A Pompidou magyar szerzeményei 2017-ben

Végre elmondhatom. Tavaly izgatottan mesélte nekem valaki, hogy a Pompidou Nádler képet vett. Ha nem is volt titkos az infó, máshonnan is megerősitették, de csak úgy, mint titkos információt. Ezért nem is szóltam róla, most viszont a Pompidou maga küldte el a bizonyitékot. Legújabb füzetkéjükben bemutatják a tavalyi összes adományt, amit elfogadtak. Na igen, először is óriási dolog, hogy ez (viszonylag) nyilvános információ. Másrészt az adományt ne úgy gondoljuk, hogy valaki bevisz ezer ismeretlen képet, aztán behivatkozza, hogy a Pompidou gyűjti őt. Komoly bizottságok döntenek, néha elég komoly előkészitő munka után arról, hogy kit vásároljanak meg, kitől fogadjanak el képet, hiszen tényleg, már azzal, hogy valaki ott van a gyűjteményben, óriási presztizst könyvelhet el.

2017-ben többek között David Hockney-tól fogadtak el ajándékot, szóval nem olyan rossz bekerülni ebbe a listába. És speciel 3 magyar is ott van: Nádler István, Nemes Csaba, Csörgő Attila. Gratulálok!

Kate Berry a Photo magazinban

Van abban valami nagyon érdekes, amikor lányok fotóznak lányokat. Ha én, mint pasi fotózom egy lányt, akkor az lehet barátság, munka, de azért alapvetően benne lehet, hogy nekem az a lány tetszik, és esetleg ő is úgy mozog, hogy tudja, én úgy nézek rá, mint nőre. Ezzel szemben ha egy lány fotóz lányt, akkor ő jobban megérti, és inkább barátként néz rá..Egy lópikulát. Már hogyne tudná eljátszani egy lány egy lánynak, hogy ő most epekedik, és ha a fiú-lány barátságra gondolok...Na jó, hagyjuk.

Én azt akarom belelátni a képekbe, hogy Kate Berry megelégelte, hogy csak fiúk fotóznak lányokat, és úgy volt vele, hogy ezt én is tudom..És a képein látszik, hogy az alanyai felszabadultak, jókedvűek, és ez átjön a képeken. És nem, nem a nőiségük domborodik ki a képeken, hanem az, hogy jól érzik magukat.
Amúgy többek között Sophie Marceau-t, Vanessa Paradis-t, Catherine Deneuve-t fotózta, szóval sorozata ebből a szemszögből is megközelithető lenne, de ezt most kihagyom..

A Louise Bourgeois film

Ez az 1 óra 39 perc hosszú film próbára teszi a nézőt. Egyúttal arra is jó példa, hogy milyen az, amikor az alkotók teljesen elvesztik a realitásérzésüket. Szóval aki arra gondolt, hogy a filmből majd jól megtudja, mit is csinált ez a szobrász, az gyorsan felejtse el és nézzen másfelé.

A művésszel rendkivül hosszan beszélgetett a riporter, ezeket pedig nem akarták feszesre vágni, igy sokszor előfordul, hogy a szobrász gondolkodik, szünetet tart vagy éppen elfáradt. Ezt a film alkotói úgy próbálták elfedni, hogy rendkivül hosszú és komplikált videókat készitettek a művekről, és ezt minden alkalommal bevágták, amikor a főszereplő épp nem mondott semmit, vagy nem volt csattanó.
A film legnagyobb gondja, hogy igazából meg se próbálja bemutatni Louise Bourgeois-t, hanem hosszú részleteket mutat a vele való beszélgetésből és a művekből. Csakhogy a művésznő a forgatáskor már jócskán benne volt a korban, igy meglehetősen vontatotttan beszélt, a filmkészitők pedig megvárták. Megvárjuk mi is, a nézők, hacsak nem a gyorstekerés gombbal lóditjuk arrébb a filmet, ami sajnos sokszor indokolt.
Ezek a filmek általában bemutatják a művészt, fontosabb helyeket az életéből, azonban ennél a filmnél még csak meg se próbáltak ilyet tenni, ettől az egész nekem lógott a levegőben. Mert ugyan néhány művét ismertem korábbról, azért a többségüket nem. De nekem is kinos volt, hogy a kamera mennyire lassan mutatja be az alkotásokat, ezeket a részeket kénytelen voltam tekerni.
Érdekes, hogy a film végére valahogy összeáll a stáb: hirtelen pörgős képek lesznek, jó zene, és annak a bemutatása, amiért elkezdtem nézni a filmet, vagyis a kiállitásai, művei befogadható formában. Kár, hogy addigra már ötször elaludtam a filmen, igy ajánlást semmiképpen sem kap. Az utolsó öt perc bárkinek nézhető, a többi csak azoknak, akik annyira elvetemültek, hogy Louise minden művét ismerik, mégis újranéznék azokat. Ja, és már mindent tudnak Louise-ról..

