A Louis Vuitton Alapitvány új épülete Bois de Boulogne-ban

Bocsi, de most nem vagyok hajlandó lesüllyedni a magyar szintre, ezért fektessük le az alapokat (Louis Vuitton kontra Tisza cipő, hehe). Tehát. Párizsban gazdag családok vagy menő cégek azért hoznak létre alapitványokat, mert az menő. Az már régen nem elég, hogy amit árulnak, az jó. A művészet menő, lehet megnyitókat, eseményeket tartani, és ezzel bizony be lehet kerülni a sajtóba is, a cégnév is jó szinben tűnik fel, satöbbi. Másrészt pedig az emberekben ott motoszkál az is, hogy létrehozzanak valamit, ami túléli őket. A cég túlélheti őket, de mennyivel elegánsabb, ha azt mondhatják, hogy közben még adtak is valamit az embereknek. Vegyük mondjuk a Maeght családot. Menő galériások voltak, olyan nevek, mint Miró annyit voltak náluk vendégségben, hogy szinte otthonuk volt, és egy olyan gyűjteményt hoztak létre, ami akármelyik múzeumnak dicsőségére vált volna. Ők az alapitvánnyal azt érték el, hogy az átlagközönség is megnézheti a kincseiket, kutathatja, nézegetheti.
A Cartier-Bresson alapitvány inkább folyamatosan kortárs tárlatokat szervez. Olyan is van, hogy szponzorálnak művek megszületését. Sok alapitvány aktiv az oktatásban. A Louis Vuitton egyelőre egy hibrid, valahogy kilóg a pénzeszsák, de gondolom majd beáll a dolog. Az biztos, hogy a kezdet igéretes. Valakinek itt vagy nagyon jó izlése van, vagy jó tanácsadói. Az alapitvány épületének tervezőjének megszerezték Frank Gehry-t, akiről tegnap irtam, és nemcsak hogy abszolút szupersztár, hanem még francia viszonylatban is tud újat mondani, pedig ott nem ma kezdték a modern épitészetet. Az épület – bocsi, de nem tudok mást mondani, csak ömlengeni – lenyűgöző. Minden oldalról egészen új, de mégis használható is, jók a terei, nagyvonalú..A Bois de Boulogne különben érdekes hely: ott rendezik a teniszbajnokságokat, van tó, golfklub, családok hétvégi kirándulóhelye, és állitólag a legjobb örömlányok is arrafelé dolgoznak. Az épület belülről is csodálatos, van benne hangversenyterem, galéria, és itt tudok esetleg egy kis kételyt becsempészni: mivel az épület a gazdagok szórakoztatására készült, nem pedig kortárs kiállitóhelynek, ezért szükségszerűen a galéria nem kerül igazán előtérbe, sem négyzetméterben, sem fontosságban. Gazdagok játszótere? Annál talán több azért, mindenesetre Richter képekből meglehetősen sokat látunk, hisz ő most az ügyeletes szupersztár. Holnap majd vesznek pár Jeff Koons-t vagy bárki mást. Nem igazán értelmezhető a kurátori munka, legfeljebb a nagyon menő-nagyon drága viszonylatban. De. Azért ez is egyfajta viszonyitási pont, Versaille is közel van, és nem is hiszem, hogy ez lenne feltétlenül a terepe a feltörekvő új tehetségek bemutatásának. Legfeljebb akkor lehetne, ha valaki a cégnél tényleg elkötelezett lenne a művészet iránt. Akkor viszont nem szerveznének koncerteket, bemutatókat, ötszáz másik művészeti ág eseményeit.
Hát, érzem én is, hogy ez nagyon kevés belekötési lehetőség, nem is igazán megy ez nekem. Sajnos már az épület érdekessége megvett engem, ez van. Igazából boldog vagyok, hogy egy ilyen valami egyáltalán létrejött, mégha Párizsba is kell menni érte. Hát akkor menjünk Párizsba.

