Zhong Weixing

Néha az az érzésem, hogy bármennyire is egyetértenek a szakértők abban, hogy Moholy-Nagyék korosztálya után nem jártuk be azokat az utakat a fotóban, amiket be lehetett volna, más szavakkal, hiába mondják azt a szakértők, hogy a kisérleti fotográfia lehetőségei végtelenek, engem mégis lenyűgöz egy olyan projekt, ami pont annyira innovativ, mint egy kalapács.

Portrékat látunk, semmi faxni, semmi túlgondolás. Semmi ötlet. Fekete-fehér képek, fekete háttér, fényelés, kontrasztok. És mégis tetszik. Talán mert a fotó műfajt erre találták ki. Semmi sem érdekesebb, mint egy ember, jól láthatóan, valóságosan.

Jacques Olivar a brüsszeli fotóházban

Klisé, klisé, klisé.  De valahogy mégis működik, vagy legalábbis működni látszik. Jacques Olivar képei elég erősen szinezettek, a dinamikájuk is szerény, talán a régi Orwo filmekre hasonlitanak leginkább. Mégis elsőre beugrik Kerouac és kora, noha persze már látom, hogy nem akkor járunk..

Talán a látszólagos spontaneitás az oka. A képek, bár igen jól beállitottak, mégis olyanok, mintha spontán kapta volna el a fotós, és erre ráerősit a lányok arckifejezése is. A helyszin, a ruha, a háttér mind orditó közhely, és ettől kicsit úgy érezzük, hogy akár ott is lehetnénk, noha természetesen az amerikai kisvárosi utcán nyilván nem cigiznek modellányok alkalmi ruhákban, inkább túlsúlyos nők gyerekeket vonszolva rövidgatyában és trikóban. Az autó is jól jön, mivel mozdulnia sem kell - talán nem is tud - mégis hozza a távolság és az utazás igéretét, amiben simán benne van, hogy a nő, aki épp a tűsarkúját húzza (hát igen, a valóságban mondjuk inkább sportcipőt venne), épp lekattintotta valaki. Nem, persze értjük, hogy beállitott képek ezek, de az illúzió mégis jó annyira, hogy kellemes mégis elhinni egy pillanatra a valóságnál szebb világot.

Instagram a Photo magazinban

A nem annyira fiataloknak: az Instagram (vagyis Insta) egy olyan facebook, ahol csak képet lehet megosztani. Vagyis egy felesleges marhaság, a fenének van szüksége rá. De a fiatalok nem igy működnek. Az Instára 300 millió önjelölt fotós dobálgatja fel a fotóit, és ott is lehet like-okat gyűjteni, vagyis mehet a like vadászat. És mielőtt a Twittert is megkérdeznétek, az meg olyan facebook, ahol max 255 karaktert lehet irni. Az instán tehát képek vannak, ez pedig egy fotós újságnak elég volt ahhoz, hogy egy különszámot összehozzanak a jelenségnek, interjúkkal a népszerű arcokkal, bemutató cikkekkel. No de kinek van kedve és ideje egy új platformon képeket nézegetni? Még mindig nem árasztották el a receptorainkat a képek? Dehogynem. És mégis, mostanában menő oda posztolgatni, mondhatnám szinte kötelező lett.
Hogy felszines-e? Hát persze. Egy fotó szükségszerűen kevés egy történet elmeséléséhez, és legyünk őszinték: ezen a platformon senki sem képi történeteket akar mesélni, hanem egy hatásvadász képét elsózni. Az egyik leglátogatottabb oldal furán alvó embereket mutat - szegények elaludtak egy reptéren, és valaki lefotózta őket - ez már jóformán a Blikknél is lejjebb van. Márpedig ez sikeres. Felszines? Az. Vagyis ebben a kérdésben én túl öreg vagyok. Ennyi.

Street art

Ha street art-ról esik szó, ami ugyebár valójában a külvárosokat elcsúfitó (vagy éppen megszépitő? Háát) graffitik beemelését jelentik a magas művészetbe. Legjobb esetben is Bansky jut az emberek eszébe, noha mondjuk a Keith Haring kiállitáson is nyilvánvalóvá vált, hogy ő is szép számban hozzájárult az alkotások tömegéhez. Kedvencem ezzel együtt is talán Hajas tibor falra irt levél Párizsba megmozdulása: ott egy magánlevelet irt fel a falra, majd ezt fotózták le. A szöveg elég mély ahhoz, hogy komolyan vegyük, és az állam akkoriban nyilvánvalóan kibontotta a leveleket, ezért szép akció az eleve nyilvánosság.

