2015. február 11., szerda

A Sam Francis film



A dvd-t véletlenül találtam meg a sok Picasso és Warhol között ledobva a Pompidou központ könyvesboltjában. Valaki felvette, megnézte, aztán vissza is dobta. Nem is csodálom. Merthogy ki is az a Sam Francis?
Egy amerikai katona Párizsba érkezik a 2. vh után. Természetesen azonnal a legjobb társaságba kerül, bár korábban is festett, de most a párizsi barátok révén tényleg el tud mélyedni benne. Aztán hirtelen felfedezik, egy csapásra ismert lesz, olyannyira, hogy Bázelből rendelnek képeket, jó nagyokat egy lépcsőfeljáróba. Aztán Japánból kérnek pár képet. Ha már odautazik, feleséget is hoz magával. Összesen 5 nővel házasodik majd válik, és 2 fia születik.
De hagyjuk az életrajzot. Hol lehet Sam Francis képet látni? Hát ez az. Sehol. Úgy értem, első osztályú helyeken, mint New York, London, nincs. De azért a 2. vonal sem lebecsülendő. Bázel, Chicago, Pittsburgh, satöbbi. És már megint újra felbukkan a Maeght házaspár. Az ő Nizzáhz közeli birtokukon van egy kép tőle. A katalógusban nem is mutat olyan jól. De aztán élőben már egész más. Kiteljesedik és nagyon érdekes lesz. És egy hozzám hasonló vájtszemű - a vájtfülü mintájára - megjegyzi a nevet, és legközelebb már keresi. Lonodnban, Párizsban, a Pompidouban semmi, hanem egyszercsak ott hever az életéről készült film.
Ennyi egy élet. Nagyon gazdag volt, többek között kisrepülője is volt, a legjobb anyagokkal dolgozott, és látszik a képein a fejlődés, a kisérletezgetés, a tanulás. Az érett képei már akár 5* 15 ! méteresek is lehetnek, a gyárépület, ahol dolgozott, egész csarnokát elfoglalják. A felületesek azt fogják mondani, hogy Pollock utánzat, pedig egyértelműen továbblépett. Tulajdonképpen csak a fröcsögéses technika miatt lehetne összehozni őket, már elsőre is látszik, hogy Sam Francis egészen más. Kevés szinből alkot, a festmény nagy területeit hagyja fehéren, ez is a kompozició része. Ettől világos és érthető a kifejezésmódja. Hiába van 4 *5 méteres felülete, ő csak egy kis részt fest be. És a néző egyszercsak rájön, hogy a festőnek van igaza, tényleg hiba lett volna befesteni a maradékot is.
Vonjunk valamiféle mérleget. Sam Francis nem a tömegek festője. Mindig is egy nagyon szűk elitnek készitette képeit, ezért (is) azok a legnagyobb múzeumokig nem jutottak el. Egy átlagnéző nem is igen tudna mit kezdeni a képeivel, de egy magamfajta most éppen Cy Twombly-val teszi egy polcra, Rothko és Pollock fölé.

2015. február 9., hétfő

Jean-Luc Vilmouth: Café little boy a Centre Pompidou állandó kiállitásán



Ne tévesszen meg senkit az állandó kiállitás cim: a Pompidou központnál ez rendszeresen változó és izgalmasabbnál izgalmasabb tárlatokat jelent. Legutóbbi látogatásomkor épp egy Gerhard Richter kép volt az egyik főhelyen, amit simán leszedtek, mivel ezúttal témakörök szerint rendezték át az óriási teret. Amikor azt mondom, óriási helyet, azt tényleg úgy értem, hogy jóformán bejárhatatlan. A londoni Tate-el tudnám párhuzamba helyezni, kétmillió terem van, azok között majdhogynem tetszőlegesen lehet sétálni, és a legkiváncsibb művészetrajongó is fejfájással támolyog ki néhány óra után. Persze lehet végigrohanni, és csak a minket igazán érdeklő dolgoknál megállni, vagy éppen Louvre-osan egyből a Mona Lisához szaladni, de ezeket hagyjuk meg az amatőröknek. A minket érdeklő szellemi játék az, hogy mutatok valakit, tényleg mindegy hogy kit, és megnézem, hogy mellette vagy a közelében milyen képek vannak. A művészek ugyanis nem légüres térben mozognak, hanem egymás munkái ismeretében készitik új műveiket. Azt is érdekes látni, hogy mondjuk egy népszerűbb emberkével mennyien akarnak “beszélgetni”, reagálni a műveikkel. Ez is nagyon fárasztó tud lenni, főleg azért, mert a nevek többsége számunka nem túl ismert lesz. Ne feledjük, hogy Párizsból nézve egészen más nevekkel fogunk találkozni. Legtöbbjükkel itthon nem találkozunk, az a pár név, aki eljut, általában egy-egy művel képviseli magát, ami vagy jellemző az életművére, vagy nem.