Műértő március

Nem szokásom, de a Műértő ezúttal egy teljes bejegyzést kap. Tavaly volt egy kisebb megingásuk, de azóta egyre meggyőzőbb szakmaisággal működnek, és ez bizony azzal is jár, hogy egyre keményebben kritizálnak is. A mostani számban már nyiltan vezércikkben irják, hogy nincs miről irni, miután bezárták a fontosabb múzeumokat, a Műcsarnokot, Modemet, Szépművészetit. A Modem kapcsán interjút közölnek, és ami szintén fontos, hogy minden anyaguk egyedi, nem lehet máshol olvasni. Ők is azt találták ki, hogy ha már nem lehet itthoni dolgokról irni, akkor irány külföld, és szinvonalas összefoglalókat irnak, amik mellesleg valóban összefoglalók, általában több szemszögből is szemügyre veszik a témát.
Azt kell mondjam, hogy a Műértő egyre fontosabb lap, és nem csak azért, mert végre valaki megszólaltatja Bencsik Barnabást. A következő években várhatóan egyre nehezebb lesz kortárs művészetről irni - de olvasni is. Fontos tehát a jó sajtó, egyre fontosabb.

Egy hosszú mondat a Modemről

Becsukott a Modem Debrecenben. Csak kapkodom a fejemet, hiszen Debrecen büszke volt erre a komoly intézményre, Pécs és nagyon picit Győr mellett az egyetlen vidéki helyszinre, ahova érdemes volt művészet miatt utazni. Emlékszem a Bukta Imre tárlatra: nemcsak hogy remek volt, jók voltak a terek, a fények, katalógus, hanem még a művésszel is találkoztam és remekjót beszélgettünk.. Aztán ott van a Tót Endre, Ország Lili, most hirtelen ezek jutnak eszembe..
Tavaly volt egy botrány, amikor az Antal-Lusztig gyűjteményből valaki elvitt 3 képet, talán az tette be a kaput, talán a kisemberek Debrecenben nem értékelik már a művészetet, vagy nagyobb problémájuk is van annál, vagy csak egyszerűen elfogyott a pénz. Bármi is az ok, ez nagy baj. Szegényebbek lettünk, azok is, akik most felsóhajtanak, hogy hát akkor végre nem kell Debrecenbe menni..Mert a lényeget mindenki érti: ahhoz, hogy normális művészeti élet legyen, kell valaminek lennie Budapesten kivül is. Meg egyébként már Pesten is szűnik meg minden, egy év múlva már teljes természetességgel fogunk bécsi utakról beszélni..Ami rendben is van, csak akkor előbb-utóbb az is eszünkbe jut, hogy minek is jöjjünk vissza, ha minden ott van...

Frank Gehry a Pompidou-ban

Ohó, egy épitész! Annyira akartam róla irni, hogy végül mégsem irtam, egyrészt az épitészsége miatt, másrészt valami nagyot, hosszút akartam...De hát ez csak egy blog, és aki akar, utánanézhet még a témának. Szóval egy épitész..Na de ezzel még semmit sem mondtam... Az épitész szakma ugyanis szerintem legfeljebb az útépitőket előzi meg presztizsben: az útból minden pénzt kilopnak, az épitészek pedig minden borzalmat megterveznek, ha egyszer az ügyfél fizet..Jaj, micsoda általánositás, de azért az tény, hogy nem sok figyelemreméltó épületet láttam Pesten mostanában. Az ember bele is törődik abba, hogy volt egy szecessziónk a századfordulón, most meg üvegkalitkákat épitenek, amikor éppen nem 2 nm-es telkekre húznak fel 25 emeletet valahogy, pedig ez mehet máshogy is. Egész pontosan a 90-es évek Prágájában jöttem rá erre, mikor egyszercsak megláttam ezt : http://en.wikipedia.org/wiki/Dancing_House  Annyira más volt, mint minden más, amit addig láttam, hogy szerintem még levegőt is elfelejtettem venni. Talán Gaudi-val veheti fel a versenyt, de annál modernebb ez. És mint kiderült, ezt is Frank Gehry tervezte.
Most, hogy végignéztem az életműkiállitását, amit egyébként a csodálatos Louis Vuitton ház miatt kaphatott (arról is irok hamarosan) rájöttem, hogy én még egy művét ismerem: Las Vegasban egyik nap elmentünk vásárolni, és a semmi közepén szembejött egy fantasztikus épület, én simán elhittem volna, hogy az ufók hozták: http://en.wikipedia.org/wiki/Lou_Ruvo_Center_for_Brain_Health
Hát ez őrület, mondtam akkor is és most is. És a többi munkája is ennyire jó. 5 percet szántam a kiállitásra, de végül 2 órát maradtam, mert minden művét magamba szivtam, amik a világ minden táján épültek. Micsoda épületek!

