Farkas Endre avagy Francois André

Tele van a művészettörténetünk hozzá hasonló tehetségekkel. 1915-ben született Temesváron, ez csak azért érdekes, hogy a kort be tudjuk lőni. 34-ben ment Párizsba, ahonnan nem is tért már vissza. Miért is tette volna? Párizs befogadta és munkát is adott neki. Plakátokat rajzolt, könyvboritókat tervezett, dolgozott többek között a Citroennek is. Vagyis ha innen nézzük, leginkább Vasarely-vel rokon az életútja, persze neki nem volt galériás ismerőse, de azért igy is szép lassan felfigyeltek rá.
Miért nem ismerjük a képeit? A pár bejegyzéssel előbb bemutatott Szittya Emil képei az özvegye halála miatt vesztek el, neki a műterme égett le. Persze a megrendelésre készitett képei megmaradtak, csakhogy az egy másik életmű. Mivel mindez nem sokkal a halála előtt történt, igy csak néhány képet festhetett újra.
Lehet beszélgetni arról, hogy mi lett volna, ha nem ég le a műterme, de alig hiszem, hogy más lenne a helyzet. A képeit nem ismernék akkor sem itthon, és persze kapcsolata sem igen volt Pesttel. Munkásságát igy nemigen ismerhetjük, és most már nem is fogjuk. És még hány ilyen ember van?

A Városliget megmenekül

Nem változott a véleményem azóta, amióta kitalálták ezt az őrületet, miszerint a város jóformán egyetlen nagy zöldfelületébe kéne óriás kockákat bezsuppantani, tiszta röhej, hogy milyen indokokkal próbálták megmagyarázni, hogy ez jó lesz nekünk. Csakhogy Baán László nem Fekete György, ez most végképp kiderült, hanem csak egy szerencsétlen lúzer.
Történt ugyanis, hogy kedves emberünk röpke 200 milliárdért szeretett volna nekünk hipermodern múzeumokat rittyenteni, na ja, ennyiből - vagy végülis nem tudni mennyiből, mert röpködnek a milliárdok ahogy szoktak - én is tudok nagyot álmodni. A vicc az, hogy majdnem sikerült is neki Európában éreznie magát, csak aztán felébredt, és bilibe lógott a keze.
A kárörvendésem alapja az, hogy a kormányzat hirtelen nem találja azt a röpte 200 milliárdot (na ja, én se a pénztárcámban), és a fránya eu is azt mondja, hogy épitsétek, mi ugyan pénzt nem adunk. Vagyis minden nagyon szép, csak pénz nélkül egy kicsit nehéz bármit is csinálni (hiába mondom mindig, hogy mindenki utazzon el New Yorkba, és töltsön el egy napot a Momában). Szóval rájöttek, hogy valójában a T. képviselők és sleppjeik nem modern múzeumban akarnak ücsörögni, hanem a Várban. Akkor viszont azt kell felújitani, és hopp, már el is szipkázódott az a pénz, ami ment volna möszijő Baán varázskastélyába.
Szóval örülhetünk, mert megmenekült ez a szép zöldfelület, aminek alig van párja a városban - és mellesleg senki ne jöjjön azzal, hogy a tervek szerint több zöld lenne, hiszen ha egy helyen Pecsa méretű hodályokat húznak fel, akkor a fáknak annyi. A játszótér is megmenekült, aminek a helyén bizonyára nagyon fontos lett volna az épitészeti múzeum (a gyerekek meg húzzanak a francba, naná), és a Pecsa előtti kutyafuttató helyén se örömködnek a dömperek (kutyások is elhúzhatnak). Siker!
Fekete György meg azért röhöghet, mert ő ugyan ugyanezt csinálja, csak ügyesebben. Egyrészt van mögötte ideológiai háttér, miszerint a magyar művészet, sőt mélymagyar művészet, a magyar embereknek magyar művészetet satöbbi, másrészt nem egyszerre csinálta. Először csak a szakmai válságban lévő Műcsarnokot vette át, tulajdonképpen ingyen (nem került 200 milliárdba), aztán apránként, 2 milliárd dijakra, járadékra, hiszen a szegény művészek annyit szenvedtek, aztán 1 milliárd irodára, 10 milliárd a Vigadóra, de tulajdonképpen soha senki nem számolta ki, hogy összesen mennyibe is kerül ez a vircsaft. A festőknek kiirt dij hogyhogynem már a cirkuszművészekre is vonatkozik, mély sajnálattal, amiért nincs Kossuth dijas cirkuszművész, aztán legyen épitészet is, meg verstan, patkókovácsolás esetleg. Szóval igy kellett volna ezt csinálni Baánnak is.
A nevéhez igy egyelőre a Szépművészeti bezárása kötődik - végülis ez is valami...

