Médiahálózat és gerillalányok a Tateben

Jöjjön már végre egy tökös csaj és mondja ki, amit senki sem mer! És jött. Az eredmény egy világszerte ismert kép lett, ez: http://www.tate.org.uk/art/artworks/guerrilla-girls-do-women-have-to-be-naked-to-get-into-the-met-museum-p78793
Valójában manapság jobban szükség van hasonlóan könnyen érthető üzenetekre, mint valaha. A művészet tele lett teljességgel érthetetlen művekkel, elég csak megnézni az általam amúgy nagyra becsült Mauer Dóra képeit - értem én, hogy geometria formák és szinek variációt festi, csak éppen az összes képe tökugyanolyan. Sajnálom, de ki kell mondani dolgokat.

A guerilla girls szemléletes sorozatban fejtette ki, életszagúan és érthetően, hogy mi a baj a művészeti életben. Hány nőnek volt egyéni kiállitása az elmúlt évben new york-i múzeumban? Egynek. A nők 2/3-át keresik a férfiak pénzének, de a női művészek csak 1/3-át kapják. A női művészlét előnyei: nem kell a siker nyomása alatt dolgozni. És igy tovább. Szemléletes, erős és érthető. Biztosan ki lehetett volna találni egy pénzhalmot, esetleg széket, ami háromszor akkora egy férfi változatban, de igy erősebb.
Ugyanakkor egyszerre inspiráló és rémisztő is. Inspiráló, mert folyton újabb és újabb ötletek jutnak eszembe, hogy lehetne még kivitelezni ezt az üzenetet. Rémisztő pedig azért, mert láttam, ahogy a fiatal művészpalánták (és többségükben csajok!) jókedvűen bementek a Tate-be, majd elolvasva a gerilla lányok üzenetét, egyszerre mérgesek és frusztráltak lettek. Még jó hogy! Az üzenet egyszerű: csaj vagy? Hagyd abba!
Én csak abban bizom, hogy minden lány mégsem lehet autószerelő. Ott van...Izé..Marina Abramovics! Ő pont tegnap dedikált a Tate-ben. Legközelebb róla irok. Addig is: ha csaj vagy...

Joanne története a londoni fotóházban (Simon Fujiwara)

Hatásos kiállitás ez. Az ember belép, meglátja az óriási lightboxokat és az elsőre igencsak kellemesen kinéző hölgyeményt, és egyből megnyugszik, elkezdi szakértő szemmel vizsgálni az idomokat..No de miért néznek rá hátulról olyan keményen azok a feminista nők a vetités mögül?

Hátrasétálok, és a megvető pillantásoktól nem zavartatva magam megállok a film előtt (nem mernék leülni, de amúgy is tele a pad morgó nőkkel. Ránézek a filmre, és akkor leesik. Joanne, a film főszereplője éppen egy pr ügynökségben magyaráz egy fickónak, aki nem érti, hogy Joanne mit akar. A nő pedig elég érthetően fogalmaz: új stilust, új identitást szeretnék kommunikálni, ami nem arról szól, ahog kinézek, hanem amit teszek. A fickó ismételgeti a mondatot, de széttárja a kezét, nem tud segiteni. A nők a padon fújognak, én meg próbálok láthatatlanná válni.
Amiért a csajok berágtak, az teljesen érthető. Joanne művészeti tanár, mellesleg kick-box bajnok, és egy végtelenül kedves és céltudatos nő. Viszont egy tanitványa egyszercsak meztelen fotókat publikált róla, ami igen kellemetlenül érintette. Kellemetlenül? Ha a teámba véletlenül cukor helyett sót teszek, az kellemetlen. Ha esetleg otthon hagyom a sapkám egy hideg napon, az is. De az, hogy egy tanárról pucér képeket osztanak meg, és ez kitudódik (és persze nem pucér fickó, naná), az nem kellemetlen, inkább megalázó, fájdalmas, dühös, szikrázó. Elképzelhetjük, ahogy elkezd egy órát, a harmadik sorban kis pusmus, igen, ő az, figyu átküldöm a linket, majd utána már mindegy is, mit akart Joanne mondani.
És közben ez a nő hatszázadszor is megpróbálkozik azzal, hogy átvariálja valahogy a stilusát, kommunikációját, hogy ne a pucért lássák benne, és nem sikerül. Nem és nem.