Érdekes listát hoz a Beaux Art magazin. Mint a fenti képen is látható, beemeli azt a szerintem nagyon határesetet, amikor egy optikai illúziót mutatnak meg egy járdán, ami egyetlen pontból néz ki csak jól. Ennek többféle verziója van, ami itt is látható, az az, hogy mintha a járda egy része nem lenne ott, és alatta egy különös világ lenne. Ennek az a hátulütője, hogy a másik oldalról érkezve a kép nem áll össze, simán rá merek lépni, hiszen csak kriksz-kraksz az egész.
Viszont van itt komoly mű is. Pierre Delavie egy süllyedő hajóról ugráló emberek festett a Szajna partjára, ami elég látványos, és persze az üzenet is átjön. Számomra viszont érdekesebb, hogy pl. Felice Varini vagy El Seed egy egész városrészt, 20-25 vagy akár még több házat festett be, és a cél itt már láthatóan a dekoráció volt. Az egyik helyen piros szinűek lettek a házak bizonyos részei, a másik esetben nonfigurativ minta került a falra. Ötletnek nem rossz, végülis bármi jobb, mint egy szürke házfal, szürke városrész...

A Keith Haring katalógus

Az Albertina által készitett katalógusok eddig is csúcsnak számitottak a szakmában, és 40-50 eurós áruk a még éppen megfizethető kategóriában tartotta az árat (jó persze kinek megfizethető, de más se adja olcsóbban a minőséget). Ez a katalógus megint olyan lett, hogy nem lehet belekötni, akármilyen oldalról próbálkozunk.

Először is a papir vastag, minőségi. A boritó vastag, természetesen kemény, és kinyitásra sem nyiklik-nyaklik. A képek benne csúcsminőségüek, nem spóroltak a festékkel, a műtárgyak levilágitása abszolút csillogásmentes, profi munka. Az újdonság a kötetben nem túl látványos, de fontos. Minden kép alatt ott van, hogy kinek a gyűjteményéből származik a kép. Ezt finoman szólva nem szokták igy, ha irnak is valamit, max annyit szoktak, hogy privát kollekció, itt azonban ezek az emberek is névvel jelennek meg, éppenhogycsak a telefonszámuk nincs ott. Ez pedig kicsit  más helyzetbe helyezi a katalógust, hiszen simán lehetne kutatni azt, hogy kinek a kollekciójában van - és kinek nincs Keith Haring kép.
Sőt, szerintem a katalógusban kicsit több kép is van, mint a kiállitáson, legalábbis pár képre nem emlékszem (ez persze semmit sem jelent). Egészen érdekes ilyen szemszögből is megnézni a képeket. Sajnos fejből is tudok mondani olyan képeket, amik viszont nincsenek benne a katalógusban, de ez egyrészt elkerülhetetlen, másrészt egy ilyen "szapora" művésznél egy teljes katalógus alighanem ötször ilyen vastag lenne.
Még egy apróság. Imádom Keith Haring naplóját, de itt nem emlitik, és a filmet sem, ami róla készült, pedig az is nagyszerű folytatása lehet az életmű tanulmányozásának.

7 fiatal tehetség a Beaux Arts magazinban

Valahol vicces, hogy a Beaux Arts magazin, ami tulajdonképpen a legkonzervativabb témájú művészeti magazin, mégis ennyire friss témával jön. Monet és az absztrakció után 7 fiatal tehetséget mutatnak be.

Ebbe persze nagyon könnyű belekötni. Miért 7 és nem 77 vagy 465? És miért ők?
Az leső Paul Rousteau elmosódott szines fényfoltportérkat csinál és ez kb annyira érdekes mint ahogy leirom. Daragh Soden fiatal ireket fotózott, nem különösebben érdekes, de nem is rossz. Matthew Porter már érdekesebb, absztrakt installációkat készit, amiet lefotóz, és a fotó lesz a végtermék. Látszik, hogy jó arányérzéke van és igen jó fantáziája. Róla még hallani fogunk. Fatemeh Baigmoradi régi báli fotókból égeti ki a pasikat vagy bármilyen régi fotók részeit égeti ki, hát, lelke rajta. Nicolas Boutruche egy ház metszetét fotózta le, benne rengeteg apró szereplővel, akik mindenfélét csinálnak, láttam már ilyet, még arra is emlékszem, hogy dél-koreai volt a fotós. Mindenesetre mindegyik részlet beállitott és egészen jól kitalált, kidolgozott, fogunk még találkozni ezzel az emberrel. Andrés Durán köztéri szobrokat csomagol be kockákkal úgy, hogy az eredeti alaknak csak a lábát hagyja meg. Érdekes elképzelés, de nem is olyan rossz ötlet. John Chiara camera obscurával készit képeket, furcsa szinekkel és számomra egészen érdektelen témával.
7 tehetség, 7 út, de majd ha én választhatok, egészen másokat jelölök meg..

érdektelen

Amikor nem irok a Nemzeti Galéria 60-as éveket bemutató kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen. Amikor nem irok a Ludwig ukrán kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen. Amikor nem irok a Mai Manó ház, a Műcsarnok, a Vigadó és ezermás kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen.
De! Ugyanakkor ezt a nem irást nem szabad összekeverni azzal, amikor azért nem irok valamiről, mert nem tudok róla, nem jutok el oda, noha nagyon is érdekes témáról lenne szó. Kérem ezért, hogy ezt a kétféle nem irást különböztessétek meg egymástól!