Das Gestische kiállitás a 21. század múzeumban

A 21. század múzeuma ugyan remek helyen van, egy park szélén közel a Belvedere-hez, maga az épület viszont erősen a 80-as évekre hajaz, nyilván akkor ezt gondolták modernnek. Mindenesetre a párizsi Louis Vuitton ház után a bécsi változat maximum kutyaólnak jó, modernsége pedig vetekszik a faékével. Ezt csak azért emlitem, mert a belső terek is áldozatául estek a formának: esetlen, apró terek, beugrók végeláthatatlan özöne, hosszú, semmibe vezető folyosók mentén kellene kiállitásokat rendezni, ami eléggé nagy falat, pláne a modern művészetnél, ahol a progresszivitás rég túllépett a táblaképeken.

De tényleg, annyira meghatározó a helyszin, ha valaki mondjuk az Albertina tágas és csodásan világitott tereiből érkezik, az hirtelen azt fogja érezni, hogy egy 80-as évekbeli művészfilmbe csöppent.

Egy apró teremben találjuk a gesztusfestészet szekciót. A terem eléggé túlzás, mondjuk egy hálószobányi részben találjuk a 10-nél is kevesebb művet. Belépve egy videó fogad: a művésznő a megnyitó alkalmából körberohant az épületben, és egy vászon mellett saját magát is összefestette, heves gesztikációkkal kisérve az akciót.

Mégis, a kiállitásnak ez a legmegfoghatóbb része. Egyértelműen azonositani tudjuk, hogy egy megnyitóról van szó, a performansz nagyjából érthető, nyilván egy kicsit túljátszott, ez ezzel jár. Node mit keres egy Lichtenstein kép e mellett a videó mellett? Csak hogy aztán mellette egy számomra ismeretlen osztrák festő ugyanúgy gesztusképe legyen, egészen más szinekkel és gondolatokkal? Az egész terem annyira kicsi, hogy lehetetlen, hogy ne hassanak a képek egymásra, és itt mégis ez történik. Talán ez volt a koncepció?
Ha kilépünk ebből a teremből, akkor jön a...z elborulás. Rész (absztrakt) festészeti problémák részmegoldásai, nagyjából minden képnél 10 percet kéne állni, hogy összeálljon a kép. Aztán tovább a következő képre, és van nagyjából 150 kép a kiállitáson. Ezt kéne végignyálazni. Nem nyálaztam végig, de az érdekesebbnek tűnőknél eltöltöttem egy kis időt.
Egy nevet érdemes megjegyezni: Markus Prachensky. Bár őt már ismertem a Ressler Kunst aukcióról, de ő feltétlenül legalább annyira érdekes és jó nevű szereplő kint, mint nálunk mondjuk Nádler. Róla még fogok irni, az ezen a kiállitáson szereplő apró képe nem indokolja a sztárolást, de a többi képe alapján megérdemelten szerepel itt. Ez a baj az efféle kiállitásokkal: még a jó nevű versenyzőktől is érdektelen képeket mutat -lásd a Lichtenstein képet - ezért aztán akár még arra is rábólintunk, hogy ezek a gesztusfestők ilyenek. Hát nem.

Aj Wei Wei Bécsben

Távolabbról kell kezdenem. Erről a kiállitásról, pontosabban erről a háromról, mert a kinai művész több helyen is kiállit Bécsben, már megirtak mindent a lapok. Az Artmagazin összefoglalta az összes tudnivalót, a műértőben Aj Wei Wei-ről itak bővebben. Röviden összefoglalva a kinai művész elhozott Bécsbe egy komplett XIV. századi teacsarnokot, amit aztán felépitettek a 21. század múzeumában. A Wang kereskedőcsalád befolyásos és gazdag volt, de a történet szerint összeszűrték a levet az uralkodóval, és ezt kivánta a művész megjeleniteni.

Azt még tudni kell, hogy Aj Wei Wei hatalmas csapattal dolgozik, és nem ő személyesen késziti a műveit. Ezt csak azért emlitem itt, mert nehogy valaki azt gondolja, hogy ő egy épitész, akit a térkihasználás érdekel, netán szobrász, akit a fafaragások hoznak lázba. Nem. Ő politikus művész, vagyis minden művével a politikát ábrázolja egyfajta modern Greenpeace-ként. A leirások szerint ezzel a művével azt akarta mondani, hogy hiába gazdag valaki, ha kiesik az uralkodó bizalmából, akkor vége, hamar lehullik a mélybe.

Engem azonban nem ez fogott meg. A politika ezen része nem érdekel annyira, meg hát annyi filmen láttuk már, hogy mindenki visszaél a hatalmával, hogy ezért önmagában nem irnék. Azért itt meg kell jegyeznem, hogy az igen kiváló Aj Wei Wei film kötelező ebben a témában. A másik film amit ajánlanék, az Exercise de l'état, sajnos magyarul nem jelent meg.

Nem, függetlenitsük most magunkat a háttértől, mert a lényeg, amiről nem irnak a lapok, egész más. Ez pedig a monumentalitás. Nevezhetném stilusnak, nagyvonalúságnak is. Ez a teacsarnok, hiába csak egy  raktárépület, gyönyörű. A fa vastagsága és kezeletlensége ellenére is erős dacolása az idővel egészen megható. A diszitések - olyan helyeken is, amik nem vagy alig láthatók- azt jelzik, hogy az épitők nem csupán egy dobozra gondoltak, hanem egy esztétikailag értelmezhető házra. Tágabb értelemben arra emlékeztet, hogy használati tárgyaink, de akár a ruhánk, egy kulcs vagy széktámla is lehet több, mint egy funkcionális tárgy.

Az is jó, hogy az épület mellett néhány farönköt leraktak, ezáltal érzékeljük a fa vastagságát, hosszát, és hogy mekkora munka lehetett összeállitani a házat. Az emeletről pedig szép rálátásunk van a diszitésekre, a tetőszerkezet láthatóvá tételével pedig azt is látjuk felülről, hogy milyen szépen oldották meg az illesztéseket. Az egész épület, igy egyben és ezen a helyen lenyűgöző, pedig csak egy faváz. Csodálatos.