Néhány meglepő tény

A művészeti szintér nem hasonlit semmilyen más iparágra. A galériák 90 %-a nem termel profitot. Nem azért üzemeltetik, mert akkora üzlet, hanem azért, mert szerelmesek a képekbe, a művészekbe, és valljuk be, nagyon menő, amikor valaki azt mondja, van egy galériám, mégha az csak egy lepukkant sarok is.
 A galériák többségében a tulajdonoson kivül nincs más alkalmazott - ha mégis, akkor nincs bejelentve, vagy épp gyakornok. A galériák világában minden a személyes kapcsolatokon múlik. Nincsenek szerződések, nincsenek garanciák, nincsenek papirok.
A művészek 90 %-a abbahagyja a főállású művészkedést. Nem élnek meg belőle. Még akkor sem, ha éppen kiállitó művészek egy galériában. Előbb-utóbb felmorzsolja őket a pénztelenség, a bizonytalanság. Főállású művészként évi egy egyéni kiállitása lehet, ahol még ha elad is, azt egész évre elosztva nem jön ki még a minimálbér sem. Viszont a művészetközeli szakmákban, grafikusként, kurátorként, ne adj isten teremőrként mégis állandó bevétele lehet.
Rengeteg példa van arra, hogy egy korábban sikeres művészt elfelejtenek, amikor a stilusa korszerűtlenné válik. Munkácsy ünnepelt festő volt, a legnevesebb családoknak festett portrét, mégsincs manapság kiállitása, mert jött az impresszionizmus. Még a legjobb festőket is elfelejtik, kimennek a divatból, eltűnnek.100 ismert festőből 2-3 marad meg az emberek tudatában mondjuk 30 év távlatából.
Mégis miért foglalkoznak mégis ennyien ezzel az elmaradott, kézivezérelt, belső körökön múló hálátlan dologgal?

40 éves a Pompidou központ

Egy alternativ univerzumban bizonyára lehetséges lenne, hogy nincs Pompidou központ, de szerintem ma már teljesen elképzelhetetlen lenne nélküle. már önmagában a könyvesbolt a lenyűgöző kinálatával biztos pont. Aztán ott van az állandó gyűjtemény, ami nem úgy állandó, mint mondjuk a Nemzeti galériában, ahol nem is tudom hány éve rendezték át a képeket, hanem pár havonta változó, valójában a művészettörténetet Braque-tól Wifredo Lam-ig teljeskörűen bemutató óriásról van szó, ahol pár óra alatt garantáltan mindenki telitődik. Ezzel csak a Tate és a Moma vetekedhet, nekik van még olyan állandó tárlatuk, amit nem lehet egyszerre megnézni, mert túl nagy, túl sok.

Jöjjön egy teljesen szubjektiv válogatás, először a saját élményeim alapján, aztán a Beaux Arts magazin listájáról. Legyen mondjuk a 3 legfontosabb, vagyis 3 olyan, ami nagyon tetszett:
1. Hantai Simon. Elképzelni is furcsa, de a Pompidou kiállitása nélkül ezt a nevet egyáltalán nem ismernénk. Tisztára nevetséges, hogy még mindig Bálint Endrézünk, tavaly is jelent meg róla új könyv, eközben Hantairól semmi sincs. Igaz, a nemzetközi aukciósházak felrobbantak a Hantai képek áraitól. De ami még fontosabb, hogy a képei valóban új szint hoztak az absztrakt festészetbe.
2. Dali. Elég ritka, hogy élőben Dali képeket lehet látni, de mindenkinek ajánlani tudom, mert egyáltalán nem olyan, mint az általános iskolás fekete-fehér rajztankönyvben. Fantasztikus nagyméretű, elegánsan kidolgozott képei vannak, ennyi idő után is lenyűgöző a festészeti tudása.
3. Jeff Koons. Nagyméretű szobrai eleinte erős fejvakarást váltottak ki belőlem, egészen addig, mig nem láttam az Art Bazel-en, hogy ma róla szól leginkább a kortárs művészet. 4 méteres rózsaszin kutyája körül úgy zsongtak az emberek, mintha ingyenpénzt osztanának. Lehet elmélkedni róla, de hogy manapság ő az egyik meghatározó figura, az igen valószinű.
A Beaux Arts persze egészen máshogy válogat:
1. Paris - New York 1977. A megnyitóra olyan kiállitással készültek, ami egyből a reflektorfénybe állitotta a központot. Rengeteg olyan művész van, aki a háború után amerikából Párizsba ment alkotni, és ezekből pompás anyagot lehet összerakni.
2. Női-férfi - a művészet neme 1995. Erotikus művek és a nemiség, meg persze némi vonzódás a kreativ folyamatokban, kár hogy nem voltam ott...
3. Dada 2005. Ja igen, volt egy Duchamp kiállitás is később, a dadáról pedig ma már úgy véljük, sokat tudunk, ennek a kiállitásnak is köszönhetően..
Idén jön Hockney, és azt hiszem, van mit ünnepelni egy efféle állandó központon, innen pestről nézve még irigyelni valónk is akad..

