Újságirók félrehordása

Ha jóindulatú vagyok, akkor úgy irom, csalódott vagyok a honi újságirás miatt, ha mérgesebb, akkor mondhatom, hogy mérges vagyok rájuk. Nálunk ugyanis nincs igazi tétje a dolognak. A brit Top Gear-t fogom idecitálni, hiába autós tévéműsor: ott nincs mellébeszélés, a legdrágább autókat is kifigurázzák, és valóban életszerű példákat igyekeznek összehozni. De ezt csak azért emlitem, mert bosszant, ahogy az újságirók teljesen figyelmen kívül hagyják az olvasói szempontokat.

Ma például szivesen olvastam volna egy kicsit egy művészeti lapot. Mi az ami érdekelne? Mondjuk egy interjú Riegl Judittal. 2 éve volt most már a kiállitása, és azóta egyetlen sort sem irnak róla.Ackermann Ritának Zürichben van kiállitása, úgy tűnik csak engem érdekel. Mi lett a pár éve befutott, aztán eltűnt Batykó Róberttel? Kis Róka Csabával? Hogyan érintette a klasszikus (pl. Csontváry) képet piacát a Kogart kiesése? Mi érné meg jobban: egy befutott kortárs képbe fektetni vagy egy klasszikus, de az életműben gyengébb szerepűvel? Hogyan lehetséges, hogy még mindig minden második eladásra kinált kép hamisitvány? Ki rendelt már mondjuk New York-ból könyvet és meg is érkezett?

Az utóbbi 5 évben nagyon elszaporodtak a pr jellegű irások. Akik nem tudnák, ez azt jelenti, hogy az újságiró nem csinál semmit, maximum stilisztikailag átnézi a pr-os által megirt cikket. Igen ám, de a pr-os el akar adni, ezért nem érdeke, hogy az a cikk valóban értelmes legyen – csak az, hogy az általa nyomott cég kedvező szinben tűnjön föl.

Továbbmegyek: az sem minőségi újságirás, amikor az újságiró elmegy egy megnyitóra, megirja az anyagot, és kész. Nem helyezik kontextusba, nem irják le, hogy egyébként kikre emlékeztet az adott anyag, igy viszont pont a lényeg marad el. Minőségi újságirókat kérek!

Peter Lik a Hvg-ben

Nahát, sosem gondoltam volna, hogy Peter Lik nevét egyszer a Hvg-ben látom viszont! Hogy kicsoda Pom-Pom? Akarom mondani Peter Lik? Majdnem olyan mesefigura, mint Picur társa. Csak ő jobb helyre született. Amikor Las Vegas-ban jártam, feltűnt az egyik plázában (jó, ott csak plázák vannak, bemész egy hotelbe és már egy plázában vagy), hogy milyen igényes természetfotókat raktak ki az egyik kirakatba. Közelebb mentem, és még több kép rajzolódott ki, és hamar kiderült, hogy az egész bolt egy természetfotósra alapul. A kirakatban egy elképzelhetetlenül gyönyörű fa látszott, elképzelhetetlenül gyönyörű, teljesen valószerűtlen szinekben, amik mégis gyönyörűek voltak. És a keret! Na attól hanyatt estem! Gyönyörű famunka, meglehetősen vastag, 4-5 centis keret, csodás erezettel. Az első percben megkivántam. A kép valahol határeset a giccs és a nagyon szép tájkép között, talán a giccshez közelebb, de feltétlenül igényes munka. Maguk a nagyitások is jókorák, 1,5 * 2 méter, 2* 3, egy 70 *100-as kép egészen aprónak tűnt egy eldugott sarokban. Az érzésre több száz négyzetméteres boltban pedig 3 egyenruhás eladó mutogatott képeket érdeklődőknek, velem már nem is volt idejük foglalkozni. Ez nem zavart, inkább elolvastam a kirakott életrajzot és háttéranyagot. A fickó egy hatalmas terepjáróval járja a vadont, és fotóz. Sose mondta, hogy nem használ Photoshop-ot de persze nem is hangoztatja.

