A Louis Vuitton alapitvány új épülete Párizsban

Év elején volt mit ünnepelni Párizsban: Frank Gehry épitész kiállitása nyilt a Pompidou-ban, és ezzel egyidőben megnyilt a Louis Vuitton művészeti központja. Ami természetesen a működtető cég nagyságát hivatott hirdetni, mégis azt kell mondjam, egy kicsit több ez egy jó pr fogásnál.

Folyamatosan koncerteznek azóta az épületben, és még egy kiállitótér is belefért. És mégis gondban vagyok az elemzéssel, mert az épület annyira... természetes. Egy hajó, egyértelműen, de még az egyik oldalon látványosra hagyott vizesés/csobogás is hangsúlyozza ezt az értelmezést. A vitorlák alkotják a látvány látható részének többségét.

Alul a viz mozgatásával megteremti a haladás illúzióját is. A terek természetesen a design oltárán enyésztek el, mivel valójában semmilyen szempontot, irodát vagy bármit sem kellett iderakni, ezért a helykihasználás pazarló, vagy mondhatjuk nagyvonalúnak is.
De. Én Imádom Frank Gehry-t, csodálatos épületeket tervezett, már irtam is róla egyszer, tessék visszakeresni. Igen, a Las Vegas mellett lévő a kedvencem. De ez az épület kicsit más, talán visszafogottabb, mégiscsak gazdag fejesek kérték, nem lehetett annyira elszállni, vagy Frank bácsi öregszik már..Vagy csak olyan ez az épület, mint Párizs maga: szeretnék fanyalogni, de nincs miért. Jól van, megyek aludni. Ja igen, még valami: a benne lévő kiállitás egyáltalán nem kihagyhatatlan.

Hemingway: Vándorünnep

Érdekes vetülete a párizsi eseményeknek, hogy állitólag megnövekedett a kereslet Hemingway könyve iránt. Nem biztos, hogy értem az összefüggést, de szeretem ezt a könyvet, ezért mesélek róla.

Franciául és magyarul is olvastam, franciául sem egy nehéz szöveg. A cselekményt egyetlen mondatban össze lehet foglalni, annál is inkább, mert a szöveg hangulata sokkal fontosabb, mint maga a cselekmény. Hemingway ebben a könyvben visszaemlékezik arra az időszakra, amikor Párizsban lakott. Mégpedig tőle teljesen szokatlan módon érzelgősen, szeretettel, mint ahogy valaki a kedvenc emlékéről beszél, ez lehet, hogy igy is volt. Szeretettel beszél, de nem torzit: arról is beszél, ami nem tetszett neki és úgy általában sem próbál egy mézesmázos világba bevinni, viszont a saját élményeit úgy tálalja, mint nagyszerű dolgot. Ezt a könyvet olvasva bármikor újra átélhetjük, milyen lehetett Párizsban 1900 táján, és milyen nagyszerű volt azokkal a témákkal foglalkozni, amikkel ő foglalkozott. Tényleg nagyszerű könyv.

Karel Appel a Pompidouban

Amikor elinditottam a blogot, megfogadtam, hogy nem arról irok, amit láttam, hanem csak arról, ami valamiért megérintett, ami fontos. Ezt azóta is tartom. Mégha blog is, semmi olyat nem akarok megörökiteni, ami érdektelen, ami gyenge vagy nincs róla semmi mondanivalóm. Ezért van az, hogy sokkal több kiállitáson járok, mint amiről irok. Ez a blog ugyanis szándékaim szerint nem felsorolása annak, amit elénk tárnak, arra ott vannak a komolyabb lapok vagy gyűjtőoldalak, hanem egy olyan lista, aminél el tudom mondani, hogy engem mi miért fogott meg, ami igen, szubjektiv, és talán van akinek érdektelen. Ezt csak azért mondom el, mert most Karel Appelnél nagyon rezgett a léc. Végülis ez a kép volt az, ami meggyőzött, hogy irnom kell róla:

