Hassan Hajjaj a párizsi fotóházban

Szerintem hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját helyzetünket kivetitsük a nagyvilágra. Ha mi vasárnap húslevest eszünk és rántotthúst, akkor bizonyára Kuala Lumpurban is ezt teszik a felhőkarcolóban, nemigaz? Azért kezdek ilyen furán, mert a marokkói fotós műveit nem fogadja be könnyen az európai agy, miközben lehet, hogy ő kint progresszivnek számit, nem tudom. Marokkó amúgy is teljesen más világ, bele se kezdek, akit érdekel, szerezze be a les hommes et les dieux cimű filmet, ami Cannes-ban nagy sikerrel futott pár éve.
Tehát Marokkó, és fotó. Ez a kettő nemigen jön össze, arrafelé nem igazán kultiválják a művészetet, nincs kultúrája az európai féle kultúrális életnek. Pedig ott is vannak föld alatti kezdeményezések.

Arrafelé a progresszivitás csúcsa, amikor a fotós lefátyolozott arcú nőket fotóz robogókon.. Ők a helyi menő csajok, noha mindenhol máshol, mondjuk Európában meg se emlitik, ha a nő multicéget vezet, motoros bajnokságban indul vagy épp boxol. De ez itt Marokkó, és Európán kivül a nők sorsa nem épp játék és mese. De most fotókról beszélgetünk, és ezek itt nagyon szines, nagyon távoli vidéket mutatnak meg, érdekes módon Warholra hajazva egy fadobozrendszerben konzerveket helyezett a fotós a kép mellé, alá, fölé, mintha még nem lett volna elég a szinkavalkád.

A ruhák elképesztőek, a szinek tobzódása szintén, nem is tudom, mit mondjak erre. Mintha feladatként adták volna ki, hogy muszáj a lehető legtöbb szint berakni, ezek lehetőleg üssék is egymást..Érdekes elképzelés, de tőlem nagyon távol áll, mint ahogy az afrikai kultúra egyébként is. Nem mondom, hogy érdektelen a kiállitás, és néha kell ilyet is látni, ami kimozdit egy kicsit a komfortzónából. Ha igy nézem, ez egy érdekes kiállitás.

Könyvajánló: Patti Smith: M Train

Megszenvedtem ezzel a könyvvel. A Kölykök (just kids) regénye fantasztikus volt és bár nehéz objektivnek lenni, de benne van a legjobb, hmm, mondjuk 100 könyvben, amit olvastam. De ha 101. a listán, akkor is egy jól olvasható, jó könyv, érdekes a történet, folyamatosan kiváncsi voltam, mi történik a főszereplőkkel. Az M train viszont egy nem összefüggő, lassú, önkinzó könyv igazi történet és főhősök nélkül.

A legnagyobb változás, hogy Patti megöregedett, és ezt a könyvet egyszerre használja naplónak, önvallomásnak, regénynek, visszaemlékezésnek, és még ki tudja minek. Érdekes, apró történeteket mesél, csak azok önmagukban egyáltalán nem érdekesek. Talán az is baj, hogy minden igyekezetem ellenére sem vagyok képes rajongani se Patti, se más iránt,ha mesél egy rossz történetet, nem fogok nevetni csak azért, mert ő mondta. A könyv pedig tele van ellentmondásos részekkel, de leginkább az jön le róla, hogy Patti rettentően egyedül van, már asok-sok évvel ezelőtt is egyedül volt, de most már tényleg, és ez bántja, ami természetes, kit nem bántana ez? Visszaemlékszik dolgokra, és azok ideig-óráig érdekesek is akár, de minden oldalon átüt az egyedüllét. Mindeközben pedig természetesen vannak körülötte, csak épp nem értik, vagy nem érdeklik már annyira, vagy néha klisészerűen történnek egyszerűen dolgok.
Patti Smith nagyon tehetséges sok területen. Ez a könyve szerintem sosem lesz magyarul kapható és magyarul olvasható. Inyenceknek az életmű megismerése után feltételesen ajánlható. Esetleg.

Irodalmi fesztivál a Pompidouban

Mint azt Nagy Páltól megtudtam, már a 70-es években is tartottak irodalmi fesztivált a művészeti központban. Idén azért már elég komplexé tették az eseményt, de továbbra is az épület -1 szintjén tartják, igy ha valaki nem akar, nem vesz róla tudomást, csak a beavatottak. Ők viszont minden tekintetben sokat kapnak: én is meghallgattam, ahogy Iggy Pop szöveget olvas - vagyis inkább hangban játssza a szöveget, az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt átélésnek. Van egy mini kiállitás, amikor képekre reflektálnak szövegek - mindenki kap egy fülhallgatót, és azzal érdemes a képeket nézni. Van egy workshop rész, ahol kortárs irók a szemünk előtt irnak, ez sem érdektelen. És van egy pódium, ahol meg felolvasnak, vitatkoznak, beszélgetnek..

