Hifitorony a Tate-ben

Media és networks cimmel rendezték át a Tate egyik állandó kiállitási részét. A Tate ma már nem egyszerűen egy kiállitási hely, hanem egy labirintus, egy átláthatatlan erőd Umberto Eco A rózsa neve könyvéből, a tudás titkos és szerencsére megközelithető erődje. De ne gondolja senki, hogy könnyedén a nyakába szakad ez a tudás, elég végigsétálnia a termeken...

Kezdjük ott, hogy a tér áttekinthetetlenül nagy. Eleve öt szint van, a középen futó mozgólépcsőből jobbra és balra is kiállitás, mind rengeteg teremmel, beugróval, és persze annyi utalással, hogy ember legyen a talpán, aki azt mind követni tudja. Elindulunk az időben nagyjából Picasso-tól, és aztán eljutunk egyszer 2016-ig. Ez túl sok. És még azon belül is ugrálunk stilusokban, festészet és szobrászat, videómunkák és performance között.
Szerencsére ezt a részt úgy félévente teljesen átrendezik, igy mindig újat tud mutatni. Ne gyötörjük magunkat az egész tárlat felfogásával, inkább válasszunk ki egy darabot, ami maradandó élmény. Bármilyen furcsa is, ez most számomra egy hifitorony.

Mielőtt belépek a terembe, már hallom a zongorahangfoszlányokat és egy bemondó hangját. Amikor meglátom a szerkezetet, megállok. Kb. 8 méter magasan rádiókészülékek mindenfelé kör alakban, mindegyik bekapcsolva és mindegyik szól. Az egészen régi, múlt század ötvenes évekből származó rádiók vannak alul, és felettük egyre újabb kütyük. Ahogy körbesétálok, megtalálom az én első rádiómat is, pedig az nem volt egy drága vagy jó darab... És nagyon eltalálták azt is, hogy mi szól. Alulról bemondó hangja jön, középről zongora, felülről egy másik bemondó, és mintha ezeket variálták volna szintenként is, nem mindig az jön, amire számitok..
De ez mind nem fontos, mert ahogy állok az egész rádióhalom előtt, és hallgatom a kakofóniát, nem tudok nem arra gondolni, hogy ezzel véget is ért egy korszak, soha többé nem lesz már gyerek, aki leül a rádiója elé, tekergeti az állomásgombot, és hallgatja a távoli adásokat. Minek is tenné, hisz ott az internet, a tévé, ezek a magányos rádiók pedig továbbra is szólnak, de már magukban és önmaguknak, amig még lesz áram bennük.

Berlin Budapest a Virág Judit Galériában

Ez is egy csoda, sőt. Még annyiból jobb is, mint a Kieselbach, hogy nincs az a rettenetes felhajtás körülötte, igy jobban el tudunk merülni az egyes képekben. Leginkább persze egymás után javasolt megnézni a két kiállitást, mivel amúgy is max 50 méterre vannak egymástól. A két kiállitás együtt pedig -nyugodtan mondhatom - kenterbe veri a Nemzeti Galériát. Mert hiszen hol lehet látni Bortnyik 100 millióért elárverezett motorkerékpár képét? Vagy azt a bizonyos Stuart Little Berény képet? Mégha nem is irják ki nagybetűkkel, azért a legtöbb kép itt igencsak értékes, ritkán látható, vagy mindkettő.

Az is a múzeumi szinten erősiti, hogy megkapjuk azt a pluszt, hogy melyik mű mikor hol volt kiállitva, ez legalábbis az apró papirmunkáknál sok pluszt ad, a nagyobb műveknél viszont nincs infó. Mondjuk az a hamisitóknak lenne jó igazából, meg aztán elboritaná a falat is, de azért én örömmel olvastam volna..
Az egészen bizonyos, hogy akit egy icipicit is érdekel a festészet, az elégedett lesz ezzel a kiállitással is. Micsoda tárlat! Fogunk még beszélni róla...

Festők múzsák szerelmek a Kieselbach galériában

Nahát, sose gondoltam volna, hogy a Kieselbach galéria lesz az új Nemzeti Galéria! Pedig akármilyen őrület is, az! Tényleg egyetlen mondatban az ide vezető út: a várban a Nemzeti Galéria úgy tesz, mintha őt nem érdekelné a közönség, nem csinál kiállitásokat, nem történik semmi, erre a Kieselbach megunja és megcsinálja maga. Nem véletlen, hogy sosem látott tömeg fogad a galériában, a máskor néhány lézengő ember helyett komoly tömeg takarja el a képeket, rengeteg nyugdijas és azok, akik máskor a Nemzetiben vannak.