Ez kérem egy polaroid, persze nem az, amit ismerünk, az a néhány centis fotó, ami előbújik a fényképezőből, és rögtön kész is a kép, ez méternél nagyobb, és mint látható, kettő van belőle. 1988-as a kép, tehát nagyon késői, és ez a 8. kép a sorozatban. Látható, hogy ráfestett a papirra, ez mostanában megint divatos, nos azt nem tudom 88-ban az volt-e.
Amúgy tegyük hozzá, hogy Karel Appel kötelező olvasmány, úgy értem, róla azért illik tudni. Holland absztrakt festő, a rotterdami Rijksmuseumban elég sok képe megtalálható, plusz persze New York-ban a Momában és máshol is. A Pompidou-ban most rajzai láthatók, és azt hiszem, ezeken a rajzokon átjön, legalábbis nekem, hogy szeretne eltávolodni a szimpla ábrázolástól, vagyis amikor egy kutyát rajzol, azt a legkevésbé felismerhető kutyaként képzeli el. De mintha nem jutna sehova, próbál kitörni az ábrázolásból, de nem akar Pollock lenni. Talán csak én láttam igy, még az is lehet, hogy több időt kellett volna töltenem a képek nézegetésével, mindenesetre most azt gondolom, hogy ezekre a képekre nem fogok visszaemlékezni egy év múlva. Ha mégis, azt is meg fogom irni, mint irtam is már az Artforum kapcsán.
Visszatérve erre a képre, azért nagyon erős önarcképnek gondolom, és nem mellesleg kedvet csinál a rá és átfestésekhez is. Lehet, hogy egyszerűen túl sok jó kép van a Pompidouban?

A kicsi pont és a még kisebb - az Artforum novemberi száma

Most egy abszolút műhelytitok következik:

Amikor késztetés érzek, hogy reagáljak a legújabb mma hülyeségre, vagy elégedetten dőlnék hátra azzal a tudattal, hogy legalább félig tájékozott vagyok, na olyankor szoktam elővenni az Artforumot. Ez egy amcsi lap, magas művészetről szól, nem mellesleg 350 oldalas. A kis cetlik benne pedig a referenciák, amiknek utána szeretnék nézni. Egy százas köteg Artexpo meghivót szoktam kikésziteni, és bizony nem szokott túl sok megmaradni...Azokat jelölöm meg kis cetlivel, akit 1. nem ismerek, de érdekesnek tűnik amit csinál (engem leginkább az absztrakt érdekel) 2. fontos kiállitás vagy referencia 3. valami olyan infó, amit eddig nem tudtam, és szégyellhetem magam miatta. Nem kell izgulni: az Artforum a legleglegutáltabb lap, ha azt gondolod, már mindenkit ismersz a művészettörténetben. Volt idő, hogy én is gyűlöltem, de már kinőttem. Egyszerűen azért, mert nem köntörfalaz és nem magyaráz: ez nem egy ismeretterjesztő lap, amire pedig szükségem lenne, lévén nem élek New York-ban, igy nem látom minden nap azokat a kiállitásokat, amiket ők, másrészt a nyelvezet is olyan, hogy azt feltételezi, legalább phd-d van angol nyelvből (ami pedig nekem nincs). Mindenesetre ha hozzájutok, azzal szoktam kezdeni, hogy végignézem az érdekesnek tűnő témákat, aztán időtől függően vagy felkerül a lap a polcra, ahol majd hónapok múlva megtalálom, talán, vagy nekiesek a hivatkozásoknak. Az első, amit ma megnézek, Cy Twombly kiállitása a Gagosian galériában. Hamarosan szemezgetek majd belőle...

Warhol Párizsban

Kicsit szégyellem az eddigi viszonyomat Warholhoz. Ő egyike azoknak a nagy neveknek, akiktől itthon sosem látunk semmit, nem értjük, mit miért csinált. Még leginkább a Ludwigban lehetett pár képet látni tőle, de 1-1 kiragadott kép nem segit az értelmezésben.
Mit is tudtam eddig róla? Hát hogy a pop művészet kitalálója, egy hülye frizurás ember, aki ugyanakkor csendes, a képei pedig..Hát mit is mondjak.. Bénák. Marylin Monroe fénykép más szinekben? Húskonzerv? Autóbaleset? Mégis mi a túrót képzel ez a fickó? Ez művészet? Ezt én is meg tudnám csinálni...

Ja. Pont úgy meg tudnám csinálni, mint az előbb idecitált El Kazovszkij képeit.
Amikor New Yorkban jártam a Momában, kaptam egy nagyobb adagot Warholból, ott főleg a leveskonzerv, Monroe képekből van sok, és igazából ott sem értettem,hogy egy Rothko vagy Pollock mellett mit is keres ő ott. Egészen Párizsig kellett mennem a Petit Palais-ig, hogy megvilágosodjak. Warhol ugyanis forradalom a javából, csak nem úgy, ahogy én azt addig elképzeltem. Nem az a lényeg nála, hogy milyen képeket készitett, hanem az életvitele, a jelenség maga. Láttátok a Keith Haring filmet (Christina Clausen rendezésében)? Persze hogy nem, mert itthon nem kapható. Nem baj. Egészen addig a festő, a művész fogalma azt jelentette, hogy valaki ül egy szobában magányosan, és mint egy megszállott dolgozik. Warhol és társasága voltak az elsők, akik meghaladták ezt a képet. Nem véletlen, hogy annyit emlegetik a Factory-t, Warhol műtermét. Az egy olyan hely volt, ahol összejöttek az emberek, zenéltek, buliztak, és már elnézést, de csesztek az egész 20. századra. Drogok? Hát persze, de azért tegyük hozzá, hogy a két világháború, az absztrakt realizmus, ami lényegében Pollock után mit is lehetett volna mondani? Fessünk virágokat? Ugyan már! Ilyen nézőponttal a legyen mindenkinek elérhető a művészet szlogen a sokszorositott képekkel nem is olyan béna ötlet. Ráadásul ez az a pillanat, amikor a fogyasztói társadalom kirobbant. Erre pedig reflektálni kellett.

