parisbudapestmetro.com

4 teljes évet végigirtam itt kiállitásokról, trendekről, eseményekről a művészvilágban, havi 10 feletti bejegyzésekkel. Azért inditottam egy blogot, mert én is nagyon örültem volna egynek, ahonnan lehet átjékozódni a művészeti eseményekről, kiállitásokról. Milyen jó lenne, ha valaki lefotózná azokat a kiállitásokat, ahova nem tudok, nincs időm elmenni..Hát én elmentem, s ha már ott voltam, irtam róluk pár sort. Azt vettem észre, hogy nagyon népszerűek azok a bejegyzések, amik egy már ismert festő friss kiállitásáról szólnak, egyrészt tájékozódási szempontból is, másrészt hiszek a személyességben. A másik célom az volt, hogy mivel már akkor is sokat utaztam, megmutassam azt, mi zajlik Párizsban, Londonban, mindenfelé a világban. Ezeket a bejegyzéseket már kevesebben értékelték, legalábbis hozzám ez jutott el, ami valahol érthető, hiszen mit érdekel engem Kispesten, mi megy a Sohoban, de azért mégis kár érte.
2017 júliustól két éven át a Havibaj cimű lap is pörgette a bejegyzéseket, akkor úgy tűnt, minden pezseg, minden nap történik valami. Talán nem is birtam mindent megirni, ami akkor történt, mindenesetre most, hogy a lap már nincs, egy picit leült a lelkesedés. No de itt van az új szerelem, vagyis ugyanaz, csak máshogy. Ez a Párizs-Budapest-metró, ami egy könyvnek indult. Novemberben volt a bemutatója az Irók Boltjában, azóta jó pár helyen kapható. Ebből nőtte ki magát a honlap, a parisbudapestmetro.com, ahová a könyv elkészülte után is rakom ki sorra az újabb és újabb interjúkat. Ezek az interjúk immár videóinterjúk, és eléggé sok energiát és időt elvisz a szerkesztésük. Nem azt mondom, hogy a blog már nem érdekel, de mindenképpen kevesebb időm van rá. Nézzétek tehát a honlapot is, folyamatosan kerülnek fel új dolgok...

Dune Varela katalógus

Hamarosan, ha minden jól megy, interjút is láthattok vele, addig is megkaptam tőle az arles-i kiállitása katalógusát, amit Arles-ban egyrészt nem találtam, másrészt mivel repülővel mentem, nem is igen lett volna helyem a hátizsákomban, hogy elhozzam.

Attól tartok, a sorozat felidézése nemigen lehetséges a személyes élmény nélkül. Arles egy dél-francia kisváros, ahol minden nyáron pazar fotókiállitások vannak a város különböző történelmi helyszinein. Dune kiállitása például egy volt kolostorban volt, a kerengőből nyilt egy lépcsőház, amiről be lehetett lépni a régi étkezőbe - természetesen semmilyen bútor nem volt a térben. Dune sorozata klasszikus templomokat mutat meg, gyönyörűen, fekete-fehérben kidolgozva őket, amelyeket egy pisztollyal többször átlőtt, pont mint Niki de Saint Phalle a 60-as években. Ezek több méteres nagyitások, és rajtuk az átlövések nyomai bizarr együttállást jelenitettek meg. Egyrészt lehetett úgy értelmezni, hogy összefüggésben van a kolostorral, hiszen ezek a régi épitmények már üresek, nem használja őket senki, másrészt én a közel-keleti helyzetre gondoltam, ahol ugye többek között Palmyra városát rombolták le, és általában a kultúra van veszélyben a fegyverek ugatása mellett.

A Térey ösztöndijról

Ugyanaz történik most az irodalomban, mint a képzőművészetben történt, úgyhogy szinte unalmas a helyzet, egy-egy visszalépés borzolja a kedélyeket, de majd elmúlik az is. Mi is történt az mma-val? Kaptak jó sok milliárdot, amiből végtelen mennyiségű festőt vásároltak meg, hogy ne történjen semmi. A hallgatást vásárolták meg. Egy festő, pláne egy tehetségtelen, érdektelen festő soha az életben nem kapna bruttó 600000 ft-ot nulla ellenszolgáltatásért. Hát most kapnak, és mivel nem harapják a kezet, ami etet, igy ennyi, vége. A művészeti élet nem lett jobb attól, mert pénzt kapnak, nem lett több vagy jobb kiállitás. Miért is lett volna?
Az irodalomban ugyanez a helyzet. A valódi probléma az, hogy egyre fogy azoknak a száma, akiket egyáltalán érdekel ez a kortárs irodalomnak nevezett maszlag. Nekem ne mondja senki, hogy olvasta Térey bármely kötetét vagy akár csak fel tudná sorolni őket, mondjuk egyet a verseskötetek közül, egyet a prózából. És nem ér most utánanézni Google keresőben. És ez maga a névadó, a Térey dijasok között még rosszabb a helyzet. A 45 névből 8 az, akinél egyáltalán van fogalmam arról, ki ő. Bartis Attila, Garaczi László, Háy János, Kemény István, Lackfi János, Szálinger Balázs, Vörös István, Zalán Tibor. A többiek vélhetően ugyanolyan potyautasok, mint a festőknél a rengeteg kiállitás nélküli művész. Másfelől bizonyos nevek nagyon hiányoznak arról a bizonyos listáról.
Az is jogos megállapitás, hogy a 45 névből 6 nő, de amúgy ebben kár mélyebb értelmet keresni, egyszerűen ebben az országban még nem jutott eszükbe a politikusoknak, hogy itt nők is laknak.
A Térey dij tét nélküli. Ok, néhány iró kap most pénzt, szebb lakásba költöznek vagy nyáron elutaznak nyaralni, tökmindegy. Nem változtat azon, hogy pl. a Libriben nincs is már versszekció, alig van magyar irodalom, és akiket odaraknak, az is bulvár nagyrészt. Nem változtat azon, hogy az emberek nem olvasnak, nem is értik, mi lenne az érdekes ebben a kortárs szöveg dologban, inkább meghallgatják a Majkát. Érdektelen. Majd ha mutatnak olvasókat is ,esetleg elhiszem, hogy tétje is van ennek a listának.

