Klaniczay Júlia interjú

A Havibaj irodalmi újságban érdekes interjút olvashattok Klaniczay Júliával az Artpool egyik alapitójával. Az Artpool hamarosan az alapműveltség része lesz, úgyhogy minél előbb érdemes elolvasni...
www.havibaj.com

Jeffrey Milstein

Nem lennék meglepve - bár micsoda kezdőmondat lesz ez egy képzőművészeti blogban! - ha 50 év múlva a drónok már képesek lennének embereket is szállitani, és mindannyian megtapasztalnánk a felső perspektiva nézőpontját. Addig is, drónokról is eleve csak pár éve beszélgetünk, és az egyre nagyobb felbontású kamerák is létszükségletek voltak Jeffrey Milstein sorozatának elkészitéséhez. New York és Los Angeles házait fotózta felülről - na igen, talán 10 év múlva ezt már csak nagyon drágán lehetne megtenni.
Az eredmény mindenesetre lenyűgöző. Csodálatosak ezek a nagyfelbontású képek, nem is szükséges hozzájuk semmilyen kommentár. Ime: https://www.lensculture.com/search/projects?q=jeffrey%2Bmilstein&modal=project-524063-lany

A Párizs Budapest katalógus

Csak a legnagyobb elragadottság hangján lehet szólni erről az albumról. Na jó, a 15000 ft-os ár nem éppen baráti, de az se kevés, amit kapunk. Látszik, hogy ezúttal nem spóroltak semmivel. Minőségi, vastag papir, nagy méret, a fotók pedig szintén sosem látott minőségűek. És a csoda az, hogy a szöveg sem marad el tőlük.

Egy ilyen óriási témát elbeszélni nem egyszerű. De a könyv szerzői mindennek utánamentek és meg is osztják velünk a forrásaikat, igy aki elmerülne egy apróságban, van hova nyúlnia, a lábjegyzetekben megkap mindent. Az összes fotóról megvan, hogy ki készitette, mikor, az összes helyszint beazonositották. A teljes szöveg elolvasása emberes munka,400 oldal tömény szöveg. Én gyorsan olvasok, de adok egy hónapot magamnak, a lexikális ismeretek burjánzása miatt nem is célszerű egyben elolvasni az egészet.
A könyv 1890-1960-ig tekinti át a fontosabb festők párizsi kalandjait. Van, amit már tudtunk régről, mondjuk a Nyolcak útjait, Kassákot, de a könyvben Ámos Imrétől Vajdáig mindenki szerepel, és mindenkiről a legrészletesebb leirások, helyszinekkel, fotókkal, dátumokkal. Elképesztő.
Fogok még szemezgetni belőle, most egyelőre megelégszem azzal, hogy az 5 csillagos rendszerben adok neki hat csillagot.

ARTE!Brasileiros újság

Kétségtelen, hogy időnként ki kell tekintenünk a nagyvilágba ahhoz, hogy értékelni tudjuk a saját helyzetünket. Itt egy brazil művészeti lap, ami remekül példázza, mennyire máshogy gondolják arrafelé a művészetet.

Az újság elolvasása után úgy tűnik, arrafelé leginkább a protest művészet divik. A művészet mint ellenállás a lap alcime, tematikája, és ezt maximálisan hozza is. És van is miért ellenállást inditani: diktátorok, amerikai elnyomás, rengeteg kilátástalanul szegény ember, bizony van miről beszélni. Nekem mégis a Museu de la Photografia egy fokkal visszafogottabb, sőt időnként absztrakt képei tetszettek legjobban. Persze nem igy lenne, ha egy performanszra készülnék, netán graffitikkel tervezném beboritani a várost.
Az újságot amúgy egy 2001-ben Braziliába költözött francia, Diego Rousseaux főszerkeszti. Ő még csak nem is művészi fotós, megrendelésre ételfotókat készit. Nem baj, csak azért emlitem, mert úgy látom, nem igazán alakult ki az Európában megszokott modell, hogy galériák vannak, ebben a lapban legalábbis nem hirdet galéria. Persze az nem is lenne igazi ellenállás. Szóval van még hova visszacsúsznunk..

Elveszett örökség: báró Hatvany Ferenc gyűjteménye

A Virág Judit kiállitás mellett ez is fantasztikus, az év meglepetése, csodálatos. Az artmagazinban meg itt-ott persze már volt szó a Hatvany gyűjteményről, ha másért nem, azért, mert nem sűrűn fordult elő, hogy ennyire minőségi anyagot szedjenek össze, amiben Van Gogh-tól Manet-ig mindenki szerepel, másrészt a villa ma is létezik, 48-ban elfelejtették államositani. Az épület kapott találatot a 2. világháborúban, de pár éve mintha felújitották volna, legalábbis kivülről úgy tűnik. Azon az úton, ahol eljutunk a Disz térre, az utolsó ház, ami Pestre néz. Mit ne mondjak, pazar lehetett a kilátás.
Természetesen nem csak a festmények voltak elsőrendűek a házban, hanem a bútorok, szobrok, könyvek, szőnyegek, vagyis minden más is. Mindezt felidézi nekünk egy videó, ami az egész kiállitás éke.

