Adolp Gottlieb: Burma red

Az Artbázelen ez volt, lényegében vita nélkül a kedvenc képem:

Ez az 1973-as kép Adolph Gottlieb képe, aki Rothko-val együtt alapitotta meg a Tizek csoportját, és mint az absztrakt expresszionizmus első generációját is alkotja. Ismert név. Ez a kép halála előtti évben készült, és látszólag semmi érdekes nincs benne: egy nagy vörös nap és némi fekete terület meg csikok. Csakhogy élőben, a sok túlfestett kép között üditő volt ez a szinte visszafogott darab, amiben ráadásul sok fehér is van. Mégis, a feketék valahogy most, több mint 50 évvel a festés után is élénkek, a kompozició csodálatos, az emberek valósággal zsongtak körülötte.
Kicsit sajnálom, hogy elmúltak az idők, amikor az emberek ilyen képeket festettek..

Victoria Sambunaris a Yancey Richardson galériában

A Yancey Richardson galéria évek óta kiváló fotóprogramot visz. Igényes kiállitásai, és gondolom a New York Chelasea negyedének felértékelődése miatt figyelemreméltó kiállitásokat rendez. Ez a kiállitás is végtelenül igényes, csakhogy felmerül egy kérdés.

Ezek a képek igencsak hasonlitanak Edward Burtynsky képeire. Ő is légi fotót csinál, ő is középformátumra, ő is egyszinű harmóniákat hoz létre.
Jobban nézve a képeket már feltűnik pár dolog. A képek nem annyira a felülnézetet erőltetik, inkább csak oldalról és felülről készültek, mintha lenne egy domb a fotó készitésének helyén. És a képek alaposabb vizsgálat után sokkal konkrétabbak, mint Burtynsky képei. Szóval nem, mégsem teljesen olyanok, csak épp a stilus az, ami nagyon hasonlit. Victoriának persze tetszhet ez a stilus, és senki sem mondja, hogy a nagyméretű képeiben nincs költészet. Ez a műfaj kiváló egyfajta meditativ állapotba kerüléshez: elég tágas teret látunk, de mégis a kiváló kompozició miatt csak odanézünk, ahová a fotós szeretné, hogy nézzünk. Apró alakjai óriási térben mutatkoznak meg, ezzel egyfajta "istenperspektivát" mutatva. Mi látjuk az apró ponttá zsugorodott embereket a képen, akik teljesen jelentéktelenek, mégis teljes erőbedobással végzik dolgukat, a rengeteg részlet miatt pedig szivesen merülünk el a képek világában.
Nagyon ügyes ez a kiállitás, egyetlen mellékhatása van, nagyon magányosnak fogjuk magunkat érezni az összes kép végignézése után..

Baksa-Soós János a Paksi Képtárban

Paks azon kevés vidéki helyszinek egyike, ahol értelmezhető kortárs aktivitás zajlik. Sőt, amig el nem küldték az igazgatót, egészen kiváló tárlatok nyiltak sorozatban a régi konzervgyárban. A helyszin adottságai csodálatosak, a tér hatalmas, és igényesen, sok pénzből csinálták meg. Ez persze az erőmű miatt van, de nem bánjuk, mert jól használható.

Baksa-Soós életműve több szempontból is zavarba ejtő. Apró bábui elsőre kinai játékboltra emlékeztetnek, a rajzai gyerekrajzok, festményei zavarba ejtően szinesek, de a kizárólag tiszta szinei itt is iskolás művekre emlékeztetnek. A nagy térben lévő installáción elsőre keresni kell a rendezőelvet. Kicsit később azonban láthatóvá válik a művész magánya, ami a kiállitás cime is utal ("valahol a világűrben elsüllyedt egy űrhajó" -az elsüllyedt szándékosan rosszul irva), és az, hogy ő egy saját világot teremt. Innentől fogva sinen vagyok az értelmezésben, különösen amikor a diáit szemlélem. Ezeken a fotókon a furcsa bábuit térbe helyezi, a megvilágitás is érdekes, és valóban látom, ahogy kialakul egy külön világ, amit a kihelyezett tárgyaktól önmagában nem láttam meg. Ezen a vonalon értelmezve már rögtön más megvilágitásba kerülnek a festményei. Azonban még igy is zavarba ejtő, hogy mind a műtárgyait, mind a festményeit olyan mennyiségben tálalja elénk, ami már sok. Az emeleten pl. szinte végig nagyjából ugyanolyan festményeket látunk. Száz darab biztos egymás mellett látható, ami egyszerűen sok. Hogyhogy képes volt majdnem ugyanúgy megfesteni ennyi képet változatosság nélkül?
Zavarba ejtő ez az életmű, de itt olyan valakiről beszélünk, aki nem kötött kompromisszumokat, azért a művei egy önálló univerzumba visznek, hogy aztán abban az univerzumban mutassanak valamit, amit vagy értünk, vagy nem. Én a magam részéről mintha sejtenék valamit, de ez nem túl sok...

