A 93 éves Reigl Judit köszöntése

A Le Journal des Arts francia magazin egész oldalas életműportrét közöl a festőnőről annak az ürügyén, hogy 5 párizsi galéria is köszönti a 93 éves művészt egy-egy önálló kiállitással, és amikor pl. a Galerie Minotaure teszi ezt, akkor ott helye van a nagy szavaknak.

Nem mintha Reigl Judit nem lenne már igy is szupersztár: New York-tól Párizsig mindenhol jól cseng a neve. 1950-ben érkezett Párizsba, a legjobb pillanatban, amikor a festészetnek igazán volt tétje. Minden visszaemlékezés megemliti bátorságát és függetlenségét, mellyel nemet mondott André Bretonnak és lényegében bárkinek, aki bármilyen irányzathoz csatolta volna. Persze a mesébe illő történethez az is kellett, hogy már szinte azonnal a legnagyobb festők fogadták barátságukba.
Nekem mindig is nagy kedvencem volt. Először talán a Makláry galériában láttam az egyik "forradalom" képét, és úgy voltam vele, hogy igen, ez az, ami továbbviszi Pollock-ot, szinesebb, érdekesebb annál. Aztán nem sokra rá New York-ban a János Gát galériában láttam egészen más képeit, és nem hittem a szememnek. Ez nem lehet ő- mormogtam magam elé, pedig csak annyi történt, hogy egy másik korszakából való képet láttam. Azóta persze már rég megvettem a Makláry Kálmán Galéria katalógusát, de továbbra is csak azt mondhatom: számomra a "robbanás" sorozat jelenti a művésznőt. Ettől függetlenül lenyűgöző, hogy milyen széles skálát járt be a festészete, és persze az is, hogy nem a galeristáknak festett, nem ismételte önmagát. Aki járt a Ludwigban az életműkiállitásán, az láthatta, hogy a műveit befogadni nem egyszerű munka, de óriási élmény...És most ott látom az újságban a még mindig aktiv festőnőt, és csak hüledezek, 93 évesen igy?

Artforum május

Imádom Csikós Zsolt irását egy autós újságról (http://totalcar.hu/belsoseg/2016/01/10/most_akkor_egy_kis_kultura/), de képtelen lennék ilyet irni az Artforumról. A világ legsznobabb újságja annak az öt embernek szól, akik minden egyes oldalát értik, esetleg még további 10-nek, akik azt mondják hogy értik. De hiába, a benne szereplő művészek 99 %-áról nemhogy még nem hallottunk, hanem elképzelni sem tudjuk, miért kerül be a lapba. Volt egy idő, amikor annyira sznobnak éreztem magam, hogy komoly erőfeszitéseket tettem arra, hogy megismerjem az ott felsorolt festőket, de aztán kigyógyultam ebből. Akkor már inkább a Journal des Arts? Arról legközelebb irok.

Az Artforumban az a jó, hogy mindenki benne van, aki fontos. Persze a fontos fogalma szubjektiv, de alapvetően inkább forditva működik: aki nincs benne, az nem fontos. És persze az igazán nagyok a Gagosiannal kezdve mind benne vannak. Ez is egy mérőszám: Prágában pl. az egyik galériában már előfizettek az újságra, noha nem szerepeltek benne. Nálunk? Hagyjuk. Zéró.
Minden számnak van egy témája, mégha ez a gyakorlatban nem is jelent sokat. A májusinak a divat a témája, össze is hoztak egy rakás olyan képet, ami még véletlenül sem esztétikus, amúgy leginkább nem is a divatról szól, és amúgy is.
Amit a legjobban szeretek az újságban, az a trendfigyelő. Nyilván semmi hasonló nevű rovata nincs az újságnak, de a megjelenő képekből én le szoktam szűrni ezt-azt. Volt idő, amikor mindenki figurativ volt, de úgy, hogy az arc roncsolva legyen, az absztrakt is menő volt, az indusztriális tájak is, és még ezer trendre ebben az újságban figyeltem fel, ha már nem jutok el minden hónapban New York-ba, hogy a saját szememmel figyeljem ki az eseményeket.
És mi a május képzőművészeti trendje? Az elmaszatolt táj, lehet egy homokszinű irodabelső is, vagy egy életlen beton, bármi, csak ne lehessen semmit igazán kivenni rajta. Múló hóbort, hamarosan jönnek majd az épitett hóemberek vagy akármi más, ahogy eddig is...