Mit ne mondjak, láttam már jónéhány videót, de ez igényességben bármelyikkel felveszi a versenyt. Az adatok teljeskörűsége, korabeli fotók, háttérinformációk, máshonnan nem megtudható tények teszik kivételessé. De tegyük hozzá a narráció profizmusát, a fénykezelés, az effektek minőségét. Nem csoda, hogy a videónál mindig álltak. Ha kiadnák dvd-n, megvenném.
A kiállitás másik maradandó élménye a katalógus. Vagyis pontositok, ez nem is katalógus, hanem egy könyvremek. Olcsó könyvespolcra nem érdemes tenni, egyszerűen azért, mert nagyon nehéz. Itt is kitűnőek a képek, az egész album minősége megkérdőjelezhetetlen. Még vissza fogok térni rá, de hozzá némi idő, mire átrágom magam a 600 oldalon.
Két ilyen kiváló mű mellett maga a kiállitás, a képek szinte csak háttérnek jók. Persze érthető, hogy az Oroszországban senyvedő képeket a Kieselbach galéria sem tudni megszerezni, az elégett képeket sem lehet már újrafesteni, azért a néhány magyar kép is mutat valamit. De persze az lenne az igazi, ha a szőnyegek, bútorok is ott lennének.
Tényleg nagyszerű kiállitás. Csak az merülhet fel, hogy miért nem a Nemzeti galériában van?

Párizs Budapest kiállitás a Virág Judit galériában

Le vagyok nyűgözve. Azzal kell kezdenem, hogy most mindenki dobjon el mindent és menjen el a Falk Miksa utcába, ne csak a Virág Judit galériába, hanem a Kieselbach-hoz is, mindkettő kihagyhatatlan. És mindkettőhöz van katalógus is, bár a kettő együtt 25000 ft. Szép pénz, de az albumok is impozánsak.

Kezdjünk Virág Juditnál, ahol az 1890-1960 között Párizsba ment festőkről szól a tárlat. Egyszerre közhely, hogy abban az időben mindenki Párizsba ment, könnyebb olyat mondani, aki nem, ugyanakkor mégsem mondhatjuk, hogy a téma igazán ki lenne dolgozva, hiszen millió könyvből, életrajzból kell kiszedni, hogy a minket érdeklő festő mikor ment ki és mit csinált.
És igen, most el kell mondani, hogy ez a kiállitás még akkor is impozáns lenne, ha a Nemzeti galériában lenne. A témáról ordit a nagy, grandiózus, hatalmas jelző, és nem Korniss Pétert akarom bántani, akit tisztelek, de egy ilyen témát bizony nagyobb múzeumi háttérrel lett volna ildomos megrendezni. De mivel évek óta teljesen halott a honi intézményrendszer, igy örülni kell annak, hogy átveszik a helyét a magángalériák. Lesz még ennek böjtje, ugyanis én pl. azt mondom, hogy a Nemzeti Galériában kutyaütők vannak. Nézzük meg ezt a katalógust! Gyönyörű! Nagyszabású. Csodálatos minőségűek a képek benne. És végre a művészeti kutatás is belefért, régen olvastam ennyire sok adatot egy hasonló témájú könyvben. És nézzük meg a kiállitás lámpáit. Talán ennyire nem lehetne máshol besötétiteni, de hogy fantasztikusak a szinek ebben a környezetben, az bizonyos. Mondom, hogy jobb, mint a Várban. Itt van pl. ez a Czóbel kép kicsit feljebb. A Czóbel múzeumban unalmas, bántóan lapos az amúgy is mennyezetről jövő világitás, borzalmas. Itt meg tudták csinálni, hogy csak a képet világitják. Hirtelen vissza is tettem Czóbelt a komoly festők közé, ahonnan azért csúszott le, mert a Czóbel házban és a Nemzeti Galériában is csapnivaló a Czóbel anyag. Na ez a Czóbel már egészen más! A kép magántulajdon, és ne áltassuk magunkat, a képek többsége az. 1-2 kép jött csak múzeumból. És akkor megint elmondom, hogy a várban nem tudtak volna ilyen jó anyagot összerakni, mert ahhoz ismerni kell a gyűjtőket...