Vissza a kiállitáshoz. Nagyon jó ötlet volt, hogy berendeztek egy termet úgy, ahogy az a Factory-ban is lehetett volna, és tényleg max. hangerővel bömböltették a házi zenekaruk, a Velvet Underground koncertvideóit. A videó többet mond, mint 100 sor szöveg, itt pedig a hangulat nagyon könnyen elkapja az embert. Kicsit arrébb a screen test videók láthatók, de vagy 20 egy teremben: amikor Warholt már a videózás érdekelte, azt kérte az alanyaitól, hogy nézzenek szembe a kamerával pár percig, amig beállitja a fényeket. Ironikus módon sokszor ezek is sokat mondanak az alanyról. Van egy csaj, aki szinte vonaglik, annyira szeretne szerepelni, illegeti magát, egy komoly férfi csak néz a kamerába és nem mozdul, egy másik ide-oda néz, kényelmetlenül érzi magát. Ha akkor tudták volna, hogy ennyi idő után egy fél városnyi ember nézi őket...
Ugyanakkor ismét itt az idő, hogy felhivjam a figyelmet arra, hogy ezúttal nem a műalkotás a lényeg. Bevallom, a new york-i Empire State Buildingről készült 8 órás (!) felvételből kb 30 másodpercet birtam megnézni. Warhol azt mondta, hogy a néző vissza-visszatér majd a filmhez, és bár nem lát változást, ha egy óra múlva tér vissza, apró korrekciókat fog látni, pl. világosabb a kép. Na ez nem kifejezetten nézőbarát videózás...

Sok műnek ma már dokumentumértéke van. Én. pl. nem tudtam, hogy Kennedy feleségéről is készitett egy sorozatot, meg persze a barátokról, a zenészekről, úgy általában a Factory látogatókról..Ezek a képek nem jók abban az értelemben, hogy esztétikailag vagy fotótechnikailag jók, hanem olyan képek, amiket senki más nem tudott volna elkésziteni.
Ugyanakkor az utolsó teremben olyat láttam, amin azóta is rágódok. Meg is mutatom:

Ezek olyan képek, amik lényegében 1 kép variációi: alul és baloldalt van egy folt, ami változatos szinű, a kép többi része pedig fekete. Még most ,annyi évvel az elkészültük után is látszanak az erőteljes ecsetvonások, amik persze csak jóindulattal erőteljesek, festéstechnikailag gagyik, oda se figyeltek, hogy ne látszanak. És ez a mennyiség..Nem pici a terem, de bizony megtelt a képekkel. Egyenként is jó nagyok, olyan 2* 3 méteresek, ekkora tömegben pedig furcsa érzésem lett tőlük. Igen, ezek egyedi festmények, de ne gondoljuk, hogy Warhol, vagy bármelyik segéde 5 percnél többet töltött el a festésével..Mindenesetre jó sok festék fogyott..Ugyanakkor az a röhejes, hogy igy tálalva ezt a rengeteg képet, rengeteg analógia jut eszembe, pl. mindegyik egy festőt ábrázol, és ha igy nézzük, bizony nem sok különbség van a festők között..De persze mindenki azt gondol amit akar...

Dezső Tamás új albuma: Notes for an epilogue

Viszonylag könnyű szivvel jelenthetem ki, hogy Dezső Tamás mostanában a legnagyobb név a fotográfiában. Nem mindenkinek van los angeles-i galériája, mármint a Robert Koch galéria képviseli a képeit, és a Hatje Cantz kiadónál sem mindenkinek jelenik meg könyve.
Igazából nem most kezdődött ez a történet. Egyike volt azoknak a Romániából idejött magyaroknak, akik Pesten szembesültek azzal, hogy ez az ország mégsem az álmok földje. Fotósiskolába járt, aztán riporterkedett is, de rájött, hogy ennél többre is viheti. Idáig ez mondhatni szabványos, ezer-ilyen-van történet, csakhogy most jön a csavar. Mert Tamás ahelyett, hogy beletörődött volna a helyzetbe, százszor annyi energiát kezdett belepakolni a dologba. Vett egy középformátumú fényképezőt - honnan tudta, hogy az lesz neki jó, meg honnan volt rá pénze, talán csak nem éhezett a 1,5-2 milliós kameráért? - és elkezdett olyan képeket késziteni, amit mindannyian szerettünk volna, de sosem tettünk bele annyi energiát, hogy valóban elkészitsük. Pl. ezt:

