Das Gestische kiállitás a 21. század múzeumban

A 21. század múzeuma ugyan remek helyen van, egy park szélén közel a Belvedere-hez, maga az épület viszont erősen a 80-as évekre hajaz, nyilván akkor ezt gondolták modernnek. Mindenesetre a párizsi Louis Vuitton ház után a bécsi változat maximum kutyaólnak jó, modernsége pedig vetekszik a faékével. Ezt csak azért emlitem, mert a belső terek is áldozatául estek a formának: esetlen, apró terek, beugrók végeláthatatlan özöne, hosszú, semmibe vezető folyosók mentén kellene kiállitásokat rendezni, ami eléggé nagy falat, pláne a modern művészetnél, ahol a progresszivitás rég túllépett a táblaképeken.

De tényleg, annyira meghatározó a helyszin, ha valaki mondjuk az Albertina tágas és csodásan világitott tereiből érkezik, az hirtelen azt fogja érezni, hogy egy 80-as évekbeli művészfilmbe csöppent.

Egy apró teremben találjuk a gesztusfestészet szekciót. A terem eléggé túlzás, mondjuk egy hálószobányi részben találjuk a 10-nél is kevesebb művet. Belépve egy videó fogad: a művésznő a megnyitó alkalmából körberohant az épületben, és egy vászon mellett saját magát is összefestette, heves gesztikációkkal kisérve az akciót.

Mégis, a kiállitásnak ez a legmegfoghatóbb része. Egyértelműen azonositani tudjuk, hogy egy megnyitóról van szó, a performansz nagyjából érthető, nyilván egy kicsit túljátszott, ez ezzel jár. Node mit keres egy Lichtenstein kép e mellett a videó mellett? Csak hogy aztán mellette egy számomra ismeretlen osztrák festő ugyanúgy gesztusképe legyen, egészen más szinekkel és gondolatokkal? Az egész terem annyira kicsi, hogy lehetetlen, hogy ne hassanak a képek egymásra, és itt mégis ez történik. Talán ez volt a koncepció?
Ha kilépünk ebből a teremből, akkor jön a...z elborulás. Rész (absztrakt) festészeti problémák részmegoldásai, nagyjából minden képnél 10 percet kéne állni, hogy összeálljon a kép. Aztán tovább a következő képre, és van nagyjából 150 kép a kiállitáson. Ezt kéne végignyálazni. Nem nyálaztam végig, de az érdekesebbnek tűnőknél eltöltöttem egy kis időt.
Egy nevet érdemes megjegyezni: Markus Prachensky. Bár őt már ismertem a Ressler Kunst aukcióról, de ő feltétlenül legalább annyira érdekes és jó nevű szereplő kint, mint nálunk mondjuk Nádler. Róla még fogok irni, az ezen a kiállitáson szereplő apró képe nem indokolja a sztárolást, de a többi képe alapján megérdemelten szerepel itt. Ez a baj az efféle kiállitásokkal: még a jó nevű versenyzőktől is érdektelen képeket mutat -lásd a Lichtenstein képet - ezért aztán akár még arra is rábólintunk, hogy ezek a gesztusfestők ilyenek. Hát nem.

Aj Wei Wei Bécsben

Távolabbról kell kezdenem. Erről a kiállitásról, pontosabban erről a háromról, mert a kinai művész több helyen is kiállit Bécsben, már megirtak mindent a lapok. Az Artmagazin összefoglalta az összes tudnivalót, a műértőben Aj Wei Wei-ről itak bővebben. Röviden összefoglalva a kinai művész elhozott Bécsbe egy komplett XIV. századi teacsarnokot, amit aztán felépitettek a 21. század múzeumában. A Wang kereskedőcsalád befolyásos és gazdag volt, de a történet szerint összeszűrték a levet az uralkodóval, és ezt kivánta a művész megjeleniteni.