Persze kritizálhatnék is bőven. Furcsa, hogy a tárlat nagybányai képekkel indit, mikor Párizsban vagyunk elvileg. Sok a csendélet, arckép, ami nem tesz hozzá a Párizs hangulathoz. És jó lett volna, ha több várrosképet raknak hangsúlyosabb helyre. A belépőt párizsi harmónikaszó fogadja, a hangulathoz hozzátesz, még éppen nem zavaró. Viszont teljesen természetes módon túl nagyok az ugrások, Bálint Endre szinte Medgyánszky után jön (apropó, az alföldi temetők kép miért került ide?), egyszerűen túl kevés a hely, hiszen felelősen a katalógus témáit úgy százszor ennyi helyen kellene bemutatni. De. Igy is rendkivül különleges, hogy folyton ismeretlen képekbe botlunk, ez nem egy megúszós, tessék-lássék összedobált anyag, hanem minden lépésnél különlegeset mutató csoda. Nem is értem, hogy tudták ezt összehozni. A pinceszinten még egy videót is bemutatnak, amiről látszik, hogy saját munka.
Nem tudom már fokozni a nagy szavakat, ezt a kiállitást melegen ajánlom, a képek nagy részét nem fogjuk viszontlátni sehol, soha. Ja, nem mondtam, hogy a magánkereskedelem máshogy működik, mint az állami?

A könyvgalaxis elnyomása

Figyelemreméltó kritikát kaptam a minap, miszerint túlságosan is könyvközpontú vagyok, miközben elvárom, hogy mindenről könyv jelenjen meg, eközben rengeteg érdekes blog vagy weblap létezik. És amúgy is, a könyv tulajdonképpen egy múltbéli formátum, mint mondjuk a cd.
Hmm. Van ebben valami. Hiszen én, aki lelkendeztem performanszok és tényleg nehezen dekódolható installációk, megsemmisülő művek mellett, hogy lehetek olyan ultrakonzervativ, hogy a könyvet helyezem előre?
Amikor a londoni Tate-ben Wolfgang Tillmans kiállitásán végigmentem, magam is arra jutottam, hogy a jövő a facebook kiállitásoké. Mindegy, ki mit állit ki és hol, a lényeg, hogy a facebook-on milyen képek és reakciók lesznek róla. Sőt, a művész ezen reakciók alapján változtatja a kiállitás anyagát. Ez a jövő.
Viszont akkor nem értem, hogy Jean-Luc Mouléne (például) Párizsban miért tartotta annyira fontosnak, hogy a szobrai mellett egy sok példányos újságot (ami vastagságánál fogva könyvnek is elmenne) nyomtasson, miért van az, hogy normális helyeken alapvető, hogy egy kiállitáshoz film és katalógus is készül? Hiszen a Google-ben rákereshetünk Cy Twombly képeire, nem kell könyv hozzá.
Hmmm. Kérdezhetném úgy is, hogy miért jelent meg az Artpool-nál a Törvénytelen avantgárd kötet tizezer forintért, ha amúgy pdf-ben letölthető? De kérdezhetném úgy is, hogy lemondunk-e a visszakereshetőségünk lehetőségéről, hiszen a Google nem garantálja, hogy egy kép még jövőre is ott lesz a weben...
Na jó, bevallom, hogy valóban ultrakonzervativ vagyok ebben a tekintetben. De talán nem véletlenül. Annak idején hónapokat kerestem Brassai Picassóról irt könyvét, és amikor egy antikváriumban megtaláltam, nem volt kérdés, hogy az a könyv kell nekem, pedig nem olvasom minden héten. De a Google helyett még ma is inkább hátranyúlok a könyvespolcra, ha valamit keresek, mert ott számomra jobban rendezett az, amit találhatok. Minden könyvhöz van egy történetem, és emiatt bizonyos nevek egész máshogy rögzültek a fejemben. A keresőbe hiába is ütném be, hogy "az a párizsi kiállitás, amire Joelle-el mentem amikor a művészeti időről beszélgettünk". Hát, erre nem találnék semmit. De a könyvek között ott van egy füzet, és akkor megnézhetem újra a katalógust, és minden beugrik.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a kritikának nincs igaza. Dehogynem. Nagyon is. Én is csak egy fanatikus könyvgyűjtő vagyok, nemigen fogok már ebből kigyógyulni. Egy picivel olcsóbb hobbi, mint a lóverseny vagy a tőzsde, és 74-es Chateauneuf du Pape-ot is régen ittam. Nem kell izgulni, majd a gyerekeim úgyse viszik tovább ezt, ők úgyis digitálisak lesznek már, és röhögnek majd rajtam, amikor könyvekben mutatom Kerekes Gábor képeit. De addig még lehet pár jó évem...