Mindannyian emlékszünk azokra a 8. kerületi lerombolt telkekre, ahová hamarosan új épitésű borzalmakat épitenek. De addig is általában parkolóként használták őket, vagy akár még annak se, csak odaraktak egy biztonsági őrt egy lakókocsiban és kész. Nagyon jellemző kép, de felhivom a figyelmet pár dologra: először is, a fények egyenletesek. Vagy megtalálta a fotós azt a percet, amikor a természet igy világit, az viszont azt jelenti, hogy pár napot rá kellett szánnia, hogy különböző időpontokban odamenjen, vagy világitott, de akkor ismét sok pénz volt abban, hogy igy nézzen ki a kép. Az is bizonyos, hogy az őr helyett egy barátja ül a lakókocsiban, az viszont azt jelenti, hogy nem csak úgy kattintgatott, hanem odament, megbeszélte az őrrel, satöbbi. Az egész képből árad az a fajta profizmus, aminél első ránézésre is tudjuk, hogy mi nem tudtuk volna ilyen jól elkésziteni.
Ha most visszatekerem az időt mára, akkor egyáltalán nem csodálkozom, hogy Dezső Tamás sikeres lett. Annyira sikeres, hogy immár az albumáért az Anzenberger galériáig kell elmenni Bécsbe.

El Kazovszkij kiállitás a Nemzeti Galériában

Végre! Végre egy életmű! Végre egy kiállitás, amit komolyan lehet venni!
Nyugodtan irhatom, hogy utoljára ilyen jó tárlatot talán a Ludwigban láttam a Simon Hantai kiállitáson. Az se tegnap volt... De most végre újra sikerült.
Ja igen, mielőtt valaki elrohanna, egy figyelmeztetés: hallottál már El Kazovszkijról? Ha nem, akkor ez nem a te kiállitásod. Hogy miért? Mert a festő egyáltalán nem Csontváry, de még Gulácsy sem. Magyarul azt akarom mondani, hogy a képei sokaknak nem fognak tetszeni. Akár még azt mondhatjuk a játék kedvéért, hogy nekem sem ő a kedvenc festőm. De most a kiállitás minőségéről beszélek.
Underground kultúra a 70-es 80-as évek Magyarországán. Ez a kiindulópont. Nem éppen inspiráló közeg. Aztán ott van még a nemi identitáskérdés. El Kazovszkij következetesen férfinek gondolta/érezte magát, ez nála hangsúlyos volt (ebből a festőt nem ismerőknek az is kiderült, hogy egy nőről van szó). Olyan rettentően mélyen nem belemenve a problémába azért azt kijelenthetjük, hogy ugyan ma már egyre cikibb a csajokat másodrendűnek tartani, azért ez nem olyan régi találmány (úgy értem 100 éve még nem is szavazhattak). Ha előveszünk egy mesét, szinte 100 %, hogy a főhős fiú, a lányoknak pedig meglehetősen passziv szerepük van. Ilyen értelemben nagyon egyet tudok érteni El Kazovszkij-el.

Másfelől a képekbe nemigen magyaráznám bele ezt a problematikát. Éppenséggel ott lehet, ha nagyon figyelek rá, de nem ez a lényeg. Hanem mi? A pop art-os ábrázolás, a valóságosra nem is törekvő szinek, úgy általában a magaskultúra elutasitása. Az viszont kifejezetten örömteli, hogy ezúttal kapunk is valamit cserébe. A képek a festő szerint is elnagyoltak, ugyanakkor az erős szineknek és az erős hangulatoknak köszönhetően mégis lenyűgözik a szemlélőt. Ehhez partner a kiállitásrendezés is, amely sok képet mutat be, és minden terem más. Ezáltal egyfajta wunderkamer jellege is van a termeknek, és a képek is elég változatosak ehhez.
A telitalálat ezúttal a földszinti rendezés. A pazar lépcsősor magasztos és felemelő hátteret nyújt a Dzsan panoptikumoknak, a térrendezés első osztályú. Még kicsit templomi is a hangulat talán, de mindenképpen magasztos és felemelő. Az első szobából áradó rockzene pedig szintén telitalálat: megadja az alaphangulatot anélkül, hogy 5 km szöveget kellene a falakra irni.
Akárhogy nézzük, El Kazovszkij világa nehéz és sokszor lesújtó. De hosszú idő óta mégis ez az első tárlat, ahova tervezek visszamenni, megmártózni a festő világában.