Könyvajánló: Lisa Carver: reconsidering Yoko Ono

Kicsoda Yoko Ono? Azért mai tudásommal már össze lehet szedni. Persze ami elsőre mindenkinek eszébe jut, az John Lennon. Pedig közel húsz éven keresztül Havadtői Sámuellel élt, de már a Beatles előtt is zenélt és főleg performanszokat készitett. Képzőművészeti alkotásait nem könnyű értékelni vagy befogadni. Emlékszem, mennyire döbbentem láttam Izlandon lámpáját. Nem vicc: Izlandon ugyebár nagyon sokat van sötét, Yoko Ono pedig berakott egy óriási fehér fényt, hogy ezzel emlékezzen Lennonra.
Zenei pályafutása a progressziv rock iránti vonzalmát mutatja. Nem feltétlenül akar populáris lenni, de azt mindenképp el kell mondani, hogy klasszikus zenei műveltséggel rendelkezik.

Ez a könyv arra vállalkozik, hogy újraértékelje Yoko Ono-t. Állitólag őt sokan utálják, egyenesen John Lennon megrontásával is vádolják, de még a legjóindulatúbb ember sem igen tud mondani tőle egy műalkotást. Senki sem járt Izlandon...
Azért vettem meg a könyvet, mert a Duchamp könyv után azt vártam, hogy a szerző közelebb hoz Yoko-hoz, elmeséli történetét stb.. Ez nem történt meg. A könyv első felében megpróbálja egyenként megcáfolni az összes vádat Yoko ellen, a könyv második felében pedig óriási elfogultsággal mindent elfogad, amit ő tett. Van pl. Yoko-nak egy fia, akit ő elhagyott, nem ő nevelte fel. Az irónő erre azt hozza fel mentségül, hogy egy anya sem tökéletes, ami elég nevetséges érv. Miért kellene Yoko-nak tökéletesnek lennie? Nyilván 6 milliárd nő utálja, mert irigyelte, de a művész Yoko Ono-t nem kell és nem is igen lehet irigyelni.
Nagyon jó lett volna, ha a sok mentegetőzés helyett a szerző egyszerűen leirja a művész történetét. Ez töredékesen, túl sok érzelmi mentegetőzéssel történik meg, emiatt a kezdetben szimpatikus szerzőből nagyon hamar ellenszenves lesz. Pedig a téma alapvetően nagyon jó - nagyon is szükséges lenne, hogy újra felfedezzük őt, akár az approximately infinity universe lemezét, akár a performanszait vagy installációit. Ezt végülis megtehetjük, sőt, ehhez még a könyv se kell...

A Fortepan jelenség

Egy szingapúri ismerősöm mesélte, hogy náluk az összes hivatalnok minden megbeszéléséről jegyzetet kell készitenie, és azt a netre felraknia. Mindezt az átláthatóság miatt. Namost képzeljük el ezt itthon. Vicces lenne, az biztos.
A Fortepan viszont pont ezt csinálja: minden képet, amit amúgy lomtalanitáson szerez, felrak a netre, teljesen ingyen. Ez a köz igazi szolgálata. És én még megkérdezem azt, hogy a mi pénzünkből fenntartott állami intézmények vajon miért titkolóznak? Miért nem tudhatom meg pl. hogy milyen műtárgyakat őriznek a Nemzeti Galériában? Miért nem lehet online keresni a Nemzeti Levéltárban, Nemzeti Galériában, sehol? Miért gondolják azt, hogy a köz pénzéből fenntartott intézménynek az a szerepe, hogy letörölje a port a sosem látogatott állandó kiállitás tárgyairól?
Akármelyik múzeumot veszem példának, mindegyik fantasztikus állománnyal rendelkezik. Mi lenne, ha a Szépművészeti Múzeum kirakná mondjuk a Petrovics Elek igazgató rendkivül érdekes levelezését? Persze a sort a végtelenségig lehetne folytatni. A probléma a szemlélettel van. Annak ellenére, hogy az intézmények feladata a köz tájékoztatása lenne, máig egyetlen intézmény sem tette elérhetővé legalább a fotótárát, sőt. Amikor a Terror háza igazgatónője megvett egy fotós hagyatékot, ami történetesen fenn volt a Fortepanon is, levetette az anyagot szerzői jogokra hivatkozva.
Nemrég a Várban Fortepan anyagból nyilt kiállitás. Világosan megmutatkozott, hogy az efféle archivumok, miután az igazi, nagy gyűjtemények, köztük a Nemzeti Galéria sem hozza nyilvánosságra a képanyagát, mintha meg kellene védenie azt tőlünk, az igazi őrzője a képi kultúrának.
Semmi gond, a Fortepant majd megveszi valamelyik közgyűjtemény, szerzői jogokra hivatkozva bezáratják a honlapot, és mély hallgatásba merülnek, hogy egyszer volt ilyen is, szabadon lehetett böngészni egy fotógyűjteményt. Emlékezzünk erre a pillanatra, mert nem sok ilyenben lesz részünk.

