Kiállitás és könyvajánló az Isbn galéria Beck András anyagáról

Az Isbn galéria és könyvesbolt egy jó hely a Blahánál. Beck András 50 db Kundera: Tréfa kötetet állitott ki, az igazi érdekesség azonban a könyv, amit mutatok is:

Az eredeti történet az, hogy Kundera 1. regényét, a Tréfát 1968-ban kiadták magyarul, de a prágai bevonulás miatt le is szedték a könyvespolcokról. Sokáig úgy tudták, hogy bezúzták őket, de a rendszerváltás után kiderült, hogy mégsem, bár akkorra már kiadták újra. Ennek a könyvnek állit emléket ez az újabb könyv, amely egyrészt elmeséli a történetet, másrészt interjúk segitségével rekonstruálja, hogyan is történhetett ez a móka.
Beck András könyve egy szerelmes vallomás a könyv formátuma iránt (könyv mint papirkönyv), másrészt igyekszik a kort is restaurálni, a betiltásokat, leváltásokat, elhallgatásokat, mégsem drámai a hangvétele, mert próbál tárgyszerű maradni. Ez is okozza a vesztét: nagyjából a könyv felénél teljesen elvesztem az érdeklődésemet, amikor a 26. interjúalanytól is ugyanazt, na jó, majdnem ugyanazt kérdezi, nyilván szó esik Kunderáról, a csehekről, politikáról, a viszonyokról, és az is süt, hogy a könyvet nagyon nagy és fontos dolognak tartja. Megható a dolog, maga a könyv azért inkább csak közepes.

M.Ikon 6 dvd újság

Érdekes, hogy csak most került a kezembe az M.Ikon, ami egy dvd újság volt a 2010-es évek elején. Talán 3000 Ft-os ára, talán a dvd-k iránti bizalmatlanságom miatt nem vettem, mondjuk az biztos, hogy akkoriban kétszer meggondoltam, hogy vegyek-e a legdrágább újságnál háromszor drágább dvd-t, amit vagy megnézek vagy nem.  Aztán a Pompidou kiváló filmjei és a Cinq26, ami egy olyan dvd újság volt, amiben 3-4 témát jártak körül, meggyőztek, hogy a dvd is egy érdekes formátum.
Az M.Ikonból 10 szám jelent meg, de ez egy kicsit más, mint a francia változat. Interjúkat látunk, egészen minimális, 1 kamerás felvétellel, vagyis a kérdező nem látszik, és rögtön a közepébe vágunk, semmi bemutatás, semmi háttéranyag, rögtön jön az első válasz. Ez nekem egy kicsit furcsa, lehet azért, mert megszoktam a Pompidou filmjeinél, hogy kiváló narráció és háttéranyagot állitanak össze. De vehetjük úgy is, hogy semmi sem áll közénk és az interjú közé, innentől csak rajtunk múlik, mennyire figyelünk.

Ebben a hatodik számban Németh Ilona hozott olyan emlékezeteset, amivel odaszögezett a székhez. A több mint fél órás interjúban gyakorlatilag nincs üresjárat. Először a szlovák-magyar kettős identitásáról beszél, nyilvánvalóan előkerülnek a nemzetközi kapcsolatok, aztán bedobja a tanitás témát. Ő azért tanit egyetemen, mert amerikában azt látta, hogy az a legnagyobb megtiszteltetés a szakmában, ezért elvisel bármit, noha azért megjegyzéseket tesz. Ezután berlini élményeiről mesél, hogy miért költözött oda, hogyan működik együtt. Csodálatosan érdekes interjú, aki teheti, szerezze meg.

Bernini félrecsúszott

Még mindig Viennacontemporary. Elég hangsúlyos helyen, a bejárattól az első galériák között volt ez a nagyméretű szobor:

Nyilván mindenkinek beugrik Róma és a Borghése gyűjtemény, ahol Bernini, Canova szobrok igazán élethűen mutatják be a mitológiai történeteket. Nemhogy élethűek a szobrok, hanem azt kérdezem, hogy miért nem állnak fel, és ülnek arrébb, ha megunták már azt a pózt?
Ez a gyerek is eléggé élethű. Bal kezében egy pisztolyt tart, jobb kezében kést. Felfelé néz és fürkészi áldozatát.

Viennacontemporary

Idén rekordmagas magyar galériarészvétellel nyitott meg a bécsi művészeti vásár. Bár ezen a néven csak pár éve léteznek, igazán jó helyszint találtak, és a vásár hangulata olyan, mintha már ezer éve megrendeznék. Minden flottul megy.