A hónap vicce

Már én magam is unom folyton az mma-ra való mutogatást, pedig most pl. a jövő évi költségvetésben már 10 milliárd megy nekik a mostani 6,5-ről. De miért is? Ennyi pénzből tényleg lehetne egy normális művészeti életet csinálni. Na mindegy. Amin szétröhögtem a fejem, az ez:

Ha esetleg valaki nem látná, a kedves reklám azt mondja: "zöldebb és élhetőbb lesz a Városliget". Majd alatta: "60 % jelenleg a zöldfelület aránya, 65 %-ra..."blablabla. Mármint hogy 65 %-ra nő. A zöldterület. Értitek? Mert én nem. A jelenleginél több épület lesz, nagyobbak is, de azért több zöldterület lesz. Ezek a nyilvánvaló hazugságok fárasztanak. Már önmagában az, hogy egy senki által nem támogatott, Bp lassan egyetlen zöldfelületét miért kell beépiteni, és főleg miért kell plakátokkal hazugságokat kiirni? Ja és persze miért olyan nagy eredmény, ha 60-ról 65 %-ra nő? Nem mertek többet behazudni?

A műteremben, a Petit Palais kiállitása

Titokban minden Párizslátogató abban reménykedik, hogy sikerül elkapnia egy olyan kiállitást, ami abszolút meghatározó lesz, amiről évekig beszélhet, amiért megéri kinlódni a helyi héven, a rer-en a reptérről befelé, kivenni egy olcsó szobát és repjegyre költeni a nehezen megszerzett forintokat. Egy himi-humi kiállitás a helyieknek még elmegy, legfeljebb megvonják a vállukat, de ha valaki azért utazik oda, az más. Szerencsére én már nagyon sok meghatározó kiállitáson voltam a városban, meg aztán ha nem tetszik valami, lehet menni egy másik helyre, de mégis jobb nem csalódni.
A Petit Palais kiállitása előzetesen úgy tűnt, hogy az a hely lesz, amiről még sokáig csillogó szemekkel fogok beszélni. A téma ugyanis a műterem, az pedig egy izgi hely, hiszen ritkán pillanthatunk be valakihez csak úgy. A Pompidou-ban oly széles kinálatban mutatott dvd-ket is azért kezdtem el nézni (na jó, azért is), mert igy betekinthetünk valakihez, akit amúgy nem ismerünk. Az már más kérdés, hogy pl. Roy Lichtenstein műterme lehetne pólógyár vagy gumiüzem is, Francis Bacon hegyekben álló szemetét nem lehet elviselni, és hogy magyar vonatkozást is mondjak, Ország Lili 10 négyzetméterén létrehozott festőlyukát sem irigyli el senki.
Akkor most azt fogom mondani, hogy egy gyenge közepes a kiállitás? Ó dehogy. Sőt remek, sőt még annál is jobb. Inkább arról van szó, hogy nem találták el az izlésemet, ezért a felfokozott várakozásaim kicsit lehűltek. De ez még mindig egy ötös osztályzat.
Tehát arról van szó, hogy műtermekről készült képeket láthatunk, egészen a fotográfia születésétől, vagyis az első képek a mi szabadságharcunk után készültek (jellemzően 1880 körüli a legtöbb), ez pedig, hmm, egy kicsit már kiesik az érdeklődési körömből. Persze jópofa ezeket a régi képeket nézegetni, kicsit olyan, mintha egy másik világba repülnénk vissza, de azért én inkább a nagymenő maiak (és tegnapiak) képeit nézegetném. Persze ezekből is kapunk sokat: Brassai is sokat feltűnik, persze Picasso, de aztán tényleg nagyon-nagyon sokan, és mind a műteremben vannak kétségtelenül. Mondjuk Duchamp sakkozása mögött nem sok részletet látunk a lakásból, és Pollock műterméről is láttam már részletesebb képeket, de ez csak nyafogás. Nagyon jó látni, hogy bizonyos embereknek mennyire kellemes foglalkozás volt a festés,és most persze kicsit a pucér csajokra is gondolok, azért nem sok munkahely van, ahol ledér nőket kell bámulni, és még fizetnek is érte...Ha mondjuk Munkácsy palotájára gondolok, ahol fogadásokat tartottak..(és igen, ott a remek életrajz, az Ecce Homo, tessék olvasni). Tényleg remek tárlat. És a katalógus is kiváló, vaskos is, nehéz is, a reprodukciók pedig minden igényt kielégitenek. Pluszpont jár azért is, mert nem a bulvár szintjén keresték a megfejtést, hanem az a jelenség izgatta őket, hogy mitől más egy műterem, mint egy bármilyen más helység, mi történik ott és különleges-e. Az igen válaszhoz pedig végig kell sétálni a hatalmas termeket is a többszáz képpel.

