Sarah Tritz a Credac-ban

Ahogy az előzőekben irtam, a Credac egy jó adottságú művészeti központ Párizs egyik ronda külvárosában, egy volt gyárépületben, olyan körülmények közt, hogy mindenki megirigyelné a helyzetüket. Ide bármilyen művészt behozni bizony igen nagy lehetőség. Másfelől meg a Credac azért eléggé underground hely.

A kiállitás a sztereotipiákkal játszik, egész ügyesen. Rögtön az első installációban egy női nemi szerv egy része látható, nem vagyok benne biztos, hogy az alkotó odaillőnek érezte-e, vagy csak provokálni akart. A női testiség ezek után is az összes művön előkerül igy vagy úgy, a képen pl. azt figurázza ki a művész, hogy a jó pasi megöleli a nőt, majd -biztos ami biztos - a házába is cipeli.
Amikor ott voltam, provokációnak éreztem a műveket, és provokálódtam is, de most, pár nap elteltével már nem is tudom. Mindenesetre van valami a kiállitásban, ha pár nap elteltével még gondolkodom róla...

Houston, baj van

Párizsból jövök, ahol a Beaux-Arts magazin majdnem minden sarkon kapható. Viszont az én kedvenceim, az Artforum és a Les Journal des arts nem, de ebből eddig nem volt baj, mert a Pompidouban, a fotóházban, a Palais de Tokyo-ban is elérhető volt, és ezekre a helyekre úgyis mentem. Csakhogy a Pompidou-ban ezúttal nem volt újságos részleg, teljesen felszámolták. Átmentem a fotóházba (MEP), de ott sem voltak lapok. Mondjuk a Mep könyvesbolt részlegével korábban is voltak fenntartásaim, de azért igen kiváló, és máshol megszerezhetetlen újságokat is tartottak.
Namost az utazásaimat arra is használtam eddig, hogy csak külföldön beszerezhető lapokat vegyek. Itthon elvileg (az ironikusan) Szabad sajtó úton a belvárosban lehetett -volna - külföldi újságokat venni, de ott a kinálat egészen gyatra. Elő is fizethetnék, de sajna a magyar posta rosszabb, mint a lottó. Talán minden második, harmadik lap jön meg, de volt olyan hely, ahol a postás egyszerűen azt mondta, ő nem cipel ilyen dolgokat, ha akarok tegyek panaszt.
Jó, de végülis mit pampogok? Olvassam az Artmagazint, a Műértőt, nem? Sajnos ezekben a lapokban semmit sem irnak azokról a témákról, amikről a Journal des arts-ban olvasok. Sajnos senki sem gondolja azt, hogy egy témáról szerteágazó, személyes véleményt tartalmazó, összefoglaló irásokat is lehet irni. Nem, kiadják a munkatársnak, hogy irjon valakiről, és ő elmegy, végignézi, ir anélkül, hogy megemlitené, hogy egyébként az a kiállitás hogy függ össze a nemzetközi trendekkel, kikre hasonlit, satöbbi. Ezt a munkát próbáltuk a Havibajban csinálni, csakhogy az egy hobbilap volt, a költségvetés össze se volt hasonlitható egy országos lappal.
És most vissza a Pompidou-ba. Sajnos értem én, hogy az a korosztály is lassan unikális lesz, akinek egyrészt igénye, másrészt pénze is van a művészeti lapok vásárlására. Ráadásul azt is értem, hogy mig egy könyvnél egyszerűen kirakják januárban a polcra, és majd decemberben leveszik, ha addig nem adták el, az újsággal havonta kell foglalkozni, leszedni a régit, kirakni az újat..Ez munka. Csakhogy ez teszi élővé a könyvesboltot. Hiszen a könyvek, bármennyire is frissek, nem tudják olyan gyorsan követni az eseményeket.
Nekem ez egyszerűen kulturális kérdés. Viszont tudom, látom azt is, hogy az újabb nemzedékek inkább letöltik az appot, átpörgetik az Instát, nagyon más ez az információforrás, mint egy komoly és hosszú cikk elolvasása. Próbálok én is lépést tartani a korral, de mégis dinoszaurusz vagyok: nem birok lemondani a komoly, sok munkát tartalmazó cikkekről, amelyek a külföldi művészeti lapokban találhatók. A Pompidou és a Mep sokat zuhant most a szememben, bár nyilván ez őket kevéssé érdekli..