Fresson műterem a cinq26-on

A Cinq26, ami 526-ot jelent, egy művészeti videómagazin dvd-n. Egy ilyen periodika akkor ér valamit, ha a tartalmat nem a Photo magazinból veszik, és mivel tévés műfaj, ezért érteni kellene a világitáshoz, kamerához, mikrofonokhoz...Namost azt kell mondjam, hogy az anyagok bőven megütik azt a mércét, amit az ember szivesen néz. Az egyetlen megjegyzésem a kicsit lassú tempó lenne, ha egyrészt ettől nem kapna mégegy stiluselemet az anyag, másrészt meg ez nem akciófilm, itt kifejezetten jó, hogy el tudunk merülni. A legjobb persze kivetitve, komoly hangrendszeren hallgatva...
Az Atelier Fresson egy archaikus technikákkal dolgozó műhely, ezért egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy jól illik ebbe a környezetbe. Az 50 perces anyagban jut idő arra, hogy bevezessenek legalább a technikai alapokba, végignézzük a készités minden folyamatát, és közben még el is filozofáljunk azon, vajon mi a varázsa ezeknek a régi dolgoknak. A lemezjátszó se halt ki teljesen, noha már a cd is elavult, és a régi fotótechnikákat is életben tartják, mert valahogy fotószerűbbek. Érdekes filozófia problémát vet fel az, hogy ezúttal is egy hibát magasztalunk fel, merthogy a digitális technika természetesen nagyobb szinhűségű, dinamikájú, satöbbi.
Nekem is van ilyen élményem. A kilencvenes években, amikor a magnó a fénykorát élte, tudtam venni egy különálló decket, egy magnót, ami tényleg jó minőségű volt, metál kazettákat vettem bele, és azokra vettem fel a zenét. Élveztem, hogy valahogy olyan érzés volt akkor a buszon, mintha a Guns tényleg akkor és ott játszana nekem, miközben a cd változatnál ezt nem éreztem. Objektiven nézve a kazetta hangja kicsit torzitott, a dinamika nem volt olyan jó, néha a magas hangok túl erősek voltak, de mégis kicsit sajnálom, hogy a gyerekeim már nem fognak vacakolni egy eltépődő, megnyúló, amúgy is bonyolult kazettával, hiszen egy sd kártyán eleve több zene fér el, mint 100 kazettán.
Én még tanultam valódi negativról valódi vegyszerekkel fényképet előhivni, és arra is ugyanezt mondhatom: a digitális kép szebb, eleve jók a szinei, a papir nem gyűrődik a száradástól, és mégis, itt is a hibák valahogy hozzátartoznak a képekhez, ettől válik személyessé a dolog. Egy kép az csak egy kép egy monitoron, egy archaikus kép viszont egy műtárgy.
Mielőtt transzba esek, azért gyorsan megjegyzem, hogy attól még, mert archaikus a technika, nem lesz jobb a kép. Rettenetesen sok rossz kép is készül igy, szóval attól még, mert archaikus, még nem jó. És a fenébe is, mi ez a nosztalgiázás?