Nagy Kriszta Tereskova interjú

Szép lassan átkerülnek a dolgok a parisbudapestmetro.com-ra. A Havibaj immár megszűnt, oda új dolog nem kerül ki, az új lapon viszont videóinterjúk lesznek hamarosan. Az átmeneti időben azért van hely hagyományos interjúra is, Nagy Krisztával pedig már régóta szivesen beszélgettem volna, igy kézenfekvőnek tűnt a találkozás. Igyekeztem nem a bulvároldalról megközeliteni a témát, ezért vállaltam egy erős zöld tea hivogatását. http://parisbudapestmetro.com/NagyKrisztaTereskova.pdf

Saul Robbins: Wheres my happy ending?

Ez egy nagyon őszinte könyv, vagy inkább füzetke, de ez is csak azt mutatja, hogy nem a jó papir teszi a katalógust. Sokak élménye, hogy nem tudnak gyereket összehozni, ilyenkor pedig a kétségbeesés mellett meddőségi központok, mindenféle vizsgálatok következnek. Mesterséges beültetés, satöbbi. A folyamat finoman szólva is frusztráló, amellett, hogy természetesen kétesélyes, hiszen senki sem garantálja, hogy egy zsák pénz befizetése után valóban ott lesz a gyerek. Amennyire értem a folyamatot, a legrosszabb az egészben az lehet, hogy ilyenkor mindenki önmagát vádolja, hogy ő miért nem képes rá, és ez bizony semmilyen kapcsolatnak nem tesz jót. Saul könyve ebből mutat be meglepően sokat, amellett, hogy ez nem egy dokumentarista sorozat, vagyis Saul asszociációit követhetjük végig a lapokon. Amennyire egyszerű ez a koncepció, annyira hatásos.

A képekben sajátos romantika is látható, talán épp az a plusz, hogy nem csupán végigköveti az olvasó számára semmitmondó eseményeket, hanem inkább az érzéseit vizsgálja és vizualizálja az orvosi leletek és kórlapok mellett, igy elkerüli a szakszerűség szükségességét, helyette pedig személyes tapasztalatot tesz. Jó könyv.

Könyvajánló: Mahler - Goldgruberné és a művészetelmélet

Ez egy képregénykönyv, azokból is az a fajta, ahol az iró még az átlagosnál is szerencsétlenebbnek mutatja magát, hogy mi, olvasók jót derüljünk rajta, és elégedetten tegyük le a könyvet, hogy lám, vannak még lúzerek, bezzeg én ma sem hagytam el a lakáskulcsomat (mert nem mentem ki a lakásból). Valahol a jól ismert és szeretett Blosszához hasonlit ez a könyv, csak az iró jóval magányosabb és nem is megy olyan mélyre.

Ugyanakkor saját jogán is ott a helye ennek a szösszenetnek a könyvespolcon. A főhős szerethető, kedves alak, a történetek jól érthetők és még éppen egyensúlyban van az érdekesség /lúzerség arány. Mert valahol az efféle könyvek azért arra szoktak rámenni, hogy nevessünk az irón, hogy milyen béna, de itt inkább a történet van előtérben, és csak időnként jelenik meg a szent lúzer grál.
A rajzok nem éppen őrületesen kidolgozottak, de hát ezt követeli a műfaj, és a könyvben sokszor megmagyarázzák ennek miértjét. A történet szempontjából pedig sokszor nem is lenne szükség őrületes kidolgozottságra,hiszen a helyszineket mindenki el tudja képzelni.
Kellemes órát lehet együtt tölteni a könyvvel, ajánlom is mindenkinek.

A Photo magazin friss száma

Ok, nem annyira friss ez már, csak éppen karácsony előtt szinte minden feltorlódott a hajtásban, örültem, hogy a kedvenceimmel foglalkozhattam..Nocsak, de hát a Photo magazin a kedvencem, nem? Háát.. Azt kell tudni, hogy tavaly nyáron eladták a lapot egy belga társaságnak, akiknek első akciójuk az volt, hogy lecserélték a designt az Instagramm designjára, és eldobták az összes szerelemanyagot. Minden repült a lapból, ami "csak viszi az oldalakat", ami művészet, ami nem azonnal megmagyarázható..Igy aztán csináltak egy mini instagramot, egy mini fotósújságot, amiben pont az van benne, ami az Instán is fent van, és pont az hiányzik, ami nincs.

Persze még igy is elég jó a lap, de már nem vagyok érte oda, nem rajongok érte. Ha pedig nem rajongok érte, akkor felkerül a polcra, ahova nagyjából a többi újság is olvasás előtt, és ha ráérek, majd átlapozom.
Igy múlik el a világ dicsősége.
Nagyon nagy szükség lenne olyanokra, akik azért csinálnak lapot, mert szeretik, mert ez a szenvedélyük, nem pedig azért, mert meg akarnak gazdagodni belőle...