Martin Parr a művészetházban Bécsben

Nagyon ügyes, hogy a Hundertwasser házat nem csupán az ismert művész alkotásainak bemutatására használják, hiszen akkor, ha már valaki megnézte a kiállitást, évekig nem tér vissza, a Kunsthaus-ban viszont évente 4 nagyobb kortárs tárlatot mutatnak be, és ezek zöme érdekes is. Az én agyamban is rögzült már, hogyha Bécs, akkor meg kell nézni, mi van épp Hundertwasseréknél. Martin Parr pedig jó nevű fotós, igy egyértelmű volt a látogatás.

Ugyanakkor komolyan mondom, nagyon nehéz szakma lett a fotoriporteri, hiszen egyrészről ma már mindenki kicsit fotósnak tekinti magát, mégha gőze sincs a kompozicióról, másrészt mivel mindenkinél van kamera, ezért sokszor egy amatőr kerül a legjobb helyzetbe, legközelebb egy akcióhoz. A fotóesszék szerepe viszont felértékelődik, mert annak a komplex bemutatása, hogy milyen folyamatok játszanak egy adott helyen, ahhoz idő kell és jó szem. Martin Parr Angliában, szülőhelyén készitette az első sorozatait, amivel befutott, ami örömteli a lelkes amatőröknek, akik mindig azt kérdezik, hova menjenek fotózni. A válasz mindig úgy hangzik: fotózd le ahol élsz, ezt nálad jobban senki sem tudja megcsinálni, aztán majd ráérsz utána is Afrikába menni... És valóban: Martin Crowdenben készült képeit nézve süt a képekről a szeretet és a helyismeret. És az irónia.. Mintha egy Monthy Python képet látnánk, az összes képén ott van az a bizonyos kacsintás, hogy hé haver, ugye nem gondolod, hogy ezt én mind komolyan veszem?
Az igéretes kezdés után, talán az elvárások miatt is kezd lekonyulni a szám. Egyre több a töltelék kép, sőt egy idő után csak az irónia marad, semmibe vész minden más, a téma ábrázolása éppúgy, mint a helyismeret vagy az érdeklődés. Mintha a fotós, immár belátva, hogy a társadalom, minden társadalom reménytelenül sekélyes, éppen ezért erőfeszitést sem kell tenni azért, hogy a bemutatása érdekes legyen.

És azok az ételfotók! Eleinte még elmennek, beleférnek az ironikus hangvételbe, később már csak legyintek és továbblépek, hiszen itt az történik, hogy esztétikusan ábrázolnak amúgy kissé lesajnálható és ügyetlen fogást. Az összhatáshoz nem túl sokat tesznek hozzá.
Ha már Bécsben van a kiállitás, megkérték a fotóst, hogy töltsön el egy kis időt az osztrák sütikultúra megismerésével. A létrejött Bécsről szóló anyagot nemigen fogják mutogatni brosúrákban, ugyanis ezekről a képekről már az irónia és az összekacsintás is hiányzik.
Igéretesen indul ez a tárlat, de nagyon hamar belefullad a klisék körüljárására. A fotósnak nagyon hiányzik némi Hamvas továbbképzés, amiről persze lecsúszott úgy röpke 50 évet.

Vienna contemporary 2016

Egy művészeti vásárról annyiféleképpen lehet irni, ahány hangulatban meglátogatjuk. A lényeg azonban szerintem állandó: ez egy olyan seregszemle, ahol új ötleteket, új műveket lehet vizslatni. Csakhogy az utóbbi években éppen az ötletekből volt nagyon kevés. A portré már teljesen elavult műfaj, az absztrakt szintén, a roncsolt képek lejárt lemez, tájkép már 30 éve nincs. Az art brut érdektelen, a konceptek üresek. A képek esztétikájáról is kár beszélni. Akkor mi marad ezután?