A kortárs irodalom mindenhol egy szűk, de elkötelezett réteg igénye. Öröm volt látni, hogy mennyire komolyan veszik az érdeklődőket, és próbálják minél interaktivabbá tenni az eseményt. Az biztos, ha valaki érdeklődik a téma iránt, az tobzódhatott.

Adrien Maeght könyve

A Maeght családról nem sokat tudtam egészen addig, amig Nizza felett el nem mentem St Paulba, ahol egy művészeti központot tartanak fent. De milyet! Az a hely egy csoda: izléses, tágas, Miró diszitésekkel teli, fákkal teli kis ékszerdoboz, ahová mindenképp érdemes ellátogatni. Maeght többek között Picassonak volt a dilere, de Miró éveket töltött nála, satöbbi satöbbi, a gyűjteményben Basquiat-tól Giacometti-ig mindenki bentvan. Yoyo Maeght-nek, aki a lánya a hires kereskedőnek is megjelent már egy könyve, amit egyelőre félig tudtam elolvasni. És most itt ez a visszaemlékezés is.

A könyv cime: Dans les lumiéres des peintres, alcim: Une vie avec Bonnard, Matisse, Miro, Chagall..Magyarul: Festők fényei alatt, egy élet Bonnard-al, Matisse-el, Miró-val, Chagall-al.. Az biztos, hogy a Maeght család óriási pártfogója volt az emlitett uraknak, Miró több évet töltött a birtokon, ami mondjuk meg is látszik a sok művén, amit ott és oda készitett, de a Maeght család kiterjett ember vagy festőbarát életet vitt, és pártfogoltjainak bőkezűen osztotta a pénzt, anyagokat stb..
A pompidouban még évekkel ezelőtt volt egy másik könyv is a Maeght család életéről, de azt akkor nem vettem meg, és putty, el is tűnt legközelebbi látogatásomra. Arról tehát nem tudok beszámolni.
Igazából Maeght galériája kicsit kiesik a mostani galérianegyedből, gondolom ezt nem is bánják, hiszen ők más ligában mozognak, a kiállitásuk Miró képekkel van teli. Mivel este érkeztem, ezért esélyem sem volt venni a könyvből, de amúgy is eléggé kérdéses, hogy mennyire elfogult. Yoyo Maeght könyvét is azért raktam le -átmenetileg - mert annak ellenére, hogy a szülei nyilvánvalóan egyáltalán nem foglalkoztak vele, ő azért isteniti őket. Ám tegye, csak akkor ez a Blikk szinvonala, mégha a párizsi blikket Paris Match-nek hivják is...Azért lehet, hogy mégis megveszem majd ezt a könyvet is, bár a legérdekesebb kérdésre úgysem válaszol: mi történt azóta, hogyhogy a ma Miróit már nem futtatja a galéria?

Sarah Tritz a Credac-ban

Ahogy az előzőekben irtam, a Credac egy jó adottságú művészeti központ Párizs egyik ronda külvárosában, egy volt gyárépületben, olyan körülmények közt, hogy mindenki megirigyelné a helyzetüket. Ide bármilyen művészt behozni bizony igen nagy lehetőség. Másfelől meg a Credac azért eléggé underground hely.

A kiállitás a sztereotipiákkal játszik, egész ügyesen. Rögtön az első installációban egy női nemi szerv egy része látható, nem vagyok benne biztos, hogy az alkotó odaillőnek érezte-e, vagy csak provokálni akart. A női testiség ezek után is az összes művön előkerül igy vagy úgy, a képen pl. azt figurázza ki a művész, hogy a jó pasi megöleli a nőt, majd -biztos ami biztos - a házába is cipeli.
Amikor ott voltam, provokációnak éreztem a műveket, és provokálódtam is, de most, pár nap elteltével már nem is tudom. Mindenesetre van valami a kiállitásban, ha pár nap elteltével még gondolkodom róla...