Nem is tudom hirtelen mihez mérni az összeállitást. Rögtön ahogy belépünk, két gyönyörű Csontváry fogad, na ez nem minden galériában fordul elő! Ráadásul hoppá, hiszen ez az a Csontváry, amit elloptak és befalaztak.. A folytatás sem szerényebb. Berény Róbert a nyolcakból, Czóbel, Rippl-Rónai, itt vannak a nagy nevek. És annyira azért nem pici a galéria, hogy ne lássam, hogy a szinvonal itt bizony megmaradt. Telitalálat a kék falfestés, a jó drága molinók, rajtuk a szöveg is múzeumot idéz. Nyáry Krisztiánról nem kell irnom, talán egyfajta jelzés az, hogy eddig sem irtam róla a blogban, de azért az derék, hogy megszólitja az embereket, a két egyenként is vaskos kötet pedig úgyszonván kötelező olvasmány is lehet - mégha máshol azért kevésbé drámaian is megkapjuk ugyanezt. Ezzel együtt mit fanyoljak? Tódul a tömeg, a világitástechnika ragyogó, a képek csodásak és igy egyben egymást erősitik. Aki nem látta, azonnal irány a Falk Miksa utca!

Könyvajánló: Marina Abramovic: walk through walls

Jól illeszkedik a feminizmus témájába Marina Abramovic élete. Apja már eleve a születésénél sem mesélte el barátainak, hogy megszületett, csak mert lány (6 évvel később fiú tesója is lett). Aztán volt némi komplikáció a szülésnél, ezért aztán 6 évre lepasszolták a nagyinak. Aztán miután az öccse megszületett, éreztették vele, hogy ő csak a második... Innen szép nyerni, igaz?

Olvasom a könyvet, még vissza fogok térni rá, de igen vastag, igy aztán most anélkül irok róla, hogy elolvastam volna - csak elkezdtem. De az látszik már ebből is, hogy Marina nem átlagos akaraterővel bir.
Apropó, ki látta a filmet? The artist is present, A Moma kiállitása alapján készült, ami szintén egy egészen elképesztő ténykedés volt, mert a kiállitás teljes időtartama alatt kint ült a teremben, és a látogatók egyenként leülhettek vele szemben. Nem tűnik nagy dolognak, de 90 napig napi 10 órában ülni és a látogatókat nézni nem is olyan egyszerű.
Különben azon merengtem el most a könyv kapcsán, hogy kikből lesznek a művészek. Ahogy egyre több életrajzot olvasok, kissé feltűnő, hogy az ideális művész általában nem szegény családba születik, általában elhanyagolják, de szabadon kószálhat a könyvtárban, és a szülő kapcsolatban általában van valami furcsán szomorú. Persze ez most szörnyű általánositás, és vannak ellenpéldák is, de azért egy első megközelitésnek jó lesz.
Remek könyv ez, még biztosan vissza fogok térni rá.

Az év könyve: Edward Burtynsky: Essential elements

Tulajdonképpen már az év elején mondhattam volna, hogy ez lesz a legnagyobb durranás, amikor a Fotofest-en, vagyis amerika legnagyobb fotószakmai rendezvényén őt kérték fel a vezető kiállitás megtartására, és valóban, a megnyitón lépni nem lehetett a tömegtől. De ez az új könyv mindent visz.