Ha kipihentük magunkat, megvettük az éves belépőnket, és néhány hónapon keresztül mindennap fokozatosan! bejártuk a kiállitást, akkor előbb-utóbb rá fogunk jönni, hogy a múzeumi művek beszélgetnek egymással. Valaki mutat egy képet egy kinai városról ahol szmog van. Melette látunk egy Dubai képet, ahol teljesen széttúrják épp a földet. Aztán egy teremben szövőnők készitik a ruháikat, amiket egyszerűen csak ledobnak a földre. Ez a három dolog vajon összefügg? Naná.. Namost nem ennyire egyértelműen, de működik ez kicsit távolabb is. Braque hatott Picasso-ra, mint ahogy forditva is, Max Ernst is hatott mindkettőjükre, és máig vannak művészek, akik bevallottan mondjuk Duchamp munkáit fejlesztik tovább. Ha nem is kopirpapirral, de ez nem csak kortársokkal működik, Rembradt hat Baconre, forditva mondjuk nem... A Pompidou-ban tehát nem az tart sokáig, hogy végigsétáljunk, és megállapitsuk, hogy fú, nem értjük, hanem azért, mert van egy kép vagy szobor vagy bármi, és ami mellette van, az nem véletlenül van mellette legtöbbször. A témák is sokfélék, hiszen a kortárs is az. Egyaránt foglalkozik a kizsákmányolással, esztétikával, mindennel, ezen felül lehet fotó, festmény, installáció, szobor, és a sort lehetne folytatni...


Mielőtt elaludnátok az unalomtól, megemlitek egy projektet, amit Jean-Luc Vilmouth talált ki (meg persze előtte már 20 millióan). Egy terembe rajzolt egy logót, bevitt némi zsirkrétát, odaültetett egy embert, hogy csak 5 embert engedjen be egyszerre, és kész. Lehet rajzolni. Az emberek pedig jönnek és rajzolnak, és még élvezik is, hogy most ők mutatják meg a többieknek, hogy mi is a jó rajz.. Van, aki csak a nevét irja oda, és szivecskéket is rajzolnak. A nagy vicc ebben az, hogy egy idő után természetesen nem marad hely már több rajznak, ezért valaki másét kell vagy letörölni, vagy átrajzolni. És mivel nem copyrightosak ezek a művek, az emberek meg is teszik, csak hogy egy újabb szeretlek Frici feliratot gyömöszöljenek oda. Vagyis hiába az óriási fal, mindenki és senki sem látszik. Ez az igazi demokrácia: ha valaki ir a falra, biztos lehet benne, hogy mivel az egész fal egy nagy felirat, az övét senki sem fogja olvasni, de arra viszont senkinek sincs ideje, hogy nagyobb területet letöröljön, és oda alkosson, mert jön a következő ember, a biztonsági őr pedig kedvesen kiterel. De hát nem ez van az életben is? Mind irunk egy falra, ahová már annyian előttünk, de bármit is irunk oda, már jönnek az új krétások, meg aztán át is kéne gondolni, mit akarunk megőrizni, de gyorsan halad a sor, és amikor ott vagyunk a krétával, akkor hirtelen eszünkbe jut, hogy ez és az is mennyire örülne, ha odairnánk, meg akaratlanul is elkezdjük olvasni a többi feliratot, és egyszercsak elindul a kezünk, megtesszük a bejegyzésünket, valaki elkéri tőlünk a krétát, és akkor jut eszünkbe a legjobb sor, amit oda kellett volna irnunk..De persze itt vissza is lehet állni a sorba, sőt lehet egész nap a nevünket vésni a többiek mellé, de az ilyenből van a kevesebb. Hiszen a közönségünk, akik olvashatnák a csodás művünket, krtával a kezükben egész másra gondolnak mikor meglátják majd a feliratunkat...