Könyvajánló: Hermann Ildi: Hiányzó történetek

Nagyon jó ez a könyv. Pedig minden ellene szól. Előszöris az alcim: new york-i magyar zsidók történetei. Holokauszttúlélők mesélnek, hogyan élték túl a világháborút és mi történt velük azóta.
Hermann Ildi tavaly hunyt el tragikusan, ezt a könyvet tehát azért vettem meg, hogy rá emlékeztessen. Érdekes életművet hagyott hátra, de nem könnyű megközeliteni, és most már nem is fog szerepelni a lapokban vagy a hirekben.
Azzal kezdtem, hogy jó ez a könyv, noha minden ellene szól. Őszintén szólva a világháború nekem már nagyon távoli, a nagymamám még átélte, de nem nagyon mesélt róla, aztán leginkább Faludy-nál átéreztem kicsit, hogy mi lehetett, de őszinte leszek: nekem ez történelem, nem pedig olyan valami, ami velünk is megtörtént volna, ha akkor élek.

Az is nehéz, hogy már a cimben ott a népcsoport neve, aminek leirásával jól nem lehet kijönni egy beszélgetésből, igy vagy úgy. Pedig ez tényleg jó könyv. Ugyan nem egy fotóművészettel foglalkozó kolléga műve, mert a képek tényleg egyszerűek, célravezetők, semmi művészet nincs benne. Hanem a szövegek. A történetek zseniálisak. Egy-egy életet nagyon tömören, röviden, de velősen irnak le, és olyan témákat boncolgatnak, amiket én is megkérdeztem volna. Őszinte szövegek ezek, és az egyik legjobb bennük, hogy nem a háborút feszegetik, hanem hogy mi volt utána, mit csináltak aztán, mi volt még. Igy kéne történelmet tanitani, ilyen sorsokkal. Tényleg jó könyv, kár, hogy el fog sikkadni az újdonságok áradatában.

Ellen Cantor: Club Vanessa a Credacban

Most már tudjuk, mi az a Credac, lássuk milyen belülről az épület. Nos, funkcionális, szép, perspektivákat adó, csak az a fránya bemutatott anyag, az nem stimmel. Talán én vártam túl sokat, de ez a videó bizony nem győzött meg. Ellen a leirás szerint küzdeni fog a klisékkel, vagyis az érzelmeket úgy próbálja meg bemutatni, hogy azok elkerüljék a kliséket.A szóróanyag szerint manipulálni fogja a sztereotipiákat, a szexualitáson keresztül elhagyja az unalom tengerét éssatöbbi. A leirás nem igazán mutatja be, hogy itt bizony erőteljesen szexuális tartalom jön.

Próbáltam nem direkt pornográf képet bevágni, de azért itt alapvetően arról van szó, hogy Ellen barátunk 14 percen át szexel egy szegény fiúval, aki már nagyon hagyná az egészet. Ellen egyrészről szex közben kamerázik, másrészt vannak kivülről felvett jelenetek is. Ezeken nagyjából az látszik, hogy Ellen nagyon aktiv akar lenni, a fiút meg nem kérdezték meg. Ellen kamerázása természetesen nem professzionális, remeg a kezében rendesen az eszköz, persze mivel én még nem próbáltam a műfajt, lehet rosszabb lennék.
Azért alapvetően azt gondolom, hogy bár a művészvilágban valóban máshol van a megbotránkozás határa, azért alapvetően céltalan ez a videó. Ha pornóvideóként nézzük, Ellen nem igazán felel meg, ha pedig mindenáron művészfilmként értékeljük, akkor igazából nem elég kidolgozott a produkció. Vagy netán én értettem félre és külön művészeti ág lett a szex?

Le Crédac

Mit is lehetne csinálni egy használaton kivüli gyárból? Paintballpályát, például.Vagy inkább nyomdát. Loftlakást. Biliárdklubot. Igen, ezt mind, de ha egy művészeti blogban kerül elő a téma, akkor lehet, hogy kortárs művészeti központot csináltak. És tényleg! Gratulálok, jól kitaláltad!