Feminizmus hét a blogon

Úgy alakult, hogy ebben a hónapban Londonban sok kiállitás a nők, egészen pontosan az egyenlőség melletti harcért küzdő nők körül forog. A Tate-ben szinte kiszúrja a szemünket a Guerilla Girls plakátja arról a bizonyos a nők 85 %-a meztelen a Metropolitan múzeum képein, a fotóházban megismerhetjük Joanna történetét, akinek az életét tönkretették meztelen fotóinak közlésével, sőt a feminista avantgárdról is komoly kiállitással emlékeznek meg.
Hogy is van ez? Szükség van még mindig feminizmusra? Nem lejárt lemez ez már?
Az Art Review legfrisebb top 100-as listáján, amelyen a legbefolyásosabb művészeti embereket sorolják, az első csaj a 7. helyet szerezte meg. Ő Hito Steyerl, amúgy 18 éves, és a berlini biennálén robbant be a köztudatba. Azért az biztos, hogy ez a helyezés inkább a kedvességnek szól, hiszen előtte pl. Larry Gagosian végzett, aki egy komplett galériabirodalmat irányit sok milliárd dolláros forgalommal. A következő a 11. Beatrix Ruf. Ő a holland Stedelijk múzeum igazgatónője, érdemei mellett szabadjon megjegyeznem, hogy a Stedelijk minden erénye mellett is a másodvonalbeli múzeumok sorába tartozik, mondjuk egy Pompidou vagy Tate mögött...

De nem is kell ilyen listákat nézegetnünk. Ugye senki sem gondolja, hogy egy csajszinak ugyanakkora esélye van a művészeti, mit művészeti, általánosságban az életben?
Amig ez igy van, addig tovább kell dolgoznunk a kérdésen.

Az év kiállitása Londonban: Absztrakt expresszionizmus

Kiváncsiak vagytok, mi volt az év kiállitása idén? Ez.

A Royal Academie Londonban a Picadilly Circus mellett már eddig is összehozott néhány nagyon jó kiállitást, de ez..
Na jó, azért nem kell hasraesni. Amikor a Tate-ben először láttam Cy Twombly képet, vagy amikor az első Pollock képet láttam New York-ban..Az első Sam Francis képet Párizsban... Barátom, ahhoz képest ez a tárlat maga az unalom. Hiszen már tudom, hogy milyen egy Pollock kép. Aki még nem látott élőben, annak sejtelme sincs róla, milyen érzés. Igen, lehet képeket nézegetni róla, sejtelmesen hümmögni, vagy röhögni a megtervezettségen - Pollock állitotta, hogy megtervezi a képeit, majd elpöckölt egy adag festéket..és mégis neki van igaza...- ezzel együtt ez egy olyan élmény, amit mindenkinek át kellene élnie egyszer. Valahogy úgy, ahogy érdemes átélni, ahogy egy vitorlás siklik veled egy tengeren, vagy ahogy először ütöd be a lyukba a golflabdádat pontosan az előirt 3 ütésből, vagy ahogy odalépsz egy csúcs Ferrarinak.
A fenti kép például 3 * 8 méteres. Miközben közeledsz hozzá, próbálod megérteni vagy átfogni a konpoziciót, ami nem fog menni, de érdekes játék felfedezni, hogy melyik vonal tűnik fontosabbnak a másiknál és miért. Majd 1-2 méterről előtűnnek a kép részletei, amelyekben bizony el lehet veszni. A képnek ugyanis rétegei vannak. Sok vonalat keresztez egy másik, és hogy melyik van felül, az nem véletlen. Azt is meg lehet figyelni, hogy a vonalak bizony hatnak egymásra, és bármelyiket is figyeljük, az bizony kapcsolatba kerül a többi vonallal. Bizony, hosszú perceket el lehet tölteni egy ilyen képpel.
Félre a szubjektivitással. A kiállitás lényegében jó tanuló módjára nem tesz többet, mint felmondja a már ismert leckét az absztrakt expresszionizmusról. Itt van Rothko, De Koonig, Still, Newman. Azt hiszem, itt van mindenki. De ha nincs is, ezzel a listával már el lehet indulni. Számomra pl. az is egy nagy élmény, hogy behatároljam, mi számithat még ebbe a stilusba, és szivem szerint sok 2000 körüli képet is beraknék, talán még Richtert is. A kiállitás nem vállalkozik ilyenre, kb 1970-ben végetér a dal, és az is egyfajta szemléletet tükröz, ahogy az utolsó teremben már majdhogynem a figuralitást gondolják a téma folytatásának.
Azért érezhető, hogy nehéz belekötni itt most bármibe is.
A Royal academie egyébként óriási, talán 8-10 méter magas termei remek hátteret adnak a képeknek, amelyek, mint emlitettem, szintén óriásiak. Nem égetik magukat 2 *3 méteres Rothko képekkel: a  legkisebb is 4 * 6 méteres, a többi kép szintén nem aprócska.