Bookmarks kiállitás Újpesten

Hú, most végre megint friss leszek. Annak idején azért is inditottam el a blogot, hogy frissen tudjak beszámolni az aktuális eseményekről, csak hát mostanában nincsenek már események, hacsaknem ez. Már messziről világitott, hogy ez egyfajta csúcspontja az Offbiennálénak. Merthogy az történt, hogy az Acb, a Kisterem és a Vintage együtt állitott ki az Art Karlsruhén, és beszámolóik szerint jelentékeny sikereket értek el vele. Ezt az anyagot hozták most el a volt Meóba, egy helyre, ahol még nem történt kortárs kiállitás, pedig úgy tűnik, nagyon is megfelelő helyszin egy ilyen eseményre. Tágas, nagyvonalú terek, kellemes hangulattal. És hát a résztvevők. Nem csak az ajtó előtt csevegő Bencsik Barnabásra gondolok, meg György Péterre, esetleg Petrányi Zsoltra, a kiállitói lista is jól hangzik. Bak Imre, Nádler, Tót Endre, Mauer Dóra, csupa nagyvad, mindenki által ismert és elismert név. Akkor tehát ez az év kiállitása?
Attól tartok nem. Az egész olyan, mintha a Karinthy novellából a rossz tanuló mondaná fel a leckét. Még az sem jó, amit pedig jól mond. Hogy mi a bajom? Csak az, hogy a kirakott művek nem reprezentálják jól a művészeket. Nádlert pl. imádom, a Várfok galériás kiállitása remek volt, a képei csodásak, de amit itt láttunk tőle, az elég halvány. Nem ezt kellett volna elhozni. És a fő bajom az, hogy Mauer Dórán és Tót Endrén kivül nagyjából mindenki másról is ezt gondolom. Bak Imre fantasztikus alkotó, de a kirakott képei nem mutatják azt, hogy ő miért ő. Most vagy az van, hogy a németek már megvették a képeit, és ide már csak azt tudták elhozni, ami maradt, vagy közelebb kellett volna menni napjainkhoz, és onnan választani. A csodálatos térben a Miró múzeum jutott eszembe Barcelonában: ott nemritkán 4*5 méteres képek kerültek hasonló falakra... Persze a 70-es évek nem arról szóltak itthon, hogy nagy méretek, de pl. szegény Erdély Miklós amatőrnek látszott ebben a kontextusban ezekkel a képekkel. Ha már mai képek is szerepeltek, mint mondjuk Szabó Dezső, akkor tőle egy látványos, 1.5 * 2 méteres képet kellett volna kirakni, nem azt a sok kis apró képet.. Rettenetesen sajnáltam, de ez a kiállitás igy épp nem üti meg a mércét.

Jean-Paul Gaultier a párizsi Grand Palais-ben

Az a helyzet, hogy Párizsban a divatot nagyon komolyan veszik. A cimben szereplő úriember pedig történetesen diktálja a divatot, ugyanis ruhatervező. Felesleges a trófeáit számolni Madonnától Kylie-ig, egyszerűen fogadjuk el, ha már a Grand Palais-ben állit ki, akkor ő valaki.
Namost ő történetesen igen jóban van egy rakás sztárfotóssal, pl. olyanokkal mint David Lachapelle, Peter Lindbergh, Pierre et Gilles, ami valahol érthető, hiszen a munkájához ez szervesen hozzátartozik. Senki sem szeretné béna képekkel égetni magát, ő sem. Épp ezért fel sem merül, hogy a sztárfotósokat állványként használja, hiszen neki is az az érdeke, hogy képek szülessenek. Ha viszont művészi szabadság van, akkor mit fognak csinálni a sztárfotósok? Úgy van, elengedik magukat, és alkotnak. Ruven Afanador-nak pl. eléggé bögyében lehetnek a férfiak, ugyanis az ő képén a modellt disznómaszkos fickók veszik körbe..Stéphane Sednaoui egyenesen a nőiességből szeretne kitörni a vonagló nőalakjaival, amik persze egészen véletlenül hihetetlenül szexik. Van ez igy. A kedvencem Ellen von Unwerth ketrecbe zárt nője, hát mindjárt megsajnálom szegényt, kár hogy az is látszik, hogy ő maga mászott be a ketrecbe.
A kiállitás annyival is több, mintha egy sztárfotós képei lennének, hogy itt kapunk rögtön 20-at belőlük. Egyszerű tehát azt mondanom, hogy ez egy feltétlenül meg kell nézni kiállitás csajoknak, de a fiúknak is épp elég kedvességet tartogat, és akkor még ruhákról nem is beszéltem...