Houston, baj van

Párizsból jövök, ahol a Beaux-Arts magazin majdnem minden sarkon kapható. Viszont az én kedvenceim, az Artforum és a Les Journal des arts nem, de ebből eddig nem volt baj, mert a Pompidouban, a fotóházban, a Palais de Tokyo-ban is elérhető volt, és ezekre a helyekre úgyis mentem. Csakhogy a Pompidou-ban ezúttal nem volt újságos részleg, teljesen felszámolták. Átmentem a fotóházba (MEP), de ott sem voltak lapok. Mondjuk a Mep könyvesbolt részlegével korábban is voltak fenntartásaim, de azért igen kiváló, és máshol megszerezhetetlen újságokat is tartottak.
Namost az utazásaimat arra is használtam eddig, hogy csak külföldön beszerezhető lapokat vegyek. Itthon elvileg (az ironikusan) Szabad sajtó úton a belvárosban lehetett -volna - külföldi újságokat venni, de ott a kinálat egészen gyatra. Elő is fizethetnék, de sajna a magyar posta rosszabb, mint a lottó. Talán minden második, harmadik lap jön meg, de volt olyan hely, ahol a postás egyszerűen azt mondta, ő nem cipel ilyen dolgokat, ha akarok tegyek panaszt.
Jó, de végülis mit pampogok? Olvassam az Artmagazint, a Műértőt, nem? Sajnos ezekben a lapokban semmit sem irnak azokról a témákról, amikről a Journal des arts-ban olvasok. Sajnos senki sem gondolja azt, hogy egy témáról szerteágazó, személyes véleményt tartalmazó, összefoglaló irásokat is lehet irni. Nem, kiadják a munkatársnak, hogy irjon valakiről, és ő elmegy, végignézi, ir anélkül, hogy megemlitené, hogy egyébként az a kiállitás hogy függ össze a nemzetközi trendekkel, kikre hasonlit, satöbbi. Ezt a munkát próbáltuk a Havibajban csinálni, csakhogy az egy hobbilap volt, a költségvetés össze se volt hasonlitható egy országos lappal.
És most vissza a Pompidou-ba. Sajnos értem én, hogy az a korosztály is lassan unikális lesz, akinek egyrészt igénye, másrészt pénze is van a művészeti lapok vásárlására. Ráadásul azt is értem, hogy mig egy könyvnél egyszerűen kirakják januárban a polcra, és majd decemberben leveszik, ha addig nem adták el, az újsággal havonta kell foglalkozni, leszedni a régit, kirakni az újat..Ez munka. Csakhogy ez teszi élővé a könyvesboltot. Hiszen a könyvek, bármennyire is frissek, nem tudják olyan gyorsan követni az eseményeket.
Nekem ez egyszerűen kulturális kérdés. Viszont tudom, látom azt is, hogy az újabb nemzedékek inkább letöltik az appot, átpörgetik az Instát, nagyon más ez az információforrás, mint egy komoly és hosszú cikk elolvasása. Próbálok én is lépést tartani a korral, de mégis dinoszaurusz vagyok: nem birok lemondani a komoly, sok munkát tartalmazó cikkekről, amelyek a külföldi művészeti lapokban találhatók. A Pompidou és a Mep sokat zuhant most a szememben, bár nyilván ez őket kevéssé érdekli..

Könyvajánló: Hermann Ildi: Hiányzó történetek

Nagyon jó ez a könyv. Pedig minden ellene szól. Előszöris az alcim: new york-i magyar zsidók történetei. Holokauszttúlélők mesélnek, hogyan élték túl a világháborút és mi történt velük azóta.
Hermann Ildi tavaly hunyt el tragikusan, ezt a könyvet tehát azért vettem meg, hogy rá emlékeztessen. Érdekes életművet hagyott hátra, de nem könnyű megközeliteni, és most már nem is fog szerepelni a lapokban vagy a hirekben.
Azzal kezdtem, hogy jó ez a könyv, noha minden ellene szól. Őszintén szólva a világháború nekem már nagyon távoli, a nagymamám még átélte, de nem nagyon mesélt róla, aztán leginkább Faludy-nál átéreztem kicsit, hogy mi lehetett, de őszinte leszek: nekem ez történelem, nem pedig olyan valami, ami velünk is megtörtént volna, ha akkor élek.

Az is nehéz, hogy már a cimben ott a népcsoport neve, aminek leirásával jól nem lehet kijönni egy beszélgetésből, igy vagy úgy. Pedig ez tényleg jó könyv. Ugyan nem egy fotóművészettel foglalkozó kolléga műve, mert a képek tényleg egyszerűek, célravezetők, semmi művészet nincs benne. Hanem a szövegek. A történetek zseniálisak. Egy-egy életet nagyon tömören, röviden, de velősen irnak le, és olyan témákat boncolgatnak, amiket én is megkérdeztem volna. Őszinte szövegek ezek, és az egyik legjobb bennük, hogy nem a háborút feszegetik, hanem hogy mi volt utána, mit csináltak aztán, mi volt még. Igy kéne történelmet tanitani, ilyen sorsokkal. Tényleg jó könyv, kár, hogy el fog sikkadni az újdonságok áradatában.