City prince /sses a Palais de Tokyo-ban Párizsban

A Palais de Tokyo az egyik legmenőbb hely Párizsban, a nyár viszont holtszezon. Ugyanakkor egyszerűen imádom, hogy ott mindig meglepnek valamivel. Pókháló vagy jelzőbója, ici-pici rajz vagy orditó videó, bármi lehet kiállitva. Előző alkalommal ,amikor ott jártam, egy házi készitésű repülőt mutattak be, ami csomagot is képes szállitani, igaz, csak szélirányban..
Ezúttal hagyományosabb kiállitást láttam 5 városból készült művekkel: Bangladesh, Lagos-Nigéria, Mexico-city és Teherán. Mi a közös ezekben a helyekben? Semmi. A jó hir, hogy a szervezők sem gondolták máshogy.

Mint kiállitás, ez egy rettentően szines hulladéklerakat. Legalábbis az én európai szememmel. Giccs, trash, semmi komolyan vehető anyag nincs ott. A szervezők pedig jó érzékkel a legolcsóbb osb lapokkal határolták a helyet, olyan ötletesen, hogy végül kétszer is eltévedtem, és véletlenül forditva jártam be a kiállitást. Egy helyen a lezárt lapot kellett volna benyomnom, nem sikerült.
Na jó, de volt valami úgymond érdekes is? Hát, az már önmagában érdekes, hogy a kiállitott emberek egyáltalán nem gondolkodtak táblaképekben. Installációk és berendezett helységek váltakoztak, és persze korunk fegyvere, a videó.
Ezek a videók viszont érdekesek. Nem mondanám, hogy az én izlésemnek valók, de óhatatlanul is beszűrődik a valóság, a táj, az emberek, akik valamin erőlködnek, igy pedig, mint látlelet, még akkor is érdekes, ha különösebben nem érint meg a téma. De azért akadt művészileg is értékelhető munka.
Régóta mondom, hogy a videó egyre fontosabb műfaj, lehet, hogy jobban bele kellene magam vetnem..

Afrikai művészet mint filozófia

Ha egy kiállitásnak ez a cime, az már elég jó jel. A brüsszeli Bozaar-ban némileg értetlenül léptem be az első két terembe, a megvilágosodás később jött. Először is: ez egy gyűjtemény bemutatása. Egy nagyon gazdag ember felvásárolt mindent amit látott, maszkokat, fotókat, festményt, ruhát, tényleg mindent, talán csak a homok maradt ki. Ezeket egy roppant igénytelen fehér vázra pakolták fel, ami az épület képtelen architektúrája miatt kellett. Ez ugyanis egy palota, aminek minden centiméterét valamilyen beugró, szobor, diszakármi boritja, és ugyebár itt többezer négyzetméterről beszélünk. A falakra nem került semmi, nem is nagyon lett volna értelme leszedni a selyemtapétákat, vagy oda felrakni bármit. Ehelyett vetitenek, szinte mindenhova, szinte minden teremben. És milyen jól teszik!

A kiállitott maszkok ugyanis nem kötnek le igazán, a kirakott festmények borzalmasak, a fotók pedig..hát, végülis ez egy gyűjtemény, én magamtól biztosan nem vennék ilyet. De mielőtt legyintenénk az egészre, egyszercsak megszólal a zene. Mégpedig nem afféle törzsi marhaság unga-bunga dobal, hanem rendes diszkózene. Diszkóhangerőn. Nem lehet nem figyelni rá. És végülis ez a zene... jó. Ne tudom, mi köze Afrikához, de táncolhatnékom támad. A kivetitőn pedig egy férfi és egy gyerek táncol felváltva, pont ritmusban, jól váltják egymást, na ez a videó vérprofi. Érzem a bugit. És akkor elolvasom, mégis mi ez az egész.
Arról van szó, hogy a táncról a kurátor szerint nem érdemes leülve beszélni, ezért a célja az volt, hogy a látogató is mozogjon. Ezért hangos a zene és ezért mennek klippek. És, akárhogy is szeretném azt mondani, hogy ez marhaság, mégis működik a dolog. Azt nem mondom, hogy diszkózom, de szolidan jobbra-ballra mozgok, és ahogy látom, körülöttem a többiek is. Ez jól is jön, mert a következő teremben egyenesen a közösülést filmesitették meg, és azt nem lenne jó feszengve végignézni. A következő videó minden klisét bemutat az afrikai kultúráról, de mégis viccesen, érezzük ,hogy csak paródia az egész. És közben megy a láb, szolid táncikálásban vagyok, tetszik a zene, és egyre kevésbé értem, minek kellett az a sok kép és maszk: nemhogy háttérnek sem jók, hanem még félre is vinnének, ha tényleg azokat próbálnám figyelni.
Ez egy jó kiállitás a táncról, noha tulajdonképpen még azt sem értem, miért is nevezik kiállitásnak..

