Franz West a Pompidouban

Franz West német szobrász volt 1947-2012-ig élt. Én leginkább a fejszobrairól ismertem, amik persze a legpopulárisabb művei, illetve dehogyis, hiszen irtam róla a Havibaj 3. számába, itt is van:

Szóval az Artforum irt róla 2012-ben, elő is kereshetném azt a számot. Az biztos, hogy hiába volt az csak egy újságcikk, valahogy érthetőbb volt, mint ez a tárlat. Megmutatják nekünk a nagyon széttartó korai munkáit, mindenféle anyagkisérleteket, miközben az Artforumban jópofa sztorikat mesélnek, amiből az egyik az, hogy vett egy Rolls-Royce-t, és azzal járt be az egyetemre tanitani (egy efféle régi Rolls nagyon olcsón megvehető, mert sokba kerül fenntartani).

Szóval összességében a Pompidou kiállitáson pont nem azt mutatják, ami érdekes, vagy akár vicces lenne, hanem megmutatják a művészt, sőt nagy művészt komoly munkáin keresztül, miközben a fickóból süt a komolytalanság -igen, ő volt az, aki a Gagosian galériába bekerülve óriási tablóképet festett erről az eseményről..
Fejszobrai nagyon jellegzetesek, és West főleg a városban akart hatni, nem érdekelte a reprezentáció. A tárgyai viszont végső soron akár mint zavaró elemekként is hathattak, az efféle provokáció egyáltalán nem állt tőle távol.
Elismerem, hogy nehéz Franz West művészetét jól bemutatni, sőt az életmű jó része is ellentmondásos, ezzel együtt ezt nem mondanám igazán jó kiállitásnak. De az, hogy be mertek vállalni egy ennyire nem populáris tárlatot, mégiscsak a javukra billenti a dolgokat.

Cafeteria és kultúra: nem számit

Nem szoktam adózási kérdésekkel foglalkozni, de dolgozó emberként eddig adómentesen kaphattam 50000 ft kultúra utalványt egy évben, amiből lehetett kiállitásokra menni, könyveket venni. Ez már nem lesz jövőre, mint ahogy majdnem az összes juttatás megszűnik.
Persze lehet azon vitatkozni, hogy a paradicsompalántákra, kiállitásokra, netán biciklikre legyen kedvező cafeteria, esetleg a fénymásolópapirt, zongorát vagy a cipőt támogassák. A kultúra támogatása szerintem jó üzenet volt, de hát értem én, hogy menjek inkább focimeccsre, oda valóban nem kell a kultúra utalvány...

Az elitizmus veszélyei

Az előző posztban felmagasztaltam a Gagosian galériát, most viszont szót kell ejtenünk valamiről, ami zavar. Ez pedig a biztonsági őrök ténykedése. Önmagában nem újdonság, hogy biztonsági őrök vannak, mondhatni ez elkerülhetetlen, ha több tizmilliót érő festmények vannak a  falakon. Általában ezek az őrök pontosan tudják, hogy a művészetszerető emberek nem akarják tönkretenni a képet, csak csodálni szeretnék, ezért a háttérbe húzódnak.
Az idei Art Bázelen azt láttam, hogy a szuperbiztonságos kiállitótérben egyedül a Gagosian alkalmazott még külön biztonsági őröket is, akik ott flangáltak az emberek között, teljesen értelmetlenül. Nyilván ezzel akarták demonstrálni, hogy az ő képeik a legdrágábbak, mert amúgy az Art Bázel az egyik legjobban őrzött terület.
Párizsban a biztonsági őrök már a bejárati ajtónál álltak. Álltak, mert többen voltak, és ők nyitották ki az ajtót. Ez pedig felvet kérdéseket.

Épp frissen vásárolt kabátban, viszonylag normálisan fel voltam öltözve, de elég nyilvánvaló, hogy egy szakadtabb alakot esetleg nem engednek be. Sőt, én is, amikor megláttam az őröket, elsőre elbizonytalanodtam, hogy bemehetek-e.
Persze nyilvánvalóan van olyan galéria, ahol csak meghivottak mehetnek be, ezekről ugye a közönség nem is tud, de ez egy nyilvános galéria, és eddig az volt a megállapodás, hogy a művészet mindenkié. Legalábbis a nézegetése. Mekkora botrány lenne abból, ha az egyik múzeum nem engedne be valakit, mert... akármiért. De mondom, fogalmam sincs, hogy ezek az emberek kiszűrnek-e valakit, megállitanak-e egy alulöltözött egyént. Talán nem. Viszont azzal, hogy feltűnően ott állnak a csukott ajtó mögött, és ők nyitogatják az ajtót, ezzel esetleg elriasztanak embereket, ami nem szép dolog.