A vásár maga sokkal kisebb, mint a nagyok, de jó ötlet, hogy középen egy büfé és tespedőrészleget alakitottak ki, ezzel is családiasabbra véve a rendezvényt.
A vásárról teljesen hiányoztak a klasszikusok, befutott nevek, akikért jó pénzt lehetne kérni, mondjuk Maria Lassnig, Baselitz, igy aztán elsőre frissnek tűnő anyag fogadott. Csak később gondoltam át, hogy igazából egyik műtől se kaptam különleges inspirációt. A legtöbb mű egy már régen ismert stilusnak variációját hozta, és hiába vártam a tavalyi friss ötletek további kidolgozásait. Tavaly például az átalakitott Európa térkép nagyot szólt. Persze idén is voltak jó művek, de összességében nem estem hasra.
Reigl Judit művei fogalmam sincs, hogy kerültek ide, de a két egészen apró, ráadásul rá nem is jellemző kép inkább ellenérzést váltott ki belőlem. Ez bőven a futottak még kategória.
Ami viszont nagyon érdekes volt, az a kisérőprogramok áradata. A legtöbb beszélgetés szinte egymás után követte egymást, ezeken a galériák vezetői vettek részt. Érdemes megemliteni a Parallel Vienna eseményeit, ami tulajdonképpen a kimaradó galériák seregszemléje, és külön posztot érdemel.

Állami támogatás a viennacontemporaryn kiállitó magyar galériáknak

Korábban is előfordult már, hogy pályázatot irtak ki kereskedelmi galériáknak, hogy pályázhassanak külföldi művészeti vásárokra. Lehet vitatkozni, hogy ez jó-e, alapvetően szerintem jó országimázs ez, hiszen a kiállitó galériák nemzetközi helyzetben tanulhatnak, referenciát szerezhetnek. Ami viszont rettentően furcsa, azt egy sárga kerettel jelöltem.

Mindegyik galériának ki kellett tennie egy A4-es lapot, amin az áll, hogy a külügyminisztérium támogatta a galéria részvételét. Ilyen korábban nem volt, és azt gondolom, ezzel közpénzből akarnak országimázst épiteni. Őszintén szólva nem tartom túl elegánsnak ezt. Ha támogatni akarják a kortárs művészetet és a piacból élő galériákat, oké, támogassák, de miért kell még egy lapot is kitenni? Tudom, hogy paranoiás vagyok, de a következő lépés az lesz, hogy megmondják, kiket lehet kiállitani? Vagy már meg is mondták? És meg fogjuk tudni valaha is, ha megtörtént?

ajaj

Először is a hir: https://hvg.hu/itthon/20180917_Szigorubban_ellenorzott_kultura
Aztán hozzá egy vélemény: https://hvg.hu/kultura/20180918_TGM_Ezt_mar_nem
Megtiltották az állami fenntartású kulturális intézményeknek, hogy nyilatkozzanak, hogy sajtótájékoztatót tartsanak. Ezeket az esemény előtt 2 nappal jóvá kell hagyatni a minisztériummal.
Agyament ötlet. Kérem senki se próbálja megmagyarázni. A kultúra nem politika - most mégis azzá teszik.
Emlithetném Orwellt, de lehet, hogy már nincs értelme.
Most leirhatnám hosszasan, hogy a kultúra feladata nem az állam kiszolgálása, meg hogy ugyan már, mit néznek egy Müpa sajtótájékoztatón, de sajnos érzem, hogy mi történik. Az egyik állami kiállitóhelyen pl. isten útja a szakralitásban (de nem szó szerint) cimmel rendeznek kiállitást. Amikor megkérdezem a szervezőt, hogy mi ez a marhaság, hiszen a képek abszolút nem erről szólnak, széttárja a kezét, és felfelé mutogat. Egy ilyen cimbe nem lehet belekötni, a konkrét képeket pedig úgyse nézik meg.
Hát persze. Hiszen kivándorolni is csak százezren mentek, mert a statisztikában azt nézik, hogy van-e lakcime az illetőnek - megsúgom, ha pl. van egy lakása, akkor lakcime is lesz, és ugyan miért égetne fel valaki mindent, de ettől még nem lakik itt. A valódi szám egymillió feletti, és ha kérdeznéd miért, ajánlom kezdd újra az első mondattal az olvasást.

William Kentridge Less good idea művészeti központja Johannesburgban

A sikeres művészek általában létrehoznak egy alapitványt életük vége felé, hogy egyrészt továbbéljen a nevük, másrészt legyen, aki kezeli a műveiket, kiállitásokat szervez satöbbi...Egyes szerencsések persze rögtön múzeummal nyitnak, de ez a ritkább. Kentridge egészen más utat választott. Létrehozott egy művészeti központot Less good idea néven, és nem magát helyezi előtérbe, hanem a helyi művészeknek próbál teret biztositani. Ugyanakkor a névválasztás sem véletlen (kissé rosszabb ötletek): nem egy hatalmas, drága struktúrát akar, hanem egy kis, egészen független helyet. Szándékosan nem akar nagyra nőni, mert ő azt vette észre, hogy a nagyobb projektek mind félrementek (a johannesburgi szépművészeti múzeum rézből készült, drágán felújitott tetejét egyszerűen ellopták, és megáztak a képek), a kis, fenntartható dolgok viszont működhetnek.
Milyen jó ötlet. Már csak egy magyar Kentridge kellene nekünk..