Azt még tudni kell, hogy Aj Wei Wei hatalmas csapattal dolgozik, és nem ő személyesen késziti a műveit. Ezt csak azért emlitem itt, mert nehogy valaki azt gondolja, hogy ő egy épitész, akit a térkihasználás érdekel, netán szobrász, akit a fafaragások hoznak lázba. Nem. Ő politikus művész, vagyis minden művével a politikát ábrázolja egyfajta modern Greenpeace-ként. A leirások szerint ezzel a művével azt akarta mondani, hogy hiába gazdag valaki, ha kiesik az uralkodó bizalmából, akkor vége, hamar lehullik a mélybe.

Engem azonban nem ez fogott meg. A politika ezen része nem érdekel annyira, meg hát annyi filmen láttuk már, hogy mindenki visszaél a hatalmával, hogy ezért önmagában nem irnék. Azért itt meg kell jegyeznem, hogy az igen kiváló Aj Wei Wei film kötelező ebben a témában. A másik film amit ajánlanék, az Exercise de l'état, sajnos magyarul nem jelent meg.

Nem, függetlenitsük most magunkat a háttértől, mert a lényeg, amiről nem irnak a lapok, egész más. Ez pedig a monumentalitás. Nevezhetném stilusnak, nagyvonalúságnak is. Ez a teacsarnok, hiába csak egy  raktárépület, gyönyörű. A fa vastagsága és kezeletlensége ellenére is erős dacolása az idővel egészen megható. A diszitések - olyan helyeken is, amik nem vagy alig láthatók- azt jelzik, hogy az épitők nem csupán egy dobozra gondoltak, hanem egy esztétikailag értelmezhető házra. Tágabb értelemben arra emlékeztet, hogy használati tárgyaink, de akár a ruhánk, egy kulcs vagy széktámla is lehet több, mint egy funkcionális tárgy.

Az is jó, hogy az épület mellett néhány farönköt leraktak, ezáltal érzékeljük a fa vastagságát, hosszát, és hogy mekkora munka lehetett összeállitani a házat. Az emeletről pedig szép rálátásunk van a diszitésekre, a tetőszerkezet láthatóvá tételével pedig azt is látjuk felülről, hogy milyen szépen oldották meg az illesztéseket. Az egész épület, igy egyben és ezen a helyen lenyűgöző, pedig csak egy faváz. Csodálatos.

Martin Parr a művészetházban Bécsben

Nagyon ügyes, hogy a Hundertwasser házat nem csupán az ismert művész alkotásainak bemutatására használják, hiszen akkor, ha már valaki megnézte a kiállitást, évekig nem tér vissza, a Kunsthaus-ban viszont évente 4 nagyobb kortárs tárlatot mutatnak be, és ezek zöme érdekes is. Az én agyamban is rögzült már, hogyha Bécs, akkor meg kell nézni, mi van épp Hundertwasseréknél. Martin Parr pedig jó nevű fotós, igy egyértelmű volt a látogatás.

Ugyanakkor komolyan mondom, nagyon nehéz szakma lett a fotoriporteri, hiszen egyrészről ma már mindenki kicsit fotósnak tekinti magát, mégha gőze sincs a kompozicióról, másrészt mivel mindenkinél van kamera, ezért sokszor egy amatőr kerül a legjobb helyzetbe, legközelebb egy akcióhoz. A fotóesszék szerepe viszont felértékelődik, mert annak a komplex bemutatása, hogy milyen folyamatok játszanak egy adott helyen, ahhoz idő kell és jó szem. Martin Parr Angliában, szülőhelyén készitette az első sorozatait, amivel befutott, ami örömteli a lelkes amatőröknek, akik mindig azt kérdezik, hova menjenek fotózni. A válasz mindig úgy hangzik: fotózd le ahol élsz, ezt nálad jobban senki sem tudja megcsinálni, aztán majd ráérsz utána is Afrikába menni... És valóban: Martin Crowdenben készült képeit nézve süt a képekről a szeretet és a helyismeret. És az irónia.. Mintha egy Monthy Python képet látnánk, az összes képén ott van az a bizonyos kacsintás, hogy hé haver, ugye nem gondolod, hogy ezt én mind komolyan veszem?
Az igéretes kezdés után, talán az elvárások miatt is kezd lekonyulni a szám. Egyre több a töltelék kép, sőt egy idő után csak az irónia marad, semmibe vész minden más, a téma ábrázolása éppúgy, mint a helyismeret vagy az érdeklődés. Mintha a fotós, immár belátva, hogy a társadalom, minden társadalom reménytelenül sekélyes, éppen ezért erőfeszitést sem kell tenni azért, hogy a bemutatása érdekes legyen.