2015. február 8., vasárnap

Pierre Lemaire az Arnoux galériában

Párizsban amúgy is bárhol belefuthatunk egy galériába, de a St. Germain környékén, pláne a Rue de Bucinál aztán tényleg minden második bolt galéria. Ez jó a galériáknak is, mert igy a látogatók elég nagy koncentrációban érkeznek, és jó a vevőknek is, mert könnyen áttekinthető a kinálat, és előbb-utóbb úgyis megtalálják a kedvencüket.
Az egyik galériában Vasarely-t látunk, egy másikban Niki de Saint Phalle-t, szóval vétek lenne kihagyni a környéket. Az első kedvencem legyen mondjuk ez:




Az Arnoux galéria kifejezetten absztrakt festészetre specializálódott, és ez a kép, melyen becsillan az ablaküveg, talán nem adja vissza teljesen azt a technikai tökéletességet, amely ezt a képet jellemzi. A szinek erősek és vibrálnak, sok az érdekes részlet, bár eleinte úgy tűnik, hogy a kép szerkezete nagyon egyszerű. Braque-ra emlékeztet leginkább, de ebben a kontextusban olyat amúgy is lehetetlen olyat alkotni, ami nem emlékeztet semmire.
Ha tetszik, jó, ha nem, akkor holnap jön a következő ajánlatom...



2015. február 6., péntek

Bruno Bourel a Francia Intézetben

Bruno Bourel egy francia, aki valahogy mégis itt kötött ki, még a 80-as években, és azóta is fotózza Budapestet, ami tiszteletre méltó. Ugyanez forditva nem sok figyelmet keltene, de hát volt elég magyar Párizsban..Meg aztán az is igaz, hogy mig New Yorkról majdhogynem percenként készülnek az új albumok, Pestről valahogy kevesebb elérhető, igazán nem is értem miért..
Ha tehát ezt a cukisági faktort nézzük, akkor rendben vagyunk: tényleg pestiekről szólnak a képek, tényleg igyekeznek kedvet csinálni a városhoz, vagy legalábbis nem rontani rajta, pedig olyan képeket sem lenne nehéz késziteni. De ezek a képek kellemesek, a fotós összekacsint az alanyával, s mivel nem ma kezdte, tényleg sok fotót tud összehozni ölelkező párokról vagy csinos női vonalakról.
A kiállitás alapján mindenki azt fogja hinni, hogy ennyi, pedig más is van itt még. Most ugyan nem látjuk, de vannak igazán tökös képei is Brunónak. Az egyikért egészen Párizsba a Photo 4-ig elmentem. Van egy képe a 80-as évekből, amikor egy zsúfolt Ikaruson mindenki olvas, ki könyvet ki újságot, de tényleg mindenki, az egész busz, és ráadásul még a kivágás is remek, az a kedvenc képem tőle. Van néhány képe a 8. kerületi "szépségekről", gangok, udvarok jelennek meg, párat ebből láthatunk is, pl. egy Trabantot egy udvar közepén, szép fények között. De sajnos nem ez a jellemző. Nem mondom, hogy sirva kéne vigadnunk, és szeméttelepekről készült fotókat mutogatni, de az én izlésemnek kicsit sok a hátulról csajszi. De másnak meg éppen ez fog tetszeni, úgyhogy tessék csak tessék, Bruno Bourel régóta itt van és dokumentál.