Ez itt az. Ivry-sur-Seine-ben van, ami leforditva annyit jelent, egy Párizshoz nagyon közeli, de reménytelenül gyártelep környéken. Végülis egy átalakitott gyár hol is lehetne, ha nem épp ott. Rer-el, vagyis helyi gyorsvasúttal lehet elérni, meg metróval is, de arra számitanunk kell, hogy ez egy nagyon ronda része a városnak. Igyekeztek persze, meg a városháza szép is, nem mondom, de a lakóházak Kőbányára emlékeztetnek, a helyi gettóhangoskodás fekete bőrű elkövetői pedig az utcákon hallgatják a rap-et. Amúgy a légynek sem ártanak.
Azt akarom csak ezzel mondani, hogy ez a hely egyáltalán nem szerepel az útikönyvekben és nem is fog. Ide nem lehet véletlenül érkezni. Az egyik helyi erő pl. a biciklibérlést arra használja, hogy a kölcsöncangával ugrasson és menjen neki tereptárgyaknak, hisz az olcsóbb, mintha a sajátjával tenné.
Ezek után el lehet gondolkodni, hogy vajon a művészeti központban többmilliós képek várnak-e. Nem bizony. Az első csalódás azonban az, hogy bár a gyár 4 emeletes, a Credac csak egyet foglal el, azt sem teljesen használja ki. Nem mondom, van hely, de meg se próbálták a Moma Ps1 kiállitáscunamiját felsorakoztatni. Aki még nem járt ott, annak mondom, hogy New York Brooklyn részén, egy lepukkantnak tűnő iskolában három emeleten legalább 10 kiállitást mutatnak be. Itt kettőt, de az egyik ezek közül is videómű, vagyis nem kell neki túl sok hely. Pedig a tér fantasztikus, a kilátás fantasztikus, ide lehetne hozni látványosabb kiállitásokat is.
Ezzel együtt a Credac-ot csak a legelszántabb művészetrajongóknak ajánlanám.

Francis Bacon a Pompidouban

Nyugodtan mondhatjuk, hogy Párizs legfontosabb kortárs kiállitóhelye a Pompidou központ, egyáltalán nem mindegy tehát, mit láthatunk ott. Bacon persze szupersztárnak számit, azonban egyáltalán nem egyértelmű, hogy őt állitják ki. Egyrészt Bacon-Giacometti volt már Bázelban idén, másrészt, és ez a nagyobb baj, én pl. egyáltalán nem tartom Bacont figyelemre méltónak. Az is vitatható, hogy a Pompidounak mennyire kellene a kortárs alkotókat bemutatnia, és mennyire a Bacon féle klasszikusokat.

Az a helyzet, hogy Bacon rettentően depressziv. Egy fazon, aki egész életében depressziv képeket festett, alakjai torzak és szenvednek. A képek számomra egyszerűen túl egyszerűek és egysikuak. Persze meg is lehet engem cáfolni, de én inkább megtartom a három lépés távolságot Bacon és köztem.
Ezzel együtt a kiállitás elég jól összehozta a Bacon életművet annak ellenére, hogy mindössze 20 év termését mutatta be. A képek 90 %-a tripcihon, vagyis 3 egyforma méretű, egymás mellé helyezett képből áll. A képek egyenként is jó 2 méteresek, viszont sok a felesleges tér, az alakok igy is kicsik.

Kiválasztottak 5 novellát, amit szinészek mondtak fel magnóra, és ezeket külön dobozokban játsszák le. Ezek Bacon által kedvelt, zömmel mitológiai szövegek. Tetszett, hogy keverik a két műfajt, és egy belehallgatva, de nem végighallgatva a szövegeket azok illettek is Baconhoz.
Sajnos elfogultságot kell bejelentenem, de objektiven nézve ez egy nagyon jól rendezett, igényes kiállitás. Csak miért éppen Bacon!

Mikor lett ennyire menő ez a magazin?

Le vagyok nyűgözve. Nem, ez nem fizetett tartalom, egyszerűen egy ideje néha olvasom a Forbes magazint, ami pénzügyi lap, de amúgy elég hihetetlen - és persze erősen megszépitett - történeteket mond el tenni akaró emberekről. Persze tudom én, hogy iszonyatosan torz a lap, hiszen a nehézségeket elbagatelizálják, a jó dolgokat erősen felnagyitják, de még igy néha van viszonylag korrekt cikk is.
Node egy ideje már 80-ról 170-180 oldalra növelték a terjedelmet. Őrület. Ennyi oldalt megtölteni nem könnyű, ezért szélesitették a tartalmat, igy került be egy cikk a műgyűjtésről. Egész pontosan műgyűjtőket mutat be a lap, ami nem egyszerű mutatvány, hiszen nálunk a műgyűjtés egyrészt nem népszerű, másrészt csak polgárpukkasztás, irigyeket szül. De talán pont a Forbes az, ahol az efféle tartalom elkél. Hiszen egy műgyűjtő ezeken a lapokon együtt szerepelhet fontos gazdasági emberekkel, hires cégekkel, és úgy látszik, ez inspiráló.
Talán az is jellemző, hogy az itthoni művészeti lapok eddig soha nem voltak képesek műgyűjtőket találni. Szóval nem állitom, hogy mostantól őket kell olvasni, de időnként ott is van már érdekes tartalom.