És azok az ételfotók! Eleinte még elmennek, beleférnek az ironikus hangvételbe, később már csak legyintek és továbblépek, hiszen itt az történik, hogy esztétikusan ábrázolnak amúgy kissé lesajnálható és ügyetlen fogást. Az összhatáshoz nem túl sokat tesznek hozzá.
Ha már Bécsben van a kiállitás, megkérték a fotóst, hogy töltsön el egy kis időt az osztrák sütikultúra megismerésével. A létrejött Bécsről szóló anyagot nemigen fogják mutogatni brosúrákban, ugyanis ezekről a képekről már az irónia és az összekacsintás is hiányzik.
Igéretesen indul ez a tárlat, de nagyon hamar belefullad a klisék körüljárására. A fotósnak nagyon hiányzik némi Hamvas továbbképzés, amiről persze lecsúszott úgy röpke 50 évet.

Vienna contemporary 2016

Egy művészeti vásárról annyiféleképpen lehet irni, ahány hangulatban meglátogatjuk. A lényeg azonban szerintem állandó: ez egy olyan seregszemle, ahol új ötleteket, új műveket lehet vizslatni. Csakhogy az utóbbi években éppen az ötletekből volt nagyon kevés. A portré már teljesen elavult műfaj, az absztrakt szintén, a roncsolt képek lejárt lemez, tájkép már 30 éve nincs. Az art brut érdektelen, a konceptek üresek. A képek esztétikájáról is kár beszélni. Akkor mi marad ezután?

Az ötlet vagy a semmi. És ez is csak nézőpont kérdése. Én pl. úgy emlékszem, Párizsban egy nap alatt százszor több ötletet láttam egyszerűen az utcán sétálva, kirakatokat nézve, mint ezen az egész art fair-en. De persze Bécs nem Párizs és 2016 nem az új ötletek éve amúgy sem. Rengeteg a félrerajzolt, nem befejezett, szándékosan rondára készitett kép, és persze már jó ideje túl vagyunk az esztétikai szépség keresésén a festészetben, azért a szándékosan elrajzolt képek nem a művésziességet, hanem a tudás hiányát mutatják nekem. Persze az is lehet, hogy nincs igazam.
Összesen három olyan művet láttam az egész vásáron, ami érdekelt. Az első Marina Alexeeva orosz művésznő installációja. Egy apró dobozban gitározik egy figura, és egy látványos animáció keretében hol a gitár változik át madárrá vagy seprűnyéllé, hol a figurából lesz szék vagy bármi más. Igen, a számitógépes animáció kinyitja a lehetőséget a művészek előtt, csak hát nagyon kevesen értenek hozzá. Remélem egyre többen készitenek ilyet.

A második legyen egy egyszerű táblakép, ami azért 2 *3 méteres, és első ránézésre elég egyszerű is. Szürke, világoskék és fekete szinekből épül fel, és a képen szinte egyáltalán nem jön át, hogyan is néz ki közelről. Valójában ez egy finom és részletes kép, amit sokáig lehet nézni és mindig újabb és újabb gondolataink támadnak tőle.

A harmadik kép nem volt eladó, mert a bécsi művészeti egyetem által gondozott projektről van szó. Sokszor láttunk már Európa térképeket, melybe az egyes országokhoz irták a különböző vicces üzeneteket. Itt is erről van szó, de legalább aktualizálták az idei eseményeknek megfelelően. A kép szerint egyedül Izland fejlődik európában, ami persze egyszerre kritika és üzenet is. Érdemes végigolvasni az országok feliratait, mert bár persze egyszerűsitenek, azért találóak is.
A helyzet viszont az, hogy bármennyire is csábitók a Maseratik a vásár bejáratánál, azért én sokkal szivesebben lennék Párizsban műgyűjtő mint itt vagy Bécsben.