Gérard Fromanger a Pompidou-ban Párizsban

Annyira szines és meglepetésekkel teli a francia (de a többi is) festészet, hogy szinte bármeddig lehetne szemezgetni, újabb és újabb gyöngyszemeket kihalászni. Egyik kedvencem a Galeria Arnoux a Rue de Bucinál, amelyik a háború utáni festészetre szakosodott. De persze alapvetően nem sokat tudunk erről a korszakról, hiszen egy Sam Francis még csak-csak feltűnik (bár nem hiszem, hogy sokan ismernék e nevet), de a globalizáció irányzatai, meg újabban a Damien Hirst-Jeff Koons féle vonal elfedi, hogy a klasszikus táblaképben is mennyi lehetőség van.

Persze Fromanger az egyik legismertebb név (mármint arra), meg aztán aki a Pompidou-ba kerül, az már letett valamit az asztalra, mégis érdekes felfedezni az életművét olyan környezetben, amire mindenki vágyik. Mintha a festő is erre készült volna, óriási képei kellemesen betöltik a falakat, változatosságuk pedig elképesztik a gyanútlan látogatókat. Ilyet is lehet? - ez az első kérdésem, aztán másodikra eszembe jut Csernus, aki hasonlóan az utcában találta meg a témáját. Fromanger úgy ábrázol embereket, hogy azok a helyükről mintegy kiragadva még fontosabbak lesznek. Az alakok látszólag nem kapcsolódnak egymáshoz, de nyilvánvaló, hogy nagyon is, csak épp a kapcsolat nem egyértelmű, tulajdonképpen akár azt is mondhatjuk, hogy nem megfejthető.
Csakúgy, mint Csernusnál, az utcakép szinte fotórealisztikus, ugyanakkor nagyon is látható, hogy festményről van szó. Csak épp Fromanger olyan gyakran váltogatja a képzeletbeli Photoshop szűrőjét, ahogy azt már egyetlen amatőr fotós sem tenné, mintha csak az lenne a dolga, hogy különböző hatásokat találjon ki. De persze ha csak a hatásra ment volna rá, akkor nem festett volna hónapokig egy képet, igy egy kicsit érthetetlen, hogy mire is ez a sok effekt, már persze a művészi szabadságon túl.