Az ötlet vagy a semmi. És ez is csak nézőpont kérdése. Én pl. úgy emlékszem, Párizsban egy nap alatt százszor több ötletet láttam egyszerűen az utcán sétálva, kirakatokat nézve, mint ezen az egész art fair-en. De persze Bécs nem Párizs és 2016 nem az új ötletek éve amúgy sem. Rengeteg a félrerajzolt, nem befejezett, szándékosan rondára készitett kép, és persze már jó ideje túl vagyunk az esztétikai szépség keresésén a festészetben, azért a szándékosan elrajzolt képek nem a művésziességet, hanem a tudás hiányát mutatják nekem. Persze az is lehet, hogy nincs igazam.
Összesen három olyan művet láttam az egész vásáron, ami érdekelt. Az első Marina Alexeeva orosz művésznő installációja. Egy apró dobozban gitározik egy figura, és egy látványos animáció keretében hol a gitár változik át madárrá vagy seprűnyéllé, hol a figurából lesz szék vagy bármi más. Igen, a számitógépes animáció kinyitja a lehetőséget a művészek előtt, csak hát nagyon kevesen értenek hozzá. Remélem egyre többen készitenek ilyet.

A második legyen egy egyszerű táblakép, ami azért 2 *3 méteres, és első ránézésre elég egyszerű is. Szürke, világoskék és fekete szinekből épül fel, és a képen szinte egyáltalán nem jön át, hogyan is néz ki közelről. Valójában ez egy finom és részletes kép, amit sokáig lehet nézni és mindig újabb és újabb gondolataink támadnak tőle.

A harmadik kép nem volt eladó, mert a bécsi művészeti egyetem által gondozott projektről van szó. Sokszor láttunk már Európa térképeket, melybe az egyes országokhoz irták a különböző vicces üzeneteket. Itt is erről van szó, de legalább aktualizálták az idei eseményeknek megfelelően. A kép szerint egyedül Izland fejlődik európában, ami persze egyszerre kritika és üzenet is. Érdemes végigolvasni az országok feliratait, mert bár persze egyszerűsitenek, azért találóak is.
A helyzet viszont az, hogy bármennyire is csábitók a Maseratik a vásár bejáratánál, azért én sokkal szivesebben lennék Párizsban műgyűjtő mint itt vagy Bécsben.

Védett? Nem védett?

A végtelen történet, ami a 3 Munkácsy festményről szól, újabb állomásához érkezett. A jelenleg Debrecenben látható képek Párizsban készültek, és mint Monet tavirózsái, egy pavilonban mutatkoztak be a közönségnek nem csak a franciáknál, de Washingtonban és egy csomó más városban is. Az egyik kép egy amerikai gyűjtőhöz került, majd tőle vette meg egy magyar befektető. Mivel a másik két kép a sorozatból már itthon volt, logikusnak tűnhetett, hogy az állam vegye meg a harmadik képet. A kép tulajdonosa amúgy is elég engedékeny volt akkor még, ezért volt pár év, amikor a képek együtt voltak láthatók Debrecenben (teljesen ingyen). A befektető viszont 10 millió dolláros árat szabott a képnek, ezt alá is tudja támasztani szakértői becslésekkel, és ha belegondolunk, hogy mekkora képről van szó, és mondjuk a Poros út cimű kép is 200 millió ft felett ment el, akkor jogosnak is tűnhet az ár. Másrészről meg persze ez már túlmegy a mi dimenzióinkon: azt még el lehet képzelni, hogy valaki vesz egy értékes képet mondjuk 1 millió ft-ért, sőt van aki 20 milliót fizet, esetleg 200-at, de az ár itt 2.8 milliárd forint.
Ér ennyit egy Munkácsy kép? Vagy vegyünk helyette Damien Hirst-öt? Vagy inkább Richtert? A kérdés célszerűtlen és nem is életszagú. Mindenesetre az állam, vagyis Baán László köre meghatározta valahogyan a szerintük jogos árat, ami 6 millió dollár. Gondolom azért dollárban mondták, mert mégiscsak hülyén hangzik, hogy 1.7 milliárdot fizetnének a képért. A történet akár itt le is zárulhatott volna, a felek megegyeznek középen, mondjuk 8-ban és kész. De nem. A műgyűjtő azt mondja, neki nem sürgős a dolog és 10 millió az ár. Az állam azt mondja 6-ot ad. Patthelyzet. Mivel Munkácsy külföldön is jegyzett név, a műgyűjtő megrebegtette, hogy majd külföldön eladja a képet. Barátságtalan lépés? Annyiból nem, hogy a képet ingyen mutogatta évekig, és nem keveset tárgyalt az állami emberkékkel is, gondolom nem az ingyenkávé miatt.. A másik oldalról viszont most az a főhir, hogy az állam sunyi módon védetté nyilvánitotta a képet, mert akkor a tulajdonos nem tudja elvinni az országból. Ez óriási mellélövés.
Kezdjük ott, hogy bár a rettenetes nagy hazafiságunk mást mond, azért mégiscsak jobb lenne, ha Munkácsy nem (csak) Debrecenben lenne, hanem Párizsban, mondjuk a Louvre-ban, a folyó másik oldalán lévő "csarnokban", vagy akár a kort bemutató Harmattan-ban. Másrészt milyen üzenete van annak, hogy erőszakkal próbálják itthon tartani a képet?