Photo Bázel fesztivál

Bár az Art Bázelen is látható fotó, van a műfajnak egy külön fesztiválja, a Photo Bázel. Sajnos ez is, mint minden, ami nem Art Bázel, ugyan Bázel központjában van, de kocsival megközelithetetlen helyen, és látogatóinak száma vetekedik a témában legkömolyabban elmerülők számával. Azt nem mondom, hogy nincsenek, de nem kell sorban állnom a jegyért.

Bázel nem túl nagy, aki pedig komolyan gyűjt, az úgyis az Art Bázelre megy. Cserében a Photo Bázelen kapunk egy átlátható, szimpatikus, majdhogynem intim válogatást, ami ugyan semmilyen szempontból nem reprezentativ, de legalább átlátható. Az igazán nagy sztárok innen hiányoznak, de cserébe a kiállitott anyag elgtöbbször személyes és befogadható. Egy óra alatt végig lehet járni a standokat, ahol a kiállitott művek általában a személyes lét kérdéseire kérdeznek rá. Tetszik, hogy egyáltalán nem a virágos rét szintjéről beszélnek, nem Ikea-poszterek, de mégis látványviláguk alapján el tudnám őket képzelni szinte bármelyik nappaliban. Igen, az enyémben is.
Kellemes, intim egy órát nyújt a kiállitás, de nem többet. Akit ez nem zavar, az jól fogja magát érezni itt.

I never read fesztivál

Az Art Bázel mellett nem kevesebb, mint 9 minifesztivál mutatja, hogy nem csak az Art Bázel miatt érdemes Bázel felé kanyarodni júniusban. Persze ezek a minifesztiválok meg sem közelitik az "igazi" méreteit, de nem is akarják. Az I never read pl. művészkönyveket mutat be, méghozzá egészen underground szinten.
Szeretem is. Mindenki kap egy asztalt, kb ugyanúgy, mint pl. a Dürer-kertben a Képregényfesztiválon, a látogatók pedig ingyen bejöhetnek és nézelődhetnek.

Sajnos a katalógus idén túl művészieskedőre sikerült, és nem is mutatta be a szereplőket, ezért hanyagoltam. A kiállitók között viszont láttam érdekeseket. A legtöbb kiállitó olyan független kiadó, aki inkább az utolsó fillérjét is berakja a kiadványaiba, de független marad, és nem köt kompromisszumot. Persze ez Nyugat-Európában azért nagyrészt azt jelenti, hogy nem BMW-vel, hanem Renault-al kénytelen járni, de az elhivatottságot mindenkin láttam.
Örömmel üdvözöltem ismét a Cercle magazint. Róluk már külön is akartam irni. Minden lapszám egy témát jár körbe, és ezek a témák a legkevésbé sem művésziek. Az legutolsó számuk pl. a vulkánokról szólt, de volt már óceánokról, álmokról szóló számaik.
A Gagarin kiadó művészek szövegeit adja ki művészetről, és immár a 33. számánál tart, szóval nem mondanám, hogy unatkozik. Ezek legtöbbször valamilyen művészettörténeti kérdést járnak körül. Ha lenne havi 30 szabadnapom, akkor el is olvasnám.
A Blowuppress történeteket kiván kiadni, ez pedig elég tág téma ahhoz, hogy jópár kiadványuk legyen. Könyveik nagyon igényesek, és mindig feketék - legalábbis ami a cimlapot illeti.
Néhány órát simán el lehet itt tölteni, ha az ember ráér. Akik itt kiállitanak, azok elég eltökéltek ahhoz, hogy végigüljenek 4 napot, beszélgessenek hasonszőrűekkel és megmutassák kreativitásukat. Műveik szándékosan az érthetőség határán egyensúlyoznak általában, de ez is csak a  szimpátiámat növeli feléjük...