Az is egyértelmű, hogy meglehetősen kétes utat jár be azzal, hogy -persze mai szemmel, miközben a 60-as években kezdett el festeni - olyan hatásokat használ, amiket ma egy jobb designú weblap vagy képregény használ vagy használhatna. Meg olyanokat, amiket, megint csak mai szemmel, már láttunk máshol. Ennyire gyorsan avulna a látvány? És pont egy festménynél? Végülis miért ne, hiszen a pop art műveket is ma már magyarázattal szemléljük, pedig nem volt olyan régen, vagy ott van a tasizmus, akcionizmus, hosszú tablómagyarázatokkal, hogy mit is látunk.
Azt is feltehetjük kérdésként, hogy van-e értelme 3 *9 méteren felsorolni olyan művészeket, akik hatottak ránk - egyébként nem rossz ötlet, hiszen másképp nehéz lenne kitúrni egy életrajzból, bár a többezer név már más értelmezésekre vezet. Én csak egy vagyok a sok közül, halljuk a magyarázatot, ami talán igy van. Mindenesetre nagyon szimpatikus, hogy a festő mindenféle kordon vagy bármilyen biztonsági ember nélkül kiült egy székre, beszélgetett a látogatókkal, amikor odaértem, épp egy brüsszeli történetet mesélt, és láthatóan jól érezte magát a helyzetében.

A legviccesebb pedig az volt, hogy egy másik teremben azért csak álldogált tettrekészen pár fogdmeglegény, pedig a festő tényleg mindenkivel megtalálta a hangot. Hogy irigykedtem-e a mindenkivel csevegő festőre? Hát persze. De az egész valahogy annyira természetes helyzetté alakult, mintha csak a szomszédommal csevegtem volna...

Patrick Zachmann So long, China

Ha azt mondom, Kina, mindenkinek eszébe jut valami. Talán egy emberekkel zsúfolt utca, vályogházak, jobban értesülteknek a tai chi mozdulatokat végzők tömegei a parkokban, vagy akár a Pekingben napsütést soha nem látó, maszkban közlekedő emberkék. Esetleg a felhőkarcolók.

Nem is kell sokat visszamenni az időben, hogy a toronyházak helyett szánalmas viskókat lássunk, és ez a kiállitás pontosan ezt teszi. Az egy ik teremben az egészen klasszikus kinai nyomornegyedek fényképei sorakoznak, és az emberek mindennapjai ezek között a diszletek között zajlanak, amúgy nem  is szomorúan, egy másik teremben viszont a bal oldalon a 80-as évek, a jobb oldalon pedig már a mai valóság: végtelen emeletek, aszfaltutak, és mintha az emberek semmit se változtak volna.

Szinte felfoghatatlan, hogy ez a fejlődés ilyen hamar megtörtént. Ugyanakkor azt is nehéz megemészteni, hogy immár több mint 7 milliárdan vagyunk. Engem a kiállitás arra emlékeztetett, hogy igencsak apró pontok vagyunk, ami persze közhely, hiszen legtöbbször nem érdekel minket a sok-sok ember mondjuk Kambodzsában vagy Boliviában. A fotó talán elsődleges szerepe viszont pont ez: megmutatni olyan tájakat, embereket, akiket amúgy sohasem látunk.

Paul Klee iróniája a Pompidou-ban

A játékszabályok egyszerűek. A blog azoknak szól, akiket érdekel a művészet, azon belül leginkább a festészet és a fotó, bár nem vetem meg a többi műfajt, videóval és installációval ritkán foglalkozom. A blog nem a napi aktualitásokról szól, mégha néha el is ejtek egy-egy megjegyzést, hanem az általam lenyűgözőnek vagy emlitésre érdemes témákról, folyamatokról, háttérdolgokról. Csak olyan kiállitásról irok, amit személyesen láttam, és legtöbbször sokkal több tárlaton járok, mint amennyit megemlitek. Ez természetes, hiszen ha autótesztelő lennék, akkor se mindegyik kocsiról irnék, csak arról, ami valamiért érdekes. Ez a függetlenség öröme. Amikor elkezdtem ezt az egészet, akkor az is célom volt, hogy inkább külföldi dolgokról irjak, mert nagyon nehéz amúgy összeszedni, hogy kint mi történik, de mostanában már nem utazom annyit, hogy frissen képben legyek mind az öt kontinensen zajló dolgokról, azért szivesen szemezgetek, mint például most. Klee ugyanis egyrészt kötelező "olvasmány", másrészt ez a kiállitás..