Csapongani vagy témánál maradni?

 Ha valaki igazán szeretne megérteni egy műalkotást, kicsit alkotóvá kell váljon maga is. Ha mondjuk Hantai Simon festményeit nézem, egy ideig persze kielégit a látvány magában is, de előbb-utóbb érdekelni kezd, hogy készült a kép, miért pont ekkora, miért ez és az a témája, satöbbi. Ezért irnak könyveket a festőkről, ezért van annyi interjú és műteremlátogatás. Persze előfordult már velem olyan is, hogy képről, ami amúgy nagyon tetszett, kiderült mit gondolt az alkotója, és ezzel el is illant..az, amit addig beleláttam. Nagyon egyszerű mondjuk egy absztrakt képbe belelátni valami nagyon mélyet, miközben a festő elmondja egy sör mellett, hogy a cicakaját ábrázolta, ahogy éppen kiömlött a zsacskóból.

Az efféle kocsmázás persze csak élő festőkkel lehetséges, régebbi képeknél marad a találgatás (ha épp nem Duchampról van szó, aki nemcsak elmesélte, de le is irta ezirányú gondolatait). Ha még egy kicsit régebbre megyünk, akkor pedig teljesen elviszik a kérdés értelme, hiszen ugyan mire gondolhatott Giotto az angyali üdvözlet megfestésekor? Vallási gondolatai voltak vagy csak túl akart lenni a képen? Azért általánosságban ma már elmondható, hogy a műértők szivesen veszik, ha az alkotó megosztja velük a gondolatait a képről, ha azok kellően elemelkedettek.

Természetesen egy kép jelenthet minden nézőnek mást. De az is számit, hogy egy kép az életművön belül hogy helyezkedik el. Sok olyan festő van, aki túl sok témában és stilusban fest ahhoz, hogy a képeit meg lehessen magyarázni. Persze ki kell próbálni mindent, node a festőben legyen annyi önkritika, hogy az életművébe egyáltalán nem illeszkedő képeket rakja el a pincébe. De. Olyan is előfordul, hogy az életmű tudatosan abból áll, hogy évenként más stilusban fest, akkor pedig nagyon furcsa lenne, ha 5 évig ugyanazt festené.

Vegyük mondjuk Mauer Dórát. Elég következetesen ugyanazt festi immár 40 (vagy még több) éve. Apró kinyúlások persze vannak, de azért első pillantásra is meg lehet állapitani egy képről, hogy ő festette. Ez jónak tűnik, de vajon nem unalmas? Ha már Mauer, értem én, hogy a szinkombinációk a formai jegyekkel matematikai képletek szerint haladnak, de ez a fajta egyértelműség, apró megingás vagy improvizáció nélküliség már egy kicsit steril. A másik véglet meg lehet mondjuk...Na jó, azt azért szögezzük le, hogy amikor a változatosságot emlitem, akkor azt nem negativ dolognak mondom, csak amikor mondjuk Lakner László képet látok, akkor kétszer is meg kell nézni, hogy tényleg ő-e.