2017 új múzeumai

Miután kiszomorkodtam magam az előző posztban irt emberke miatt, a Capa központ kortárs finn fotográfia kiállitása volt a következő a listámon. De erről nem irhatok, ugyanis megfogadtam, hogy ha egy kiállitás annyira gagyi, hogy csak szidni tudnám, akkor inkább nem irok róla. Ezért vagyok ennyire tudathasadásos az mma miatt is: nem lehet kibirni, hogy ne bosszankodjak, hiszen tönkreteszik a magyar kultúrát, de már nem akarok irni róla, mert én magam is továbblépnék. A Capa központ kapcsán viszont már korábban irtam az útvesztésről (mellesleg a Mai Manó is üres), lassan el lehet felejteni mint kiállitóhelyet.
Beszéljünk inkább a Louvre Abi Dhabi-ról. Évek óta tervezik, évek óta minden évben meg akarják nyitni, aztán végül csak tovább késnek. Amúgy megoszlik a lelkesedés és a pénzhajhászat ebben az ügyben. Az kétségtelen, hogy Abu Dhabi igen erőteljesen fejlődik, és Párizs örülhet, hogy a vén kontinensről szeretnék beszerezni a klasszikus műveltségüket. Másfelől nyilvánvaló, hogy a Louvre csak a pénzért csinálja ezt, és ha az elfogy egyszer, akkor bizony nem szivesen lennék a sivatagban..
Az angolok Kinával próbálják ugyanezt: a Design Society Shenzhen a londoni Victoria és Albert múzeum nagyszerű és a vezetője miatt nemzetközi anyagot fog bemutatni ott, ahol nem divat a sajtószabadság, Aj Weiwei példája pedig riasztó.
Na de majd Afrikában! Ha valami nagyon távolinak tűnik a modern művészetek szempontjából, az a fekete kontinens, de azért Cape Town-ban már készül a Zeitz museum of contemporary art Afrika. A Jochen Zeitz gyűjteményére alapuló múzeum egy raktár átépitésével jön létre, és rettentően érdekes kisérletnek tűnik arra, hogy felkerülhet-e Dél-Afrika a térképre.
Bármennyire is hülyén hangzik, az országban, ahol szinte mindenki munkanélküli, szintén új múzeum készül. A Botin Centre Santanderben, Spanyolország északi részén lesz majd és a Tate-ből szereztek igazgatót hozzá. Nem csak kiállitótér, de koncertterem és más programok is lesznek.

Jean-Luc Mouléne és a művészi újság

Csak kapkodtam a fejem a Pompidou központban, amikor megláttam Jean-Luc kiállitását. Ha úgy vesszük, be kell mutatni a jövőt is, és még az is lehet, hogy ő lesz az. Érteni viszont nem értem.

Jó, kell ilyen kiállitás is. A probléma az, hogy nem vagyok-e maradi, mint mikor bejöttek az izmusok, és bizony jópáran nem látták, hogy mennyire érdekes kor jön. Most nem érzem azt, hogy érdekes kor van, de ettől még lehet. A művész azt mondja, hogy ezek az objektek (nem szobrok) kapcsolatba kerülnek a nézővel, kérdéseket tesznek fel a térrel kapcsolatban, és a látogató, mint egy városban, bejár egy útvonalat és a városi elemek az egyéni vágyak, társadalmi elvárások és politikai konvenciók alapján állnak össze.
Hmm. Szerintem ez a szöveg már 10 éve is gagyi lett volna, de Mouléne-t 5 galéria is képviseli a világban, szóval biztos velem van a baj hogy nem értem. Az objektek ugyanis szerintem nem hogy nem állnak kölcsönhatásban egymással, de témájuk és szerkezetük is teljesen esetleges. Egyáltalán semmit sem gondolom megnézésük után. Pedig mindennél jobban szeretem az absztraktot, csakúgy, mint az absztrakt szobrokat, de ezek a teremtmények semmit sem mozgattak meg bennem. Van ilyen, még lehet, hogy később megértem. Amúgy nyilván az történt, hogy egy Pompidou látogatáskor viszonylag rövid idő alatt kell bejárni az összes kiállitást, és ez volt az utolsó, ilyenkor már nehezen fogadok be bármit, és ez a tárlat elvárta volna, hogy a művész kétfedelű gondolkodását követve kezdek neki az elmélkedésnek. Viszont aki kirak egy ruhát úgy, mintha lenne benne valaki, majd elkezd filozofálni a jelenléten, az nem számithat támogatásra tőlem.
Az újsággal hasonlóan bajban vagyok. Nagyon szeretem az újságokat, és még jobb, ha egy művész nem csak a szobraival, bocsánat objektjeivel, hanem újsággal is kommunikál. Csak akkor miért tesz úgy, mintha ez az egész nem érdekelné? Az újságban csak fotók találhatók, méghozzá kizárólag érdektelen részletekről.