Ha úgy vesszük, egy vicc. Ez nem egy Klee összes, még csak nem is best of, hanem egy egészen szubjektiv válogatás az életműből, amint az irónia szót is elég sokmindenre rá lehet húzni. Ironikus-e Van Gogh teljes életműve? Hát persze. És Dali festészete, Picasso sikere? Feltétlenül. Még ez a kép is ironikus, mert valójában azért elég sokan voltak a tárlaton, csak épp nem kellett sorban állni. Csodás. A képek előtt viszont már itt-ott forgolódni kellett, sőt várakozni, nem rálépni a helyiek lábára..Egészen elszoktam már ettől, hiszen Pesten gyakorlatilag bármelyik kiállitást meg tudom nézni privát módon, vagyis egyedül, csak annyi kell hozzá, hogy ne főműsoridőben menjek. A Pompidou-ban meg nem.
Azért rugózok ezen ennyire, mert az itt szereplő képek... Kicsik. Legtöbbje kb. 15 *20 centis, vagyis egészen közelről kell nézni.

Engem leginkább az vett le a lábamról, hogy a képek hihetetlenül részletesek, finomak és többrétegűek, és a kurátorok bőséges olvasnivalóval is elláttak. Az egyik szálon a festő életművének aktuális részletét elevenitik meg, a másikon a kortársak hasonló témájú dolgait, hatásokat.
Másodikra már az a megdöbbentő, hogy te jó ég, mennyi kép! Rengeteg a grafika, de festményből is akad jócskán, látszik, hogy itt egy napi szinten alkotó emberről beszélünk..Ez persze önmagában kicsit közhelyes, hiszen ahhoz, hogy igazán jó képeket készitsen valaki, vagy tágabb értelemben, hogy valaki igazán jó legyen a szakmájában, sokat kell gyakorolnia (egyesek szerint folyamatosan). Klee ilyen értelemben ugyenerre példa, hiszen rengeteg képet készitett, újságoknak is illusztrált, folyton kezében volt a ceruza. Persze ma már azt is tudjuk, hogy a folyamatos rajz/festés sem garancia a sikerre, de anélkül..Viszont ezek a grafikák - lehet hogy csak nekem - a maguk helyiértékén érdekesek. Vagyis ha szembejönnének most, mint ismeretlen festő alkotásai, nem ugranék rá, hogy mennyire jók. Ez az érzés viszont sajnos elég sokszor megkisértett már, még Moholy-Nagy-nál is. Egyszerűen a 100 év alatt annyit fejlődött, vagy csak egyszerűen elárasztott a kép, a képiség, mozgókép, hogy ma már nem érzem annyira úttörőnek Klee alkotásait. Vagyis nem, nem erről van szó. Az a fajta képiség, amit egy Canon-Nikon fényképező művel egy fotóriporter kezében, ma már annyira megszokott, hogy egy grafika, ami nagyjából felvázol egy helyzetet, az olyan...
Különben az egész párizsi út során az volt az érzésem, hogy valami olyat művelek, amit a következő generáció már ki fog nevetni. Elrepülni egy másik országba? Sétálni idegen helyen? Hamarosan lesz egy saját szobánk/szemüvegünk/tévénk/akármink, ami 99 %-ban fogja tudni azt, amit ma a saját szemünkkel látunk, mindezt az otthonunkban, és ha feltöltjük az illatpatronokat, még akár a friss eső illatát is érezni fogjuk, ami egyrészről jó lesz, hiszen elég kényelmetlen azért utazgatni, jegyeket venni, fel-le mászkálni a metróban, másrészt az a fajta kultúra, amiben most hiszünk, meg is fog szűnni. Hiszen miért nézegetne bárki Klee grafikákat vagy festményeket, mikor a virtuális valóság oly csábitó (és egyeseknek már ma is ott van a tévé erre)?

Mit mond erről ez a kiállitás? Azt feltétlenül, hogy a képek továbbra is egy másik univerzumba repitenek, és aki kellően fogékony, és rászánja az időt, az érezheti ezt. Végülis a festmény túlélte a fotográfiát, a videót, csak ellesz valahogy ezután is. De ennél talán jobb kiállitások kellenek ehhez...