Hajlamos vagyok arra, hogy egy életművet magasabbra értékeljek, ha nem egyetlen képet ismételget 50 évig, hanem keresi a kifejezési lehetőségeket. De ez csak apróság, egy apró szempont, amit figyelni lehet.

Mégegyszer a beat generációról

A párizsi Pompidou központ fő témája szeptemberben a leginkább Kerouac által jelzett, a valóságban egy tucatnyinál talán nem több ember közös irányzata, ami persze keletkezésekor a legkevésbé sem irányzatként lépett fel, mégis ma szinte mindenki tudja, miről is szólnak ezek a művek. Nem voltam a kiállitáson, most épp nem vezet út Párizsba, de a Ludwigban pár éve volt már egy csak videókból álló betekintés, és az életművek egy jó része azért már elérhető elég régóta, mégha esetleg antikváriumba is kell menni érte.
Az automatikus irás jól rimel Riegl Judit és mások tasizmusára, a beat generáció mégis egyfajta érdekességként került csak be a történelembe, a legtöbb művészetelméleti könyv egyszerűen nem is emliti. Pedig szépen ellenpontozza a warholi profizmust a szabadság eszméjével átitatott Kerouac, az üzenete is egészen más. Arról nem is beszélve, hogy azóta is újra és újra előkerül az eszme, finomabb formában már, akár Douglas Copelandnél, de egy tetszőleges baráti társaságban is találni fogunk valakit, aki kiugráson, a világtól való elvonuláson gondolkodik, vagy éppen már meg is tette.
Ezek szerint teljesen aktuális a Ginsberg életmű? Nem egészen. A 60-as években nem voltak többórás meetingek, vállalati körlevelek, a multicégek kisebb hatással voltak a világra, mint manapság. De ha valaki ma Kerouac-ot olvas, akkor érteni fogja, miért küzdött az a világ, és ha szélsőséges formában is, de elolvashatja, milyen kilépni a mókuskerékből. Az persze már más kérdés, hogy valóban ezt akarja-e ma bárki is.
Amennyire meg tudom itélni, a párizsi kiállitás számos kapcsolódási pontot mutat a művészettörténettel, elég mondjuk a dadára utalni. Ilyen értelemben talán még fontosabb is ez a tárlat, mint ahogy elsőre látszik..