A Hvg cikke viszont arról szólt, hogy ez a fotós megdöntötte a valaha élő művésznek kifizetett legdrágább kép diját, ami elég nagy marhaságnak tűnt. A Hvg javára mondom, hogy ők sem tényként, hanem jelenségként ábrázolták a dolgot, és a cikk végére azért odatették, hogy bár senki sem tud biztosat, azért ne higgyünk mindenkinek. Ez utóbbi gondolattal én is egyetértek. Ugyanis Peter Lik-et egy mondatban emliteni mondjuk Cindy Shermannal, Brassai-val legalább akkora marhaság, mint azt állitani, hogy a Nyugati pályaudvarról mintázták az Eiffel tornyot. Minden elismerésem Peteré, tényleg kivánatos képeket készit, de mégsem tekinthető művésznek olyan értelemben, ahogy mondjuk Brassai. Bármennyire is képlékeny a művészek besorolása, hiszen egy ügyesebb grafikus már lehet művész, de a lényeg, hogy Peter Lik egyik feltételnek sem felelne meg. De hát baj ez? Amerika messze van, ott ez belefér. El tudom képzelni, hogy Vegasban ő a legnagyobb művész, de azért nem véletlen, hogy nem New York-ban próbálkozik, ahol fele ilyen sikeres sem lenne. Peter Lik egyszerre üzletember és képeket készitő figura, a hvg pedig erre figyelt fel.

Mindenképpen talán

Bárki bármit mond, van a művészetértésnek egy olyan szintje, ami igen kellemes. Én pl. amikor először rájöttem, hogy lehet saját Picassóm, mármint Picasso képem, akkor igen megörültem, és gyorsan ki is raktam hármat a nappalimba. Nem, nem vagyok milliomos, és aukciókon sem licitáltam nagy elánnal. Ha ugyanis tetszik egy kép, ugyan ki akadályoz meg abban, hogy keressek egy könyben, esetleg interneten egy jó reprodukciót, kinagyittassam, és bekeretezve kirakjam a falra? Az egész megvan 15000 ft-ból, és máris műértőnek érezhetem magam. Hiszen ez pusztán a megbecsülésem jele, hiszen ha nem tetszene igazán egy kép, akkor nem raknám ki a falamra.

Volt idő, amikor ilyenekkel szórakoztattam magam, és élveztem, hiszen a legnagyobb mesterek alkotásai, köztük is feltűnően sok Klée mű mászott fel a kampóimra. Ma is azt mondom, hogy ez a legnagyszerűbb módja a műélvezetnek. A kép ugyanis nem lesz sokkal rosszabb azért, mert nem látom az ecsetvonásokat, és persze az olajfesték háromdimenzióssága is elveszik. Cserébe napokig, hetekig tudom szemlélni az alkotást, ami jól jön akkor, ha beleveszek az új részletek felfedezésébe, és egy múzeumban sosem lesz annyira intim a viszonyom a képpel.

Kicsit később már megengedhettem magamnak, hogy kortársaim közül rakjak ki képeket. Megörültem ennek, gyorsan el is dobtam a Picassokat, de mivel nagyrészt ajándékképeket gyűjthettem, esetleg néha egy olcsóbb darabot, gyorsan meguntam. Azok a képek ugyanis nem azok a képek. Már eredeti képeket nézegettem, de egyre inkább kiszerettem a művészetből. Nem csoda, hiszen nem tudtam igazán választani!

A következő lépés… nos, akövetkező lépés természetesen az, amikor a kortársaimat megismerve a műtermükben tudok beszélgetni velük, lapozgatni a képeket és úgy választani, ne adj isten cserélni. Ez már egészen más! Hiszen a beszélgetés révén megértem a művek hátterét, és egyáltalán, ez az egész “hú, ő most egy festő, nem is evilági lény” érzés is megszűnik. Minél többet beszélgettem, annál inkább biztos voltam abban, hogy az úgynevezett nagy nevek is ugyanolyan emberek voltak, mint bárki, csak ők nem egy gyárban dolgoztak, nem is vezettek vonatot, hanem festettek. Ennyi. És persze ilyen szemmel újra lehet olvasni mondjuk a Picasso köteteket, benne van bizony az is, hogy igencsak sűrű vendég volt ő a kávéházakban, egyébiránt pedig sokat dolgozott, egyáltalán nem hullt az ölébe a dicsőség… Nem is vágyom már egy eredeti Picasso-ra. Minek? Hogy drága testőrök figyeljék 24 órában? Az csak egy kép..