A 12. időzóna. Kortárs orosz művészeti riport a brüsszeli Bozaar-ból

Brüsszelben a tipikus művészetkedvelő nem talál se Pompidou-t, se Tate-et, a nagy intézmények nem itt vannak. Azaz megcáfolom máris magam, mert a Pompidou egy régi Citroen raktár átalakitásával akar fiókintézményt nyitni, de azért alapvetően kisebb helyeket lehet látogatni a városban. A Bozaar egy régi palota átalakitásával készült, szerintem megérdemli a legpazarlóbb épület megtisztelő cimet. A bejárat fantasztikus, óriási, aztán kiderül, hogy jegyeket a szemben lévő épületben lehet venni. Az előcsarnok hatalmas, de még abból nyilik egy Szépművészeti nagyságú hodály is, azon is át kell ballagni, hogy a kiállitáshoz jussunk. Onnan aztán kétfelé ágazik el az épület, balra afrikai művészet kiállitás van, jobbra meg orosz kortárs. Mi most jobbra megyünk, és újfent elcsodálkozunk a hatalmas tereken, felesleges márványokon, túlméretezett falakon.

No de beszéljünk a kiállitásról is, ami legalább annyira zavarba ejtő, mint az épület. Kortárs orosz művészet? Az történt, hogy kurátorokat felültettek a transzszibériai expresszre, és minden kurátor hozhatott magáva egy művet, ahol éppen leszállt.
Az ötelet nem is rossz, de olyan műveket válogattak, ami valahogy kapcsolatban volt a helyszinnel, ahonnan származott. Ezért aztán kaptunk egy jó adag lehangoló lakótelepet, hideget, befagyott mindent, és ez az egész inkább mutatja meg a népléleket, vagy egyfajta áldokumentarista tájábrázolást, mint valódi művészetet. Ahol pedig mégis azt kapunk, az jórészt a horror műfajába tartozik, hiszen ki érezné magát jól mindentől távol a semmi közepén? A kiállitás tehát erősen a depresszió felé halad, és néha kiemelkedik ebből egy részlet, hogy aztán újra belezuhanjanak a témába...