Pfisztner Gábor a kortárs fotóról a Fotóművészetben

Azért valami kavar csak van a kortárs fotóban, ha már a fent emlitett nagytudású kritikus is azt mondja, hogy nem átlátható, ami a fotóban zajlik. Egész pontosan azt irja, idézet a cikk első mondatából: "Ha valaki figyelemmel kiséri, hogy mit állitanak ki, illetve mutatnak be fotóval is foglalkozó galériák, egy-két üditő kivételtől eltekintve kevés olyan munkával találkozhat, amely igazán leköti a figyelmét." A cikk aztán kitér arra, hogy mostanában amúgy is túl sok a kép, és a galériákban bemutatott dolgok alig térnek el attól, amit amúgy is látunk minden nap.
Könnyű lenne bólintani erre, hiszen lám, , de vajon valóban igy van ez? Tény, hogy tényleg nagyon sok olyan képet láthatunk, amit akár én vagy a szomszédom is készithetett volna. A galériákba pedig kevés ember jut el, tehát ha valaki mondjuk egy villamos ablakából szemlélődik, akkor az nem fog sokat látni..De ne vicceljük el, mert a felvetés valódi.Csak egy gond van, hogy a fotó is... egy szakma.
Ha pedig szakma, akkor vannak ismeretek, amiket a szakma megkövetel. Ha valaki az autószervizben nem tudja, mi az a légtömegmérő, akkor jogosan röhögünk rajta. Viszont ha valaki nem ismeri Man Ray munkásságát, az lehet fotós? Tényleg nem elviccelve a kérdést, mondjuk Capa képeit hónapokig lehet elemezni a kompoziciók feltárásáért, és ez a munka igencsak kifizetődő lehet, ha magunk is kattogtatni akarunk. Viszont..Ha ezt mondjuk, akkor mondjuk-e azt is ezzel, hogy csak az érthet a fotóhoz, aki mondjuk ezt tanulta egyetemen? De miért, ha a szomszéd srác átjön megszerelni a számitógépünket, akkor neki feltétlenül egyetemet végzett szakembernek kell lennie?
A probléma tehát az, mondhatjuk, hogy a fotós szakma túl szubjektiv ahhoz, hogy ránézésre megállapitsuk, ki a zseni és ki a kókler. De sajnos nem, messze járunk.
A valóság az, hogy az igazi művész az, aki azt gondolja elsődleges feladatának amivel foglalkozik, ha az fotó, akkor azt. Éjjel-nappal képeket néz, fotókat készit, egy pillanatra ki nem adná a kezéből a gépet. Felőlem dolgozhat kenyérgyárban is, de kenyérkészités közben gondoljon arra, hogy milyen lámpát tenne ahhoz a portréhoz.
Nos, ez még mindig csak a bevezető volt. Az igazi kérdés, és ezt kellett volna feltenni, igy szól: azok a művészek, akik valóban éjjel-nappal a fotóra gondolnak, sorozatokat készitenek, beszélnek róla, ezek az emberek miért készitenek olyan képeket, mintha épp tegnap kezdték volna el a fotózást?
A kérdés jó, a válaszra azonban most nem vetemednék. De gondolkodom rajta.

Kaliczka Patricia

Gyűjtöm a művészeti lapokat, és időről időre át is lapozom őket, hiszen sokféleképp lehet olvasni egy újságot. Buszon, átlapozva az érdektelen dolgokat, várakozva egy fogorvosi váróban, este elalvás előtt lapozva, keresés közben levéve a polcról, netán szisztematikusan feldolgozva, kijegyzetelve. Nemzetközi szinten nem a Flash Art magazint mondanám a legérdekesebbnek, habár sok interjú van benne és sok barátságot is bemutat, az viszont biztos, hogy itthoni körülmények közt a magyar Flash Art volt "A" művészeti lap, és ezt csak az mma féle Műcsarnok lefoglalása tudta beszüntetni (már nem jelenik meg magyarul). De vajon nosztalgia-e csupán ez az érzés, vagy ma is tud újat mondani?
Kiválasztottam tehát a 2013 július-augusztusi számot, és a nyilvánvaló slágertémákon túl - amik persze máshol nem jelentek meg ennyire hangsúlyosan -olyan neveket kerestem, amit a lap felfedezésének mondhatunk, vagyis olyan nevet, amit máshol még nem hallottam. Ez a név lett Kaliczka Patricia.
Kicsoda ő? Először is, 2014-ben végzett a Képzőn. Az itthoni művészvilágban annyira komolyan veszik ezt a Képző cuccot, hogy aki nem ott végez, az egy senki, tehát ilyen értelemben Patricia egy valaki. Már csak azért is, mert azóta a mérsékelten befutott Viltin galéria művésze lett, vagyis szép jövő várhat rá. Kár, hogy nem vettem tőle képet 2013-ban, habár talán még most sem késő, hiszen 1988-ban született.
Azt jelenti ez, hogy a Flash Art-nak igaza volt? Tényleg ő az új reménység? Mondhatjuk. Másfelől a Derkovits ösztöndijon és egy bécsi kiállitáson kivül nem sok mindent látok, ami felkeltené a figyelmet. Persze álkiállitások tucatjai vannak, köztük olyan helyek, mint a Fészek, és ez azt jelenti, hogy van benne ambició, de igazán nagyot még nem szólt. Nem baj, van ideje, és biztos vagyok benne, hogy érdemes megjegyezni a nevet. A Flash art pedig jópontot kap a találatért...