Albert Oehlen a párizsi Gagosian galériában

A Gagosian galéria a művészvilág csúcsa. Aki ide bekerül, annak az örökkévalóság és minimum egy kastély dukál. Többek között Cy Twombly, Picasso, Jeff Koons, Georg Baselitz, de szinte bárkit emlithetünk, nagy valószinüséggel a Gagosian kezeli. Franz West külön képeket festett, amikor bekerült, azokon óriási betűkkel hirdette, hogy bekerült az örökkévalóságba (és tényleg, most a Pompidouban van kiállitása).

Albert Oehlen is csak nálunk ismeretlen, valójában az európai lapok irogatnak róla. Nem is érdemtelenül. A kiállitott képek egyszerre rafináltak, esztétikusak és elgondolkodtatók.
De. Amikor a galéria honlapján néztem őket, majdnem felkiáltottam örömömben: nagy kontrasztú képek, óriási méretben, nagyon érdekes kompoziciókkal. Csodás. Csakhogy a galériában, élőben nézve kicsit más a helyzet. Minden kép két táblából áll, ami alig látható, de látható. A kép pedig rafinált, de nagyjából azonnal leleplezhető, amikor ránézek. Az történik, hogy a festő felvitte a sárga réteget, hagyta megszáradni, aztán a műanyag táblát, merthogy az a hordozó, kiégette, pont annyira, hogy olyan legyen, mintha festék lenne. Ezután valódi festéket is vitt rá, amit hagyott megfolyni. Megvárta, mig megszárad a kép, aztán ráfestett még egy réteget, és azt már szigorúan, vonalszerűen rakta fel. Nagyon ügyes. Ehhez nagyon jó technikai tudás kell.
Szóval egészen közelről ezek a képek már nem annyira érdekesek, mint távolról, nem nagyon lehet elmerülni a részletekben. Ettől még szivesen felraknám a falamra, naná..

Hangpókháló installáció

Ez a legpopulárisabb, legjobban mesélhető, és elég nagy részben legérdekesebb része a Palais de Tokyo-beli kiállitásnak. Az előző posztban elmeséltem, hogy a rendkivüli sötétitésnek és a legfinomabb érzékekre ható finomságok miatt a kiállitás olyan, mintha egy másik univerzumba látogatnánk el. És ekkor jön a legjobb rész!

Beengednek egy óriási terembe, ahol vékony drótok vannak kifeszitve. Ha úgy vesszük, idegrendszer, pókháló, vagy csak struktúra. Viszont ha megfogjuk a drótokat, azok hangot adnak! Minden drót végén egy érzékelő van, és ha megérintjük a drótot, az azonnal megszólal, méghozzá úgy, hogy hasonlit egy picit egy dróthangra, mintha tényleg megpenditenénk egy drótot, de annál kisértetiesebb, éteribb a hang. Minden drót egy picit máshogy szólal meg, és van néhány lépésérzékelő is, ami viszont ultrabasszus hangokat ad, vagyis rálépsz egy padlódarabra, és dübörgés hallatszik. Mi magunk állitjuk elő azokat a hangokat, amiket a többiek hallanak a kiállitáson járva, csak épp akkor még nem tudtuk ezt...
Lehet komponálni is: két drótot megfogva, és nagyon óvatosan pengetve őket ritmus és dallam is hallatszik, ezután átnyúlhatunk egy másik drótra...Órákig képes lettem volna játszani, de persze egy idő után szóltak, hogy mások is jönnének...De addigra már végigjátszottam a skálát..Rendkivüli élmény, tényleg.
Nem maguk a drótok szólalnak meg, hanem egy számitógépbe futnak bele az érzékelők jelei, és azok inditanak el valamilyen hangot a hangszórókba. Az installáció igy egyrészt a szemre hat a vékony drótok struktúrájával, a fülre a hangokkal és tapintásra a drótokkal.

Az év kiállitása: Tomás Saraceno a Palais de Tokyo-ban

Nincs mese, ez idén a csúcs. De még azon is gondolkodom, hogy akár az elmúlt 5 év csúcsa. Habár akkor már versenyeznie kellene a Scsukin gyűjteménnyel és Wolfgang Tillmanns-al. De az év kiállitása cim biztos.