Külön jópontot adok, amiért ismerik Sam Francist. A kedvenc festőmet rögtön két kép is képviseli, egyenként is megérte volna az utazást.
Az is hatalmas érzés, hogy immár ezek a maguk korában legalábbis vitatott értékű képek immár a művészettörténet részei. Még 20 év, és jön Warhol, talán a Velvet Revolver koncertvideóit fogják mutogatni ezekben a termekben. Ezzel együtt a képek önálló értékei nyomán, jár a maximális pontszám. Igen. Ha idén valaki csak egyetlen kiállitást nézne meg, ez legyen az.

Fűtés és művészet

A hir a következő:

Tisztelt Kolléga,a Mai Manó Ház Napfényműtermében meghirdetett Születésnaposok ünneplése, a fűtéshiány miatt az Operettszínház különtermében lesz.

No komment.
Vagyis mégis.
A fotóművészek szövetsége minden évben a nagyon öregek és kerek évfordulójukat ünneplő fotósoknak tart egy apró ünnepélyt. Nincs ezzel semmi gond, ha majd 85 éves leszek, biztos én is elmegyek egy ilyenre. Ezek a rendezvények mindig a Mai Manó házban vannak, mert az a fotósok otthona.
Már egy ideje megfigyelhető, hogy a Mai Manóban valahogy mindenféle kiállitás van, de még véletlenül sincs olyan, ami egy fotószövetség tagé lenne, neadjisten egy csoportos kiállitás. Ezért aztán a fotószövetség kiállitásai - és nincs belőlük sok - művelődési házakban, templomokban, magánházakban, mindenhol van, csak épp a fotózás bemutatására szolgáló házban nincs. Ez érdekes.
Vajon az van, hogy a Mai Manó ház, ami azért valljuk be, egészen érdekes kiállitási ötleteivel erősen az érdektelenség mezejére tévedt, nem érdekli a dolog vagy inkább a fotószövetség annyira tehetetlen, hogy egy szülinapi banzájt se tud kivitelezni?
És milyen kontextusban érne össze az, hogy a legtöbb állami intézményben, ügyfélszolgálaton, már elnézést, de éjjel-nappal tárva nyitva az összes ablak, mert különben a melegtől pálmák nőnének az előtérben, addig a Mai Manóban nincs pénz fűtésre?

Miért kell eltűntetni az egyéni teljesitményeket?