Pörneczi Bálint a Havibajban

A friss, 17. Havibajban hosszú interjút olvashatok Pörneczi Bálinttal. Talán a legnagyobb élmény az volt vele, hogy mennyire szerény volt, pedig szerintem azért nem lenne neki muszáj. Fotós szemmel érdekes az is, hogy bár egy Canon 5D-vel fotózott, ami kb. a szakma csúcsa szakmailag, mégis váltott, mert azt mondta, az a gép túl feltűnő. Valóban, egy teleobjektiv tekintélyes méretű - épp ezért jó minőségű - viszont ha a fotós úgy érzi, zavarja vele az alanyait, az nem jó. Persze ettől még a minőség nagyon fontos, viszont az utóbbi időben a világ mintha megengedőbb lenne ilyen téren. Vagyis egyszerre van jelen a 10 milliós középformátumú gép és a tükör nélküli olcsó fényképező. Ennek egyik oldalról örülök, hiszen ha valakinek nincs pénze drága gépre, attól még lehet jó fotós. Másrészről a legjobb minőségű képkészités minden fotósnak szempont.
További részletek az újságban, www.havibaj.com

Fotóhónap katalógus

Olcsó poén azon viccelődni, hogy menyire gagyi ez a fotóhónap nálunk. Van pár kiállitás, ahol amúgy is kiállitás lenne, és kb. ennyi. A Weegee, a hires kiállitás a new york-i fotóközpont (Icp) anyagának egy részét hozta el, ez éppen nem is lenne rossz, csak hát nálunk ki ismeri Weegee-t? De a Mai Manóban amúgy is alig fér el kép, ez a kiállitás akkor szólna nagyot, ha mondjuk a Műcsarnokban vagy a Nemzeti galériában lenne. Kedvencem mégis a konferencia, amely 16 órától 18:40-ig tart, és már ebben is van egy szünet. Hát ez elég vicces, nem?

Na jó, most az egyszer vegyük végig a programokat:
Hauer 65 az Artphoto galériában - ez a galéria kb 10 nm, amúgy nincs bajom vele, egy programnak elmegy
Under that name - Mymuseum galéria - egy frissen indult kereskedelmi galéria kb. érdektelen anyaga
MFSZ ösztöndijasok - Art market - ehhez semmi köze a fotóhónapnak, anélkül jött létre
Fotóképregény - Mai Manó könyvesbolt - ez a 10 nm könyvesbolt lenne a főprogram? Ugye nem?
Bodyfiction - Fotográfiai Múzeum Kecskemét - mivel Kecskeméten van a kutya se fogja látni
Alan Hyza - Szlovák Intézet - ez ok, mondjuk fiókprogramnak
We dont play guitars - FFS - ehhez semmi köze a fotóhónapnak
Fotográfia és irodalom konferencia - no, az első szakmai program
Monsanto - Tobe galéria - egy frissen indult kereskedelmi galéria egyébként jó kiállitása
Puklus Péter - Glassyard galéria - ehhez sincs köze a fotóhónapnak
Féner 80 - Artphoto galéria - lásd mint fent, ez egy 3 perc alatt megnézhető kiállitás
Verzió nemzetközi emberi jogi dokumentumfilm fesztivál - ehhez semmi köze a fotóhónapnak
Anastasia Khoroshilova - Hidegszoba stúdió - ez még csak nem is galéria
Elbeszélés, Esztergomi fotgráfiai biennálé - B32 galéria - ez egy állami galéria, amúgy nem túl jelentős
Város identitás- Fuga - a Fugát szeretem de kb 200  ember ismeri
Győri Andrea Éva - Mikve galéria várkert bazár - állami komolytalan hely
Kitalált igaz családtörténetek - Budapest galéria -szakmai körökben ismert
Összegzem: komolytalan, apró helyeken vannak kiállitások, amik amúgy is lennének, legalábbis nem látom, hogy ebből melyik kiállitás keltené fel a közönség figyelmét. De mivel könnyű, sőt túlságosan is könnyű szapulni valamit, ami nyilvánvalóan gagyi, igy inkább leirom, én hogyan csinálnám.
Először is jó előre meggyőznék egy valóban nagy helyet, Szépművészetit, Műcsarnokot, Nemzetit, Ludwigot, hogy hadd csináljak oda egy kiállitást.
Feléleszteném a portfolio review-t, ami korábban mindig volt - és teljesen érthetetlenül szüntették meg.
Több szakmai, valóban szakmai programot csinálnék, akár konferenciát, akár külföldi egyetemekről hivnék előadókat egyszeri előadásra.
Nemzetközi kapcsolatokat tartanék fent, segiteném a magyar-külföldi közös produkciók létrehozását.
Megpróbálnék újságokban/rádióban/tévében fotó témájú műsorokat/cikkeket létrehozni.
Felkérnék nemzetközi jó nevű művészeti központokat, hogy hozzanak el kiállitásokat. Nyilván egy Pompidou nem foglalkozna velünk először, de egy finn központ lehet, hogy igen. Pl. a Taidehalli.
Ez csak pár ötlet, és nem is mindegyikhez kellene pénz. Mert nem a pénzen múlik.