A Lumas árpolitikája

A Lumas egy francia galéria, amelyik a sokszorositott fotók kereskedelmére állt rá. Ezt úgy kell értelmezni, mint a Kika/Ikea/stb képkeret osztályát: viszonylag olcsón adnak egy képet, ami jól néz ki, és ki lehet tenni a konyhába vagy a nappaliba. Ahhoz képest nem olcsó: bőven 300 euró egy kép átlagban, ami a szép kivitelezéshez képest is durva, legalábbis nekünk itt K. Európában. Nálunk ennyiért már egyedi olajfestményt lehet kapni. Náluk viszont van, aki ennyiért egy 100 példányban nyomtatott képet kap, mondjuk az 58-at. Nincs ezzel semmi gond, a képek általában nagyon szépek, tényleg jól mutatnak, és ha ugyanezt mondjuk a netről töltenénk le, akkor el kéne vinni egy laborba, aztán a keretezőhöz..De persze gonosz vagyok, mert azt mondom, hogy ezeknek a sokszorositott fotóknak nincs értékük, pedig van. Nem véletlen, hogy a legnagyobb művészek is szivesen csináltak 100-as sorozatokat, sőt Vasarely vagy Tápies pl. talán komolyabban is vette ezeket, mint szükséges lett volna. Egy nem túl gazdag embernek meg azért jó ilyet vennie, mert eredeti képet kap a művésztől, ami ha 1 példányos lenne, akkor nem 300, hanem 30000 euró lenne az ára (mondjuk az emlitett kettőnek biztosan).
A Lumas most viszont azzal döbbentett meg, hogy azt állitja, a sokszorositott fotók árai pár év alatt jócskán felmennek. Közelmúlt aukcióira hivatkoznak, és a számaik elég jók: egy 300 eurós képet állitólag 1200-ért vettek meg, egy 1000 eurós 3000-ért satöbbi. Ez azért jól hangzik. De. Több furcsaság is van a dologban. Az egyik az, hogy nem szoktak 300 eurós képeket árverezni, legalábbis én nem tudok ilyenről, persze lehet, hogy én vagyok műveletlen. Egy aukciósház jutaléka ugyanis egyenesen arányos az eladott kép értékével, és egy 1200 eurós leütés utáni 200 eurós jutalék kevésnek tűnik, ha a költségeket nézzük. De azért rögtön hozzáteszem, hogy nem ismerem annyira a piacot, hogy igazságot tegyek. Egyet tehetek: irigykedhetek, ha ez tényleg igy van, és a másodlagos piac ennyire erős a franciáknál. Nálunk a Műértő legfrissebb számában fakad ki épp egy műgyűjtő, hogy vételi áron sem képes eladni a jónevű művészek képeit, pedig ott egyedi darabokról van szó.
Ha viszont marketingfogásként gondolok a dologra, akkor még akár igaz is lehet. Hiszen valóban lehetséges, hogy mondjuk 50 művész képeit valóban elárverezték és valóban háromszoros áron. De mondjuk 500 művésztől adtak el képet. Akkor a 90 %-a a képeknek pont ugyanannyit is érhet, mint addig, vagyis semmit. A 10 % meg háromszor annyit. Az egészből csak annyi biztos, hogy ha pénzről van szó, háromszor... utána kell nézni...

