hogy készit egy bútorjátékot Hans Hofmann-nak. Tipikus fluxus mű. Akkoriban úgy gondolták, jó poén, ha egy művészeti alkotás igy szól: az emberek beülnek a szinházterembe, amiben van egy zongora. Kijön egy ember, meghajol, majd leüt két hangot a zongorán, és elmegy. Vagy leüt egy hangot, arrébb rak egy széket, beköti a cipőfűzőjét, és ezt addig ismételgeti, amig az emberek ott maradnak.
A 2017-es feldolgozás Eva Chytilek és Jakob Neulinger műve. Egy összevissza berendezett szobát kapunk teljesen értelmetlen bútorokkal, állványokkal teleszórva. Van egy tábla is, amire viszont nem tudunk irni, mert a ceruzának használható fémdarab nem fog az irótáblán.

A használati utasitás csak annyi, hogy tetszőlegesen pakoljunk át bármit. Kivéve az ülőpuffot. Kivéve ezt meg azt, szóval mégsem teljesen szabad a játék, és kizárólag az ő elgondolásuk szerint rakható át textil vagy más anyag. A teremőr igazán buzgón próbálja teljesiteni a kéréseket, amikor olyan csinálok, amit szabad, nem szól, de ha megérintek valamit, aminek maradnia kell, akkor hangosan figyelmeztet. Mint egy kisgyerek, úgy vetettem magam bele a pakolásba, de amikor már negyedszer szólt rám a teremőr, akkor visszavettem a lelkesedésből. Valószinüleg eleve igy is találták ki a játékot. Oké, én sem olvastam el végig a szöveget, csak annyit, hogy szabadon lehet pakolgatni, később, a teremőrtől kérdeztem, hogy miért nem lehet árrakni ezt-azt, akkor mutatta meg a másik falat, ahol végtelen unalmas mondatokban ott vannak a figyelmeztetések is. Na igen, az apró betűs rész, amit nem szoktunk elolvasni.

Kiválóan szórakoztam a játékkal, más kérdés, hogy a bécsiek, úgy láttam nemigen mentek bele a játékba. Jól szórakoztak a szövegen, aztán mentek tovább. Pedig nagy élmény, amikor végre kezükbe vehetjük az irányitást, pláne ha ez egy kortárs művészeti múzeumban történik. Kilépve a múzeumból még sokáig emlékezhetünk erre - vagy, mint sok bécsi, kisétálhatunk úgy, hogy semmit sem mozditottunk el. Ez már majdnem filozófia.

Az Artprice.com jelentése

Az Artprice.com minden évben összeállitja és egy szines füzetben a világ elé tárja a művészeti piac trendjeit. Természetszerűen ez a legmagasabb szintet jelenti, csak úgy röpködnek a milliók. Az első megállapitás rögtön az, hogy bizony műtárgyba befektetni jó móka volt az elmúlt 20 évben. Persze ez a mondat sem önmagában érvényes, hanem azokra a nagykutyákra, akik képesek voltak a nagy nevek valamelyikére elkölteni irdatlan összegeket. A nagy nevek fogalma viszont kellemesen csúszik a kortárs felé: Jean-Michel Basquiat például korábban nemigen tartozott az elitbe, noha természetesen jegyezték, de most igen szép összegeket adnak érte.
Akárhogy vesszük, egyetlen tétel, az a bizonyos Leonardo Salvator mundi kép a röpke 450 milliós leütésével - basszus, 450 millió dollárért kompletten megvehető a teljes kelet-európai piac összes műve + még 1-2 Picasso, ez teljesen felforditotta a piacot. A valaha legdrágábban megvehető kép Picasso Algériai asszonyok képe 179 milliót ért, ehhez képest a 450 millió több mint a duplája. Aligha érthető ez a vásárlás, még akkor se, ha az arab országokban nyilván nem értik a piacot és Leonardo kép sem sűrűn kerül elő. De mégis: én biztos, hogy nem egy képre költöttem volna ennyit, hanem művészeti képzésre, rezidens programokra, múzeumokra.
A világ elsőszámú művészeti piaca, legalábbis a pénz nagyságát tekintve a kinai. Egy icipicivel előzte meg amerikát. A harmadik Anglia, nagyjából a fele forgalommal, utána Franciaország jön, az angol piacnak is a harmadával, aztán Németország, a franciának a harmadával, aztán kész. Mondjuk Csehország 12. helye igen nagy meglepetés nekem, megelőzi pl. Kanadát vagy Belgiumot.
Tulajdonképpen mit mondanak ezek a számok? Anglia piaca értékben háromszor akkora, mint a franciáké. Egy ilyen pénzügyi központnál ez érthető is. Mondjuk az is vicces, hogy a világ művészeti eladásainak 60 %-a New Yorkban történik, 24 %-a Londonban, utána Hong Kong jön 9 %-al, Párizs 6-al, a többi hely már 1 % alatti.
A legmagasabb áron eladó művészeket mindenki ismeri. A kortársak közül természetesen Gerhard Richter az élen. Akinek van pár milliója, ne is nézze a többi nevet. Gyakorlatilag mindenki tőle szeretne művet. Nem is tűnik úgy, hogy ez mostanában megváltozna...