Egy próbababa oldalról, üres éjszakai utcarészlet, gázcsövek, egy szék, csupa olyan dolog, amiket észre sem veszünk általában. De a fotóriporterségtől is messze állnak. Értem én, hogy ez egy paródiája a társadalmunknak, melyben egy elszabott gázcső a konyhában érdekesebb, mint az Eiffel torony, a fogyasztói kultúra pedig érdektelen próbababában teljesedik ki. De mégis: az egészből nem ez jön le, hanem a mérhetetlen unalom, ami a művészből árad. Talán tovább kellene még filozofálnom róla?

Helsinki nem akar Guggenheim múzeumot

Mi nem akarunk olimpiát, az angolok nem akarnak Eu-t, a görögök nem akarnak fizetni, az olaszoknak meg nincs miből - vagy a korszellem ilyen, vagy itt hamarosan nem lesz Eu, aztán nem fogjuk érteni, miért teszik ki európára a múzeum táblát - mint ahogy már ma is igen kevés fejlesztés jön innen.
Az angolok szerintem nem tudják, mire mondtak nemet. Jelenleg ők az Eu pénzügyi központja, de ezt el fogják vesziteni, és amint kivonulnak a bankok, a fű sem nő majd arra. Most az európai műtárgypiac jó 40 %-át adják, de ha nem lesznek bankok, nem lesz miből Damien Hirst művet venni, és akkor lehúzhatják a rolót. Ebből a szemszögből ugyan kit érdekel Helsinki, egy meglehetősen zöld északi város, ahol semmi látnivaló nincs?
Jó, beszéljünk másról. Róma kitalálta, hogy rettentő zavaró, hogy a turisták ellepik a spanyol lépcsőt, legutóbb pedig valami huligánok meg is rongálták a vizesést, ezért most azt tervezik, hogy éjszakára lezárják azt, sőt az is lehet hogy belépőt fognak szedni..Na ennyit a nyitott eu-ról..
Amúgy azt tudjátok, hogy pl. az osztrákoknál újra van határellenőrzés? Döbbenten néztem a határon, ahogy kiszedik az előttem menő ezeréves fiatot, persze az én drága kocsimra csak intettek, ha van pénzem kocsira, mehetek..Ez az Eu ma.

Mi a baj tehát a Guggenheim múzeummal? És mi a baj a finnekkel, hogy ezt nem akarják?
Meglehetősen nyugodtan kijelenthetem, hogy Helsinki nem szenved a túl sok látnivalótól. Már elég régen voltam ott, de konkrétan egyetlen látványosságot sem sikerült lefotóznom. Oké, van egy katedrálisuk, és piacuk, és..öö izé, van egy park, illetve nagyon sok zöldfelület van a belvárosban is, és nincs magasépület, nincs semmi.. Stockholmba érdemes elmenni már csak a belváros miatt is, de Helsinkiben tényleg nincs látnivaló..Én a helyükben lecsaptam volna a lehetőségre.
Csakhogy. A finnek nem olyanok, mint mi. Először is nem jelentkeztek az olimpiára, izé, Guggenheimre, hanem őket keresték meg, mert a múzeum terjeszkedni szeretne, túl sok a műtárgy, és valljuk be, jól hangzik, hogy mint a portugáloknál, odamennek, és megmondják a tutit, learatják a babérokat. A finnek nem ilyenek. Köszönik szépen, jól megvannak. Náluk az a menet, hogy mielőtt döntenének, mindent nyilvánosságra hoznak. A finnek megtudhatták, hogy 180 millió euróba fog kerülni a múzeumépület, hogy a múzeum műtárgyaiba nem lesz sok beleszólásuk, másfelől viszont rengeteg amerikai kép érkezne. Kiirtak egy épitészeti pályázatot, és ezeket is nyilvánosságra hozták, a területet megszavaztatták. Érdekes módon nem féltek a szavazástól. Majd nemet mondtak.
Azt mondták, hogy inkább a finn művészetet szeretnék népszerűsiteni, és hogy nincs szükségük amerikai művészetre.
A vicc az, hogy kb ugyanazt mondták, mint a britek, mint Róma, mint Pest, a görögök. Az eredmény ugyanaz a nem. És mégis mennyivel jobb nekik...