A vicc

Augusztus 20 alkalmából Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Papp Whothefuckcares Jocó, Béla vagy bármilyen más nevű fotós, akinek a valódi nevét nem akarom reklámozni. Ugyanis eleve: mekkora gagyi az a név, hogy magyar arany érdemkereszt. Az mi? A magyart értem, az aranyt nem, érdemkereszt? Az vajon a nesze semmi, de jól hangzik?
Ez a fantasztikus fotós weboldalán olyanokkal örvendezteti meg a látogatóit, hogyaszongya: "Nemzetközi szalonokon eddig 77 országban szerepelt és több mint 1450 díjat nyert". Hát ez óriási. Elemezzük ezt a mondatot. "Nemzetközi szalonokon". Ez vajon mit jelent? Nincs olyan, hogy "szalon". Illetve dehogyisnem, a franciák pl. azt a szobát hivják igy, ahol fogadják a vendégeket. Kiállitásnak hivják azt, amikor valakinek kirakják a képét.Ez a szalonozás dolog már jó régen kiment a divatból. Persze lehet, hogy van még ilyen, de komolytalan. No de menjünk tovább. "77 országban". Hoppá. 77 ország, az már valami, nemigaz? Hát nem. A fotós honlapján gondoltam, megnézem már azt a 77 országot. Zárójelben megjegyzem, hogy kit érdekel, ha Kongótól Zanzibárig kiállitott 77 országban, ha nincs köztük olyan, ami számit? De a honlapon is csak ennyi van: 77 ország. Hát ez igy nagyon kevés. Mert ha nekem van egy kiállitásom valahol, akkor azt úgy jelzem: Xy galéria, város, ország. Büszke vagyok rá, és nem titkos, úgyhogy kiirom. Ha ő csak annyit ir, hogy 77 ország, az komolytalan, pláne ha amúgy nem is ismerem a nevet. Mert mondjuk Brassianál vagy Máté Bencénél már akár elég is lehet, de nem egy noname senkinél. Aztán itt van ez: 1450 dijat nyert. Leborulok. Vagy inkább mégsem. Itt sincs semmiféle részletezés. Ha én nyerek 1 db dijat, nem ezret, akkor büszke vagyok rá, kiirom, hogy : xy dij, szervezet, város, ország. De az 1450 amúgy is nevetséges. Nincs is 1450 dij a világon...
Aztán persze megvilágosodtam. Van egy szervezet, akit nem akarok reklámozni, náluk be kell fizetni 100 dollárt, és akkor kapunk egy plecsnit. Na ez a szervezet szervez soha senki által nem látható szalonokat. van bronz, ezüst, arany, platina fokozat. Csak a vicc kedvéért, az arany fokozathoz 300 "elfogadással" kell rendelkezni és 5 dijjal. A dijakat természetesen szórják rendesen: bár nem irják összesitve, de egy "szalonon" úgy 500 dijat osztanak szét. Természetesen ezek pénzes pályázatok, vagyis az ember befizet egy összeget, aztán kap egy dijat. Mindig van 499 másik, aki ettől azt hiszi, ő valaki, és befizeti a zsét. Tehát a Papp Nemérdekeski 1450-szer fizette be a dijat, habár lehet, hogy többször, és kapott rájuk dijakat, semmire se való dijakat.
Namost a helyzet az, hogy a fotóban a valóságban kétféle dij létezik: az egyik, ha megveszik a képedet, ehhez egy galériához kell tartozni. A főszereplőnk nem tartozik galériához. A másik, ha olyan intézményekben állitasz ki, ami számit. Tate, Pompidou, stb. Főhősünk nem állitott ki soha sehol. A honlapon egyetlen brazil művészeti központ emelhető ki, mint konkrét helyszin, ez ugyebár nem sokat ér.
Gratulálok a magyar államnak, hogy egy dijakat (ráadásul 1450 darabot!!) befizető senkinek adott egy állami kitüntetést.

Libuse Jarcovjáková: Evokativ kiállitás Arles-ban

Az 1952-ben született cseh fotósnő nagy lehetőséget kapott ezzel a kiállitással. Kvázi a főtéren, a legjobb helyek egyikén mutatkozhat be, és ez nincs hátrányára a bemutatott képeknek. Más szóval, minden várakozásunkat beváltja az anyag. A 70-es 80-as évek csehszlovák dokumentarista iskolájába járt alkotó egy olyan világba visz minket, ahova nemigen jutnánk el máshogy. Illegális és meg nem hirdetett bulik, barátok, történetek elevenednek meg, az alkotó pedig kézirásával kommentálja azokat a képeit, amik filozofikusabbak annál, hogy rájöjjünk értelmükre. Kapunk egy nagyon érzékletes abortuszleirást is, és az egész kiállitás során végig kedves leirásokat kapunk, amelyek kellő háttért adnak a korszakhoz és a képekhez.

Minden évben van néhány kiállitás, amiért érdemes Arles-ba menni. Ez a kiállitás talán a határán van ennek, de mindenképpen egy okos és érdekes anyag, ami megérdemli a figyelmet.

Filmajánló: L'ecole de Nice

Nizzai iskolának  nevezik a 960-70-es években a környéken alkotó művészek csoportját, akik magukat ugyan akkor nem hivták igy, csak később ragadt rájuk a név. Azóta már 3-4 kiállitás is volt, ahol kifejezetten mint Nizzai iskolára hivatkoztak, de ezek azért helyi jelentőségű tárlatok voltak. Ez kissé problematikus is, mert pl. Yves Klein sosem hivta magát nizzai iskolába tartozónak, dee most utólag a művészettörténészek egy része szeretné, ha oda tartozna. Naná, hogy ők meglehetősen ismeretlenek...
Kik is alkotják a Nizzai iskolát? Cesar (neki a Pompidouban volt tavaly nagy kiállitása, szóval francia szinten ismert és nagy név), Ben, Bernar Venet, Miguel, Matarasso...Érezzük, hogy további magyarázat kell..
A 60-as évek a Fluxus időszaka, kedvenc korszakom, amikor a művészek azon versenyeztek, hogy kinek van jobb ötlete. Van, aki pincérestül kiült egy forgalmas kereszteződésbe, és ott vacsorázott, más eldobta istent (egy kartonlapra ráirta, hogy isten, és bedobta a tengerbe), Yves Klein ugyebár nőkkel festett - vagyis nőket mázolt be festékkel, hogy aztán ők meghemperegve a vászonban nyomot hagyjanak..Ben pedig egy isteni boltot készitett, ahol minden négyzetcentiméter valamilyen művészi produktum része volt - nem csoda, hogy szőröstül-bőröstül a Pompidouban kötött ki. Ezt a részét imádom a művészettörténetnek, és lelkesen elismerek bármit róla.