2015. február 2., hétfő

A Cy Twombly életműkatalógus

Komoly nyálelválasztási ingereket inditott el bennem, amikor tavaly novemberben megtudtam, hogy elkészült Cy Twombly életműkatalógusa. Látjátok, ettől szép ez az egész. Ezen a héten visszaemlékező szeánszokat fogok tartani olyan emberekről, akikről fogalmatok sincs, kicsodák, közben meg a világ szerencsésebbik felén referenciák. Irhatnám azt is, rendhagyó művészettörténet óra, pedig nagyon másról van szó.
Maradjunk az őszinteségnél. Nálam az absztrakt festészet mindent visz. Megértem, hogy ez sokaknak furcsa, akár irritáló is, vagy csak szimplán érthetetlen, nem baj. Emberek órákat képesek autófelnikről is beszélgetni, arról nem is beszélve, hogy szinte már vallásos őrület szegélyezi a Nikon és Canon fényképezőt vásárlókat. Van, aki orchideákat gyűjt és számomra ugyanolyan perverz az is, aki leül a tévédoboz elé, és nézi, miközben annyi mást csinálhatna.
Jó, de miért kéne rákattanni az absztrakt festészetre? Ráadásul eleve értelmetlen felhivni a galériásunkat: ha van is eladó Cy Twombly, az ritkán olcsóbb 50 millió dollárnál.Szóval akkor hogy is van ez?
Picasso, már megint ő. Jó, de könyörgöm, egyszer nézzétek meg egy képét élőben. Egy Picasso kép ugyanis nagy, tökéletes a vonalkezelése, és... igen, absztrakt. De jó, legyen más a kezdet. Mondjuk Rembrandt. Most volt kiállitása a Szépművészetiben. Nagy festő. Jó, akkor nézzük meg a Rembrandt képeket. Vajon a valóságot ábrázolják? Egy frászt, megrendezett jelenetek, ha nem idealizáltak. Vagyis nem arról van szó, hogy katt, és kész, bármelyik pillanatot megörökithette volna a festő, hanem smink, ruha, fények, beállás, és festés. De még igy is bennünk van a kétely: vajon azon felül, amit a festő tényleg ráfestett a képre, nincs ott még más is? Nem gondolt esetleg arra, hogy a fene essen már abba a macskába, már megint ott lábatlankodik az asztal alatt? Vagy a lefestett nő esetleg nem arra gondolt, hogy jó volt ez az ülés, de most már húzok vissza a virágaimhoz? Ha igy volt, és miért ne lehetett volna igy, akkor egyetérthetünk abban ,hogy van egy alternativ mondanivalója is a képeknek. A váza az csak egy váza talán, de ha van a képen egy lány, ő már gondolhat akármire. Namost. Vezessük tovább ezt a gondolatot. Ránézünk egy képre, és ahelyett, hogy azt gondolnánk, amit a festő akart mondani nekünk, nem lenne viccesebb azt gondolni amit mi akarunk gondolni róla? És ha igy van, nem lehet, hogy a sok pucér nő és hősi pózba meredt paculák inkább zavar minket mint segit? Ha idáig eljutottunk, legyünk bátrak, és kérjük meg a festőt, hogy engedje el a kezünket, nagykorúak vagyunk már, engedjen gondolkodni. Fessen le egy fekete kockát. Majd én kitalálom mit ábrázol. Metrót. Ajándékot. Egy égitestet. Egy fekete cicát.
Igen, kedves olvasóim, a fantázia az, amire szükségünk van. Picasso lefest egy torz nőt, de én tudom, hogy az Klaudia néni, az arcvonás is sokkal jobban stimmel, mintha valójában őt festette volna meg...Jó, akkor most nehéz ugrás következik: most elhagyjuk az alakot. Nincs már alak. Pollock kép van, kriksz-kraksz mindenhol. Semmi segitség. Semmi pucér nő. Legalábbis direktben nem. De, és most figyelem, mert ez fontos, ott egy 4 méterszer 6 méteres vászon, tele krikszkrakszokkal, amik lehetnek Klaudia nénik és pucér csajok, kiscicák és őserdők. Most álljunk meg. Nem, inkább üljünk le. Kell 15 perc. Ennyi az ára az absztrakt művészetnek. Most ülünk a kép előtt, előttünk elsétálnak emberek, én meg arra gondolok, hogy micsoda sznobizmus ez a kép, nem is ábrázol semmit. Aztán arra gondolok, hogy a haveroknak azért elmesélem, hogy láttam. De akkor már elmesélem azt is, hogy Pollock belefestett egy macskát. A fenébe, én is akarok egy macskát, nem is értem, miért nem jutott ez eszembe.
Éssatöbbi, éssatöbbi. Csak ülünk a képnél, és egyszercsak, garantáltan, mivel az ember ilyen, elkezdünk gondolkozni a saját dolgainkról. És egyszercsak belelátjuk a képbe a saját kis életünket, pontosabban, mintha valóban fotószerűen állnának ott: ott lesznek a barátnők, kudarcok, örömök, minden.
Cy Twombly amúgy már az ötödik réteg, legalább.
1. Pollock.
2. Rothko
3. Riegl Judit
4. Sam Francis
5. Cy Twombly
6. Gerhard Richter
Twomblynak van egy 4 * 15 méteres képe, Houstonban. Most ezt képzeljük el egy kicsit. 15 méter hosszú. Ahhoz már sétálni kell, egy rövid randi is megejthető. Münchenben pedig a Lepantói csatához készitett 10 óriási képe látható. Lenyűgöző látvány, és minden történelemkönyvnél pontosabb. Hát ezért olyan fontos ez a festő nekem.