E heti őrjöngésem/zsörtölődésem tárgya az egyéni kiállitások megszűnése. Meglehetősen nagy probléma. Vegyük cask Simon Hantai-t. Őt a szélesebb közönség azután ismerte meg, hogy a pompidou-ban párizsban volt egyéni kiállitása. És nem sokkal a kiállitás lezárulta után Bencsik Barnabás elhozta a Ludwigba az anyagot, ami nem kis teljesitmény, tekintve, hogy a hivatalos magyarság pont lesz**rta, hogy ki az a Hantai. És ugyanez Riegl Judittal is megtörtént, sőt, kis ideig együtt is látható volt az anyag. Aki akkor azt nem látta, az csak magára vessen, és menjen szépen Párizsba.
Csakhogy. Azóta már egy bizonyos Júlia ül a Ludwigban (aki egyébként tartalmas, minőségi könyveket irt, és más módokon is nagyszerű), és azóta a Ludwig egy nagy nulla. Pedig Fabényi kiváló művészettörténész, és mégis hagyta, hogy olyan marhaságok legyenek a kiállitások, mint a Nők Chanelban. És a másik főbűne az egyéni kiállitások bezúzása. Ha történelmi távlatból szemléljük, akkor az Ernst Múzeum volt az a hely, ahol a magyar középgenerációs, vagyis már nevet szerzett de még élő művészeit látni lehetett. Ma nem lehet sehol.
Gondolkozzunk el egy kicsit. Miért is lesz valaki épp képzőművész? Például azért, mert ellátogat egy egyéni kiállitásra, és azt mondja, hú, na ez most valami! Én is ilyet akarok csinálni! Ha önzőbb vagyok, és saját magamra gondolok, akkor nekem az fáj, hogy ezekről az emberekről immár szinte semmit sem lehet tudni. Élnek, alkotnak, de újságokban nem szerepelnek, kiállitáson nem szerepelnek, akkor mégis hogyan kövessen figyelemmel a munkásságát? Egy nagyon-nagyon kis részét megmutatja ugyan a kereskedelem, de általában ők csak a legújabb dolgokkal foglalkoznak, átfogó bemutatásra nem vállalkoznak, nem is tehetnék, mert 1. nincs helyük rá 2. a művek többsége nem lenne eladó.  És régebben ugyebár ott volt a Ludwig, és teret adott legalább néhány festőnek. Meg ott volt még pár másik hely is. Volt. Már megint volt.

Eilon Paz a Photo magazinban

Dust and Grooves cimmel jelenik meg Eilon Paz fotóskönyve, aminek az alcime: kalandok a lemezgyűjtésben. Na igen, eléggé be tud szippantani ez a dolog embereket. Ime egy kép ami ezt alátámasztja:

Emlékeztet valamire? Hát persze. Annie Leibovitz Music kötetében van egy szintetizátor rajongó, aki hasonlóan zsúfolt helyen gubbaszt az ő szerelmeivel..
Az nem kérdés, hogy a zene elég szélsőséges dolgokat tud kihozni valakiből. Nekem is van egy ismerősöm, aki a cd játszója mellé lemezjátszót vett, és egy időben csak arról hallgatott zenét: a minősége persze nem érte el a cd-ét abszolút értelemben, ám hangulatban nagyon is, pont úgy, ahogy egy analóg magnókazettának is jellegzetes hangja van. Távol áll a tökéletestől, de szerethető. Valahol ott kezdődik a megszállottság, hogy ez az ismerős folyton azért nyaggatott, amikor Londonban jártam, hogy keressem meg ezt meg azt a Beatles lemezt, de csak a 72-es kiadást, holland gyártásból. És Londonban elzarándokolva egy lemezboltba váratlan nyüzsgésnek voltam tanúja: néhány fiatal csak nézelődött, de a legtöbben izgatott remegéssel tépték fel a tárolókat, hiszen bármelyikben ott várhatott rájuk az a 2 példányban fennmaradt 180 grammos bakelit, amit évek óta keresnek...Lemezt különben még ma is gyártanak, de persze már igen korlátozott számban és közel sem mindent. Ezzel együtt nehezen megmagyarázható, hogy egy 5 * 10 centis vinyón elférő kollekció hogyan is terpeszkedik el többszáz négyzetméteren..Bár tegyük hozzá, hogy egy csomó olyan gyűjtő van, aki raktárt bérel, mert nem férnek el a képei, mi is a különbség?