Ez nem egy hagyományos értelemben vett kiállitás. Egyetlen táblakép sem látható rajta, nincsenek nagy nevek. Ellenben az van, hogy besétálunk egy sötét csarnokba, és ott elkezdik elmagyarázni, hogy a világegyetem óriási, és egy pillanatra sem pihen, folyamatos mozgásban van. Hiszen a tömegvonzás, a gravitáció mindenre hatnak, és ha elmegyek aludni az ágyamba, az az ágy vagy 1000 km/óra sebességgel száguld az univerzumban, ahogy a Föld forog a nap körül. Ugyanigy a bolygónkon is, még a levegő is mozog, a kis molekulák bizony körbekerülik a bolygót, mit se nekik útlevél. Namost ezt vizuálisan ábrázolják, de nem úgy, hogy elalszunk tőle fizikaórán, hanem a sötétben nekünk kell felfedezni. Teremről teremre mást mutatnak be, és ez az egész lehetne egy tudományos múzeumban is vagy planetáriumban, de mégis jobb, hogy itt van, mert egységes az egész. A terembe belépve van egy információs tábla, ez nagyon kicsi fénnyel, de meg van világitva, a többi tabló és a terem többi része általában nincs vagy csak nagyon kis részen. És a terület óriási, minden teremben -és van vagy 20- az az érzésem, hogy ez végtelen, nem érzékelhető a teremhatár, mintha minden egyes terembe belépve egy új szempontok szerint felállitott végtelen univerzumba kerültünk volna.
Igen, egy picit félelmetes ez.Maga az üresség az, ami felfoghatatlan. Az egyik teremben szupererős mikrofonnal rögzitett bolygóközi zajt hallunk, máshol 5 db kifeszitett pókfonál zaját, de olyan is van, hogy nincs hang, csak a semmi, és néha sejtelmes fények.
Teljességgel fotózhatatlan és átadhatatlan érzés. Tudom, igy leirva nem tűnik akkora durranásnak, pedig az. Egyrészt a rengeteg tudományos információ miatt, másrészt a nagyon lecsökkentett ingerek miatt - amikor pl. 5 db pókfonál lebegésének hangját felerősitő hangot hallunk, az teljesen szürreális érzés.
Az is őrületes, hogy vizualizációnak sokszor pókhálót használnak. Általában nem szoktunk lelkesedni irántuk, de a szerkezetük és a kevés fény miatt mégis jól néznek ki, már magukban is mintha műalkotások lennének.
És akkor még ott van az utolsó terem, ahol már világos van, és az egy külön csoda. Óriási munkával létrehoztak egy hálót, aminek a fonáljait megérintve vagy akár finoman pöckölve mi magunk hozunk létre hangokat. Nem AC/DC-t, hanem egészen finom univerzumhangot, de akkor is a látogató hozza létre a hangot. Nem véletlen, hogy elképesztően népszerű is lett: nyitás előtt negyed órával értem oda, és már hosszú sor volt. A hangfonál létrehozást pedig csak azért tudtam kipróbálni, mert forditva mentem a kiállitáson, és ezzel kezdtem rögtön bejutás után. És igen: miután kiélvezkedtem magam azon, hogy én hozom létre a hangot, egy animátor már integetett is, hogy kezd tömeg lenni a várakozásnál, és legyek szives kijönni.

Egészen fantasztikus kiállitás ez, amely nem csak elgondolkodtat, de résztvevőként meg is tapasztalhatom, milyen az, amikor én állitom elő a kozmosz hangjait. Még akkor is magával ragadó, ha egyáltalán semmit sem olvasok el a táblákon, egyszerűen beszippant ez a kiállitás.

Kubizmus kiállitás a Pompidou központban

A párizsi Pompidou központ nagyszabású kiállitással emlékezik meg a nagyjából 100 éves kubizmusra. Ehhez tulajdonképpen nem kellett, csak a raktárig menniük, hiszen a gyűjteményük hemzseg jobbnál jobb művekkel. Ehelyett ők inkább végigjárták a világot, hogy Svájcból, Amerikából, Angliából, sőt még Oroszországból is elhozzák a legjellemzőbb képeket.

Mondanom se kell, a falakon sorakoznak a Picasso-k, Braque-ok, főművek sorban, hiszen az irányzat Párizsból indult. Nekem az is nagy élmény volt, hogy eredeti katalógusokat, újságokat, kiállitásmeghivókat raktak ki. Tényleg nem spóroltak semmivel, vicces ezt leirnom de talán már túl sok is volt a Picasso-kból. Érzésre ez volt a leghosszabb kiállitás a felső szinten, láthatóan nem feledkeztek meg senkiről.
Másfelől az is igaz, hogy ezt a leckét én már megtanultam, és most újra ugyanazt végignézni kevés meglepetést tartogatott. Az is igaz, hogy rengeteg ember alkotott kubista képet, és egy ilyen kiállitáson meg is mutattak majdnem mindenkit, igy leginkább egy művészettörténet órán éreztem magam. Fiatalabbaknak viszont kötelező darab, mert ezt igy összerakni..hát megint várhatunk 20-30 évet rá.