Hanem aztán jöttek a 70-es évek, amikor már a pop volt meghatározó, és akkor olcsó műanyag szobrok és festmények készültek, egy rikitó szinnel jól befújva, érdektelenül. Pop-ba oltott geometria, egyszinű dolgok, sokszorositás jellemzi ezt a korszakot, és ez szerintem borzalmas.
De. Azt mindenképpen meg kell állapitanunk, hogy akik a filmet készitették, teljesen amatőrök voltak. A hasonló időben készült Keith Haring családi videó jobb minőségű ennél. Egyszerűen méltatlan, hogy ha valóban létezik a nizzai iskola, akkor azt nekünk egy ennyire borzalmas minőségű filmből kéne megtudnunk. Persze, hogy a korabeli felvételek nem túl jók, de az 1998-ban készitett interjúk minősége is annyira borzalmas, hogy azt egy 5 ft-os kinai telefon is kenterbe veri. És senki ne mondja, hogy 98-ban nem volt minőség, én pl. Svhs-re forgattam akkoriban de a menők Betacamot használtak, ami ma is nézhető minőséget ad.
Igenis kardinális kérdés ez. Ugyanis a másik problémám azzal van, hogy a film nincs megszerkesztve. Mindenféle emberek beszélnek benne, persze előkerül a szóösszetétel, de az interjúban szereplők általában önnön nagyságukról mesélnek. Kár, hogy nem volt egy narrátor, aki végigkisérte volna a filmet, és itt-ott elmondja nekünk, hogy miről is van szó. Sokszor a művész olyan dolgokról beszél, amit nem látunk, nem ismerünk(én legalábbis), nincsenek életrajzok, nem tudjuk meg, ki kinek a barátja és miért. Sajnálom ,de a film annyira amatőr, hogy egyszerűen komolyan vehetetlen. A hab pedig az, amikor Bernar Venet jön, és azt mondja, hogy igen, mások mondták rá, hogy ehhez a csapathoz tartozik, de ő inkább visszautasitotta ezt. A mondat tehát úgy lenne helyes, ha azt mondanám, hogy sokak szerint volt egyszer egy nizzai iskola, de sajnos az ismeretlen szereplők nem dokumentálták kellőképpen azt, igy elsikkadt...

Les Murs du pouvoir kiállitás Arles-ban

Eléggé aktuális ez a téma, és egyben a legpolitikusabb is. Ugynis messze nem a mi szerencsétlen országunk az egyetlen, amelyik belekeveredett ebbe a bohózatba. Itt egy térkép, hogy mennyire nem:

De kétségtelen, hogy nekünk a legrosszabb a sajtónk, amiért persze sokat is tettünk. Akárhogy is, nagyon látványos és kicsit méghatásvadász képeken szemlélhetjük meg, ahogy a menekültek, vagyis a szegény menekültek a gonosz magyar hadsereg áldozatává lesznek, esetleg átslisszolnak valahogy mégis a kerités alatt. Legalábbis ez jön le a kiállitásról. Pedig lenne itt más is, amiről beszélni lehet. Itt van mondjuk ez a golfozó Spanyolországban, ahogy a gyönyörű gyepen üti a labdát, mögötte meg másznak át a menekültek a keritésen.

A kiállitás egyfelől bemutatja a menekültek borzalmas útját, másfelől viszont igyekszik arról is szólni, hogy hova is igyekeznek olyan nagyon beilleszkedni ezek az emberek. Kétségkivül nem fekete-fehér ez a kérdés, és  kiállitás egészen sok oldalról próbál képeket mutatni erről a jelenségről. Más kiállitásokon is sokan voltak, de itt folyamatosan szinte ráléptek a lábamra, a többi kiállitáshoz képest nagyobb tömeg volt.