Könyvajánló: Catherine Castro Quentin Zuttion: Appelez-moi Nathan

Ez egy képregény kamaszoknak, mégpedig igényesen rajzolva és annyi szeretettel, amennyi csak befért a lapok közé. Főszereplője Lila, aki valójában fiúnak érzi magát, és szeretne is az lenni.
És itt most gyorsan meg is kell állnunk. Mintha mostanában elég sok mű szólna arról, hogy a főszereplő nem elégedett a nemével. Filmeken, fotósorozatokon és könyveken is előjön ez a téma. De nem fogok most belemenni abba, hogy ez jó vagy nem. Egyszerűen csak ez a témája a könyvnek.

Azért is gondolom, hogy leginkább kamaszoknak jó ez a könyv, mert egyáltalán nem itél, nem áll egyik oldalra sem, egyszerűen csak leir egy történetet, méghozzá látványosan, jó rajzokkal.
A főhős gimibe jár, és szivesebben lóg fiúkkal, játszik fiús játékokat, mint a lányos dolgokat. Egyébként itt finoman ki is figurázza a gimiben sminkelő, csupán a ruhájukkal foglalkozó csajokat, és úgy mutatja be, mintha a fiúk ezzel szemben folyton filozófiáról elmélkednének. Lila viszont szépen kioktatja őket arról, hogy mit is néznek a fiúk, ami szerintem egy kissé mellélő, hiszen honnan is tudhatná ezt a főhős, aki lány, és bár fiúkkal barátkozik, focizik, azért nem gondolatolvasó?
Amiért szerettem a könyvet, az a képi világ. Nagyon könnyen megszerethető, először lényegretörőnek tűnő, de valójában kifinomult. Néha egész oldalon mutat meg egy helyzetet, de ennek legtöbbször funkciója van. És mivel kamaszokról beszélünk, igen látványosan látható, ahogy a magány, akár képzelt, akár valós, ott settenkedik a főhős körül. Persze az irónő nagyon vigyázott arra, hogy ne horror legyen a műfaj, és emiatt sok dolgot túlságosan le is egyszerűsit, de nekem, aki azért olvas túl sok képregényt, meggyőző, hogy mennyire egységes a szöveg és a kép. Nem illusztráció, nem elbeszélnek egymás mellett, hanem filmszerűek a jelenetek. Az első kockától beránt magával a történet, és mivel valójában azért -legalábbis kelet-európai szemmel- nincs is igazán konfliktus, ezért könnyen siklunk át a jeleneteken. A szülők megértőek, a barátok megértőek..Igen, egy picit ettől laposodik a történet. De ettől még jól élvezhető, dacára a nem is olyan könnyű témának.

A Gagosian magazin

Újságot csinálni jó, és a Gagosian galéria úgy döntött, miért is ne vágna bele ebbe is? Hiszen akármennyit hirdetnek is az Artforumon, azért ott nehéz kiemelkedni a többi húszezer galéria közül. Na de egy önálló újság? Na az más.

Kicsit szerintem az is benne van a döntésben, hogy talán most értek el oda, hogy már kellően nagyok ahhoz, hogy lassan bármit megtehessenek. Náluk vannak a legnagyobb művészek Twomblytól Kieferig, és ez az újságon is látszik. Kezdődik ott, hogy az első oldalakon mintha egy Vogue magazint vettünk volna le: szinte mindegyik divatcég itt hirdet. Folytatódik ott, hogy az újság eszméletlenül jó minőségű papiron terpeszkedik, jóval A4-nél nagyobb méretben. Igényes a kezdőoldal stancolása is, vagyis az, hogy a GAgosian felirat a cimlapból ki van vágva, és a 3. oldalról látszik át a szöveg. Drága nyomdai megoldás.
A fényűzés belül is folytatódik, kiváló minőségűek a képek, jó a tördelés, tényleg egy szavam sem lehet. A cikkek..hm, nem rosszabbak az átlagnál, van interjú, épp egy világsztárral, persze nem mondanám, hogy az irások amúgy megrengetnék a világnézetemet, de nem is ez a cél. Megpróbálnak minél inkább a művészettörténetbe már bekerült témákkal foglalkozni, és nem mondanám, hogy ügyetlenül teszik.
Tulajdonképpen az a helyzet, hogy megpróbálok elvonatkoztatni a Gucci, Chanel stb szinttől, a fantasztikus papirtól, a csodás képanyagtól, az egészen jó interjútól, és ami marad, az még mindig elég kivánatos. Viszont ez egyben azt is jelenti, hogy eléggé sznob vagyok ezek szerint, hiszen az efféle tartalmakat eddig inkább az underground kultúrában találtam meg. Akárhogy nézem, a Gagosian lassan felfalja az undergroundot. Franz West, aki egyáltalán nem volt ismert, legfeljebb szűk körben, az Artforum ismertté tette, de aztán a Gagosian galéria tette őt mainstreammé - és persze drágán eladhatóvá. Tulajdonképpen egy szavam sem lehet, mert ilyen minőségben ennyiért semmit sem kaptam volna. Lehet, hogy lassan ők fogják irni a művészettörténetet?