Könyvajánló: Claudia Herstatt: women gallerists in the 20th and 21th century

Tegnap újranéztem a Niki de Saint Phalle filmet, és újra megállapitottam, hogy mennyire nem lefutott téma még mindig a feminizmus, és mennyire szükségünk van olyan csajokra, mint pl. Niki. Vegyük mondjuk ezt a könyvet. El nem tudom képzelni, hogy valaki egyszercsak megirja ennek a pasi változatát, vagyis hogy férfi galeristák a 20. században - merthogy szinte csak olyan volt. Persze minden férfi mögött áll egy nő is, és ha mondjuk a Beyeler alapitványra gondolok, a feleség akár még aktivabb is lehet, csak éppen ő csak mint feleség van számon tartva.
Persze mondhatjuk azt is, hogy hosszú az út, száz éve a nők még nem is szavazhattak, most meg hirtelen már cégvezetők is lehetnek, sőt művészek is, de azért nagy zavarban lennénk, ha hirtelen női festőt kéne mondani, persze Frida Kahlo, ok. Nem birom megállni, hogy ne szóljak Francoise Gilet-ről, aki nemhogy festett, hanem nem átallott Picasso nője lenni, majd amikor rájött, hogy Picasso akarat nélküli babát akar belőle csinálni, egyszerűen szakitott vele. Szakitani Picasso-val!
Visszatérve a könyvre, az első 4 galerista között van Denise René, akinek nagyon ismerősnek kéne lennie mindenki számára. Ki ő? Vasarely? Megvan? Ő volt az, aki Párizsban, kicsit Vasarely szerelmétől megrészegülve galériát nyitott, és ott kizárólag absztrakt műveket rakott ki, ezzel pionir szerepet töltve be. Nélküle bizony máshogy festett volna a 45 utáni művészeti élet!
A könyvet tehát kétféleképpen minimum lehet olvasni. Feminista olvasóként ihletet és energiát lehet meriteni abból, hogy voltak már harcos nők, akik nem zavartatták magukat, egyszerűen véghezvitték amit akartak. A másik olvasat az, amikor egyszerűen érdekes történetként vesszük a könyvet, akkor egy kellemes néhány órát tölthetünk el. Egy megjegyzésem azért akad, mint minden olyan könyvvel, ami nem egy témára épül: ha érdekes a téma, épp belemerülnénk, de már vége is van, jön a következő történet. Ha pedig nem olyan érdekes a galerista, akkor egy kicsit unalmassá válik a felsorolás. Ettől függetlenül leginkább művészettel kacérkodó csajoknak ajánlom a könyvet.És persze minden Frida nevű olvasómnak, ha már...

Cinq26 először

Volt nálunk az Ikon, egy videómagazin, amiből sajnos borsos ára miatt nem vettem amikor még lehetett, mostanra meg már eltűnt. Az ötlet egyszerűnek tűnik: egy kamerával kimegy pár ember a művészek műtermeibe, kiállitásokra, leforgat egy anyagot, és a dvd-t meg lehet venni. A franciáknál is van ilyen magazin, úgy hivják, hogy 526 (a cinq 5-öt jelent). Két számot hoztam el, az egyikben egy fresson nevű művész szerepel, a retusálásról van hosszabb anyag benne,a másikban egy restaurálóműhelybe jutunk, Ansel Adamsról van egy hosszabb film benne és persze még más is.
Miért is jó ez az egész? Ezek az anyagok a Tv5-ön vagy akár a magyar 1-en is lemehetnének, de valamiért mégsem mennek. Egyszerűen túl szűk az a közönség, amelyiket érdekel ennyire mélyen  a téma. Esetleg 3 percben lehet, hogy megnéznének valami ilyesmit, de az 526-ban 20 percesek az anyagok, mert ennyi idő alatt már el lehet merülni a témában. De mégsem oltatófilmek, hanem hmm, a széles látókörhöz jönnek jól? Vagy az elmélyülésben? Az anyagok ügyesen egyensúlyoznak az ismeretterjesztés és a szórakoztatás között. Egy normális, művelt ember még éppen végignézheti ezeket az amúgy nem is olyan sekély filmeket, és sokat merithet belőlük. Ansel Adams kapcsán pl. ritkán beszélünk az akkori technika megvalósitási lehetőségeiről, pedig ez is fontos lehet, amikor ma előhúz egy telefont valaki, és azt hiszi, hogy már kész  is van.
Elképzelhető, hogy még fogok szemezgetni az anyagokból, mert eléggé be tud szippantani ez a dvd..