Persze lehet mondani, hogy a légi fotózás nem újdonság, lehet azt is mondani, hogy a környezetvédelem nem újdonság, és lehet bármi mást is mondani, de ezek a képek nem ezért ennyire népszerűek. Hanem azért, mert esztétikailag lenyűgözőek.
Lapozgatom a könyvet, és egyre nagyobb ámulatba esek. Hogyan lehet egy platinabánya ennyire gyönyörű? Mármint természetesen a bánya egy borzasztó seb a tájon, és minden viszonylatban szörnyű, de igy fotózva az első benyomásom az, hogy te jó ég, mennyire jók a szinek, és a geometrikus vonalak pont úgy esnek, hogy nem tudok másra gondolni, mint egyfajta folytatásra, ami a Pollock és Rothko esztétikájából nőtt ki.
Emelllett azért ne menjünk el amellett sem, amit ezek a képek megmutatnak. Az emberek szeretnek nem gondolni arra, milyen áron is van nekünk mobilunk, számitógépünk, intelligens mosóporunk. Csak egy példa: a Toyota Prius gyártásához a ritka nehézfémeket Kanadában bányásszák. De hogy! Igaz, lakatlan térségben, de szörnyű sebeket ejtenek a tájon. Az olaj vezeték kilométer ezreken át folyik a feldolgozóüzemig, és lehetne emliteni az afrikai gyémántbányákat is. Ez a könyv közelebb hozza az iszonyú pusztitást, amit ezek végeznek, ez alapján (is) jár a kötelező olvasmány cimke. Ráadásként gyönyörködhetünk az elképesztő minőségű papiron, a gyönyörű nyomtatási minőségen is.

Feminista avantgárd a 70-es években kiállitás a londoni fotóházban

Egyszer majd talán lesz egyszer egy "csak" avantgárd kiállitás, ahol a csajok ugyanúgy szerepelnek, mint Tót Endre vagy Daniel Spoerri, addig viszont tegyük fel azt a kényelmetlen kérdést, hogy a női szakasz, ha lemossuk róla a nőiséget, van-e olyan érdekes, mint egy általános kiállitás lenne. Ebből az időszakból az abszolút kedvencem a Jeter Dieu, igen Tót Endre is, vagy épp ez, Orlan műve:

Baiser de l'artist, vagyis csókold meg a művészt. Ez egy gipszből öntött női torzó, ami mögé beállt a művész, és 5 frank leszurkolása után jöhetett a puszi, márha ehhez volt bátorsága az alanynak. Ha ezt egy pasi csinálja egy nővel, az visszataszitó lett volna, de igy szimplán ironikus. Ez a szó amúgy is igen megfelelő a műalkotások egy nagy szeletére: az utolsó vacsora kortárs nők portréinak ráragasztásával, vagy épp Ladik Katalinnak a kifigurázott mimikájával. Aztán persze igen nagy számban fordul elő olyan mű, amely a női testet próbálja kivenni a nyálcsorgató végzet asszonya szerepből. Érdekes, hogy amikor múltkor New York-ban hasonló tematikájú képeket láttam, ott nagy számban volt konyhai eszközökkel végrehajtott nem rendeltetésszerű használat, mintegy mutatva ezzel is, hogy a nők kiszabadultak a konyhából.

A kiállitás megáll a saját lábán, önmagában nem hiányzik Warhol és a többiek, de azért ott motoszkál bennem a kisördög, hogy mi lett volna, ha a feminista műveik helyett egyszerűen megpróbáltak volna bármi mást késziteni. Vajon azt is hasonló kiállitáson mutatnák be?

A fotó vége Pesten

Hova tűnt a fotóhónap? A Párizsból indult programsorozat célja a fotó helyzetbe hozása, ilyenkor a fél város plakátoktól hemzseg, rengeteg galéria örömmel fogadja az ingyenreklámot, amit az esemény jelent. Pesten is volt ilyen, portfolio konzultációval, kiállitásokkal. Idén már nincs.
Pedig Bécsben külön honlap sorolja a százötven helyszin fotó témájú kiállitásait, sőt egy ügyes húzással Pozsony és Bécs együtt tartja a portfolio konzultációt, emellett persze Pozsonyban is programok sokasága fogad. Nálunk? Semmi.
Namost lehet szidni bőven a Szamódy Zsolt féle fotószövetség munkáját, én is megtettem nem is egyszer, hiszen kihagyott lehetőségek százai, a fotó elfogadottságának teljes semmibevétele jellemezte, de most már azt is kimondhatjuk, hogy akkor volt jobb. Mert ugyan mit tett hozzá a mostani, Baki Péter - aki pedig nagy név a szakmában - jellemezte korszak? Megmondom: pusztitást.

Pedig nehogymár elfelejtsük, milyen fontos is volt a fotóhónap. Mindenki megélénkült, a nagy nevekkel le lehetett ülni fotóról beszélgetni, pezsgett a fotóház. Lehetséges, hogy akik ott voltak, azok már rég Bécsben járnak kiállitásokra? Vagy még messzebb? Nem szép dolog elszabotálni egy fotófesztivált, ezt már nem lehet kimagyarázni.