Utolsó és unalmas bekezdés a fotószövetségről

Csuda dolgok történnek a fotóművészek szövetségénél. Amig nem volt mma, addig ez számitott a fotósok, hmm szervezetének? Azért a kérdőjel, mert a fotószövetségben aztán tényleg nem történt soha semmi, egy bizonyos Sz. Zsolt beleült a székbe, és ha voltak is ötletei, hogy mit kéne csinálni, abból nem sok valósult meg. Teljesen észrevehetetlen volt a szervezet, mignem az egyik éves rendes tisztújitáson fel nem tűnt M. Szilvia. Ő friss levegőt, dinamikát és tetteket igért, ami nagyon ráfért volna a szervezetre. Azonban a megválasztásánál akadt egy kis probléma: mint kiderült, nem egészen korrekt eljárásban lett ő az új elnök. Annak ellenére, hogy apróbb botrány kerekedett ebből, Szilvia nekilátott nagy erőkkel... a végülis nem tudjuk minek. Az bizonyos, hogy túl sok nem valósult meg, de azért sem, mert pár hónappal a botrányos választás után birósági ügy lett a dologból, és Szilvia is láthatta, hogy ebből semmi jó nem lesz. Az előző elnököt vádolta pénzek lenyúlásával és minden mással is, de látnia kellett, hogy az elnöksége igencsak rövidre fog sikerülni. Érkezett is az újabb közgyűlés, melyre már felkészült az előző elnök, Zsolt is, Szilvia is, hogy aztán nevető harmadikként egy a szakmában még nem lejáratott név legyen a befutó. Igazság szerint Zsolt és Szilvia sem hozták a várakozásokat. Az új elnök, Péter viszont úgy látta jónak, ha a botrányok miatt nem történik semmi, mármint tényleg semmi. Hogy levédje magát, auditot kért a szövetség gazdálkodásáról, ahol kiderült, hogy Zsolt korrekt volt, Szilvia ellenben "csak úgy" pénzt vett ki a pénztárból, de végülis nem annyit, hogy ezért érdemes legyen feljelenteni.

Unalmas ez a történet. Végülis kiderült, hogy Zsolt elnökösködése idején havi 80000 ft-ot kapott havonta, talán jobban járt volna anyagilag, ha kukásnak áll. A szövetségben, mint ahogy általában a magyar közéletben, nem történik semmi, hiszen semmi pénz nincs ott. Azt meg, hogy már fotóhónap sincs, hogy a fotó, mint médium, de hozzávehetjük a Mai Manó házat, ahol már kiállitás sincs, vagy úgy általában a művészeti dolgokat teljesen leirták, fű se nő és semmi sem történik. Akinek volt gyomra hozzá, már lelépett az mma-ba, ott pénzt is osztanak a semmire, ha már ott se történik semmi.

Lassan az egyetlen remény az Offbiennálé maradt, hátha robban, de legalább pukkan egyet a magyar ugaron.

Családi portrék a francia fotóházban

Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy önkényesen megválogatom, miről irok és miről nem. Ha valamit láttam, de nem irok róla, az legtöbbször azért van, mert csak negativat tudnék irni, azt meg minek. Attól még, mert nekem nem tetszik, még lehet jó. Ezért most hagyjuk Andres Serrano-t, a párizsi fotóház legfelső emeletén ugyanis családi portrékat találunk a fotóház gyűjteményéből.

Ami azt illeti, minden fotót szerető megnyalná mind a tiz ujját a franciák gyűjteménye láttán. Archaikus eljárásokkal készült képek az 1920-as évekből éppúgy kéznél vannak, mint néhány Annie Leibovitz kép, vagy éppen ez a Richard Avedon képpár, amit az apjáról készitett. Én műveletlen vagyok, de ezekről a képekről én még csak hivatkozást olvastam, de nem láttam őket.
A család fogalma persze elég tág, ezúttal is feltűnnek fotóriporterek által készitett, azt kell mondjam  jellegtelen képek, melyeken nagyon afrikai család nagyon klisésen behelyezkedik, de a többség nem ilyen.
A portré amúgy is az egyik legkevésbé-kell-megmagyarázni képtéma, mivel mindenki szereti nézni az arcokat. Valamiért a legtöbb embernek a másik emberről készült portré a legérdekesebb, ezt pedig megkapjuk.
Egy ilyen válogatás szükségszerűen túl tág, de a gyűjteményben lévő páratlanul gazdag anyag miatt mégiscsak érdekessé válik, és olyan kincsek kerülnek elő, amik talán jó ideig nem. Érdekes, hogy ennyit irok erről a témáról, mármint arról, hogy bizonyos képeket csak rövid ideig, egy mázlista közönség láthat, aztán a képek eltűnnek, és legközelebb 40 év múlva tűnnek fel...