2015. február 1., vasárnap

Ciprian Muresan a Ludwigban

Ezt a kiállitást csak a legelvetemültebb művészetrajongóknak ajánlom, nekik is mintegy rápihenésként 3 hetes Louvre tanulmányutat irok elő. De komolyan, ha valaki tervezgeti, hogy elmegy erre, ne tegye. Szerencsére amióta új igazgatója van a Ludwignak, az embereknek eszükbe sem jut bemenni oda, igy aztán ez a figyelmeztetés is majdnem felesleges.
Azért pár szó a kiállitásról. Állitólag Románia történelme és a rendszerváltáshoz való viszonya a téma. Na ja, ha valaki a 20 milliós autójával megy haza a budai villájába, akkor nincs rossz véleménye a rendszerváltásról. A többieknek meg ott a Mastercarde, tessék csak hitelt igényelni...Ez persze jól hangzó duma, de azért legyünk őszinték. Senki sem várta, hogy helyzetbe jutott alakok bagóért megszerezzenek értékes állami cégeket, de azért az viszont nagyon jó, hogy végre van értéke a dolgoknak, lehet előre haladni. Ha valaki tanul, dolgozik, akkor igenis vehet egy mogyorós csokit, elmehet évente nyaralni, vehet szép autót, sőt még szebb autót..Bár egy ideig azt hiszem még emlegetni fogjuk a könnyelműen felvett hiteleket..
De vissza a kiállitásra. Románia a tárlat szerint egy elképesztően sz** hely. Nincs értelme semminek és nem is lesz jobb bármit is tesznek. Mit tegyen egy művész akkor? Dokumentálja ezeket a lepukkant dolgokat, esetleg üzen a jövőnek, de ennyi. Graffitizhet. A kiállitás szemétkisvasútja a legjobb metafora ehhez. Hát ez tényleg találó. Körbemegy a szemét, a vonatok amúgy is olyanok amilyenek, kész. Csak azt mondja meg valaki, hogy ezt miért is akarom én megnézni?
Egy vicces videó azért akad. A művész felkért egy bábjátékost, hogy másszon be egy kukába, és onnan ismételgesse azt a szöveget, hogy "tiltakozom magam ellen, mert ...rémálmaim vannak, mert nem mosogattam el, mert nem vettem jegyet, satöbbi. Ez a sok tiltakozás, ráadásul maga ellen egy könyörtelenül erős mondanivalót ad ki. Ráadásul egy báb által mondva, egy szemeteskukában. Gratulálok. Ezért a videóért mégiscsak megérte.
A Ludwignak viszont úgy tűnik, kifogyott a patronja. Reigl Judit és Simon Hantai után idén nem fogunk semmi hasonlót látni ott. Pedig lenne még épp elég Franciahonba szakadt magyar, vagy akár itthoni nagyobb életmű, de nem. Úgyhogy vissza is kapcsolok Párizsba, az ugaron a fű se nő...