A Vincze kiadó kellemes meglepetése a könyvfesztiválon

Aki nem tudná amúgy, Off Biennálé van most, ami azt jelenti, hogy a legmenőbb művészek állitanak ki, sajnos legtöbbször apró helyeken, de mivel az esemény 0 állami támogatással és befolyással fut, ez inkább előny. Érdemes odafigyelni rájuk, mert ők a legerősebb "nem elcseszett" művészet ma itthon. A kiállitók pedig legtöbbször külföldön is aktivak, jók.
A könyvfesztiválon viszont ért egy kellemes meglepetés, és ezt el kell mesélnem. Gyanútlanul sétálok a standoknál, és egyszercsak elémkerül egy Hokusai katalógus. Hoppá! Idén januárban zárt a Grand Palais-ban a kiállitás, nem gondoltam volna, hogy itt is szembejön. Nagy-nagy főhajtás a Vincze kiadó előtt, holnap pedig mesélek Jean-Paul Gaultier-ről.

Szittya Emil mint képzőművész?

Honnan ismerős ez a név? Megvan, Kassák Egye ember élete alapművében, mikor Kassák elhatározta, hogy Párizsba gyalogol, valahol a németeknél összetalálkozott Szittyával, aki nála jóval többet tudott a túlélésről, és gyakorlatias tanácsaival csakugyan pénz nélkül kijutottak végül.  Csak persze közben megjárták a poklot, és Szittyáról is kiderült, hogy nem egészen önzetlen. Ha nem lenne képzavar, Szittyát leginkább egy kedves Rejtő szereplőnek képzelném el, aki kártyán elnyeri a Nóbel dijat és egy almát is képes igazi fegyvernek láttatni a zsebében.

A történet sajnos nem ennyire vidám, később találkozunk még a regényben vele, és sajnos mint besúgó tűnik fel a történetben. Nyilván nem volt könnyű élete, az már biztos. De hogy képzőművészként emlegessük? Ez egy kicsit erős, pedig mint mindjárt látni fogjuk, nem elképzelhetetlen.

Szittya Emil igazi neve tehát Schenk Adolf. Miután Kassák a párizsi magyar követségtől kiimádkozott vonatjeggyel hazatért, ő maradt, és működtette a Les hommes nouveaux anarchista folyóiratot. Ezt még el is lehet képzelni róla, hiszen ügyes szervező volt és Kassák könyvében is mint anarchistát ismertük meg. 1915-ben Zürichbe megy, találkozik Trockijjal, itt kapcsolatba kerül a dadával. Mondjuk el nem tudom képzelni, honnan tudta Párizsban, hogy Zürichben mi készülődik. Aztán egy újabb fordulattal Magyarországra visszatér, és marad is egészen 1918-ig. Ismét a németeknél találjuk, majd 1927-től hirtelen megint Párizsban terem, sőt rögtön a Montparnasse-on. Itt megint nem tudjuk, mi történik vele, mindenesetre hamarosan már cikkeket ir főleg német képzőművészekről, de Picasso-ról is. Ezután már több fordulatról nem tudok beszámolni, hacsaknem arról, hogy feleségül vesz egy Erika nevű nőt. Az biztos, hogy valamikor elhatározta azt is, hogy festeni fog, mivel többször emlitik a képeit, noha nincs kiállitása. Csak halála után kezd el foglalkozni vele a bécsi Löcker galéria, és állitólag a pesti Kassák múzeumban is láthatóak voltak a képei. Annyi bizonyos, hogy miután a felesége is meghal, a képek rejtélyesen eltűnnek, és nem is várható, hogy valaha is előkerülnek. Talán jobb is igy. Láttam én már nagy izgalommal várt előkerült anyagot, melynek jobb lett volna az ismeretlenségben maradnia. Micsoda életút! És mi lett volna, ha nem szól közbe folyton a történelem..