Varga Bertalan az óbudai Társaskör galériában

Még mielőtt visszatérünk Párizsba, beszéljünk egy komoly témáról. Ez pedig a kiállitóhelyek eltűnése. Egy kezdő (vagy hobbi) festő korábban művelődési házakban, esetleg a Podmaniczky utca környékén lévő galériákban mutathatta meg magát. Ha tovább tudott lépni, várták a kisebb galériák a belvárosban, esetleg a Falk Miksa utca végén is volt pár hely, ahol nem kérték el a festődiplomát. A művházak között volt néhány nagyon igényes is, de persze sokszor egy kedves nénivel kellett beszélni. A képzőről diplomával kijövőknek ott volt (vagyis van) a komoly galériák, Acb, Kisterem, Várfok stb. ott volt a Műcsarnok, a Ludwig, az Ernst múzeum, amelyik csak középgenerációs festőkkel foglalkozott. Ha valaki oda eljutott, akkor a szakma beszélt róla. Idén viszont már az a realitás, hogy Műcsarnok nincs, ami ott folyik azt nem kommentálom, Ernst múzeum nincs, satöbbi satöbbi. Helyette van (vagyis mindig is volt) Fészek galéria, lakásgalériák, óbudai Társaskör galéria. Ezekkel az a baj, hogy mivel a megtűrt kategóriában vannak, és tegyük hozzá, hogy ma már újra nem divat a képzőművészettel foglalkozni, ezért ezek a helyek, hogy is mondjam, afféle elfekvőnek számitanak. Látogatja őket 10-20 ember, és nyilván az éppen kiállitó művész ismerősei, de se reklám, se komolyabb megjelenés, előkészités ott nem zajlik. Ezzel viszont a nem befutott festők lényegében csapdába kerültek, hiszen egy Várfok galériába esélyük sincs bekerülni, de ha nem készitenek és állitanak ki, akkor könnyen elmehet a kedvük az egésztől.

Jó dolog festegetni, de időnként meg kell mutatni a műveket a szélesebb nyilvánosságnak. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg festőnek, aki lediplomázott festő szakon a képzőn, egyáltalán nincs ötlete arról, hogy mit is kéne csinálnia. Mármint festészet helyett. Hiszen nyilvánvaló, hogy efféle társaskör galériákban eladni nem fognak, amúgy se, tehát művészként haljanak éhen? Vagy menjenek el közmunkásnak? Esetleg épitkezésre?
Szóval az igazi probléma az, hogy múltkor pl. már az Offbiennálé is lakáskiállitásokra kényszerült, ahol nyilvánvalóan csak az kopogott be, aki nagyon is tudta, hogy mi van ott. Ez nem nyilvánosság. Kicsit a társaskör galéria sem: tizemeletes panelek között, egy művház pincéjében ne beszéljünk véletlen látogatókról.
Azok a festők, akik most kiszorultak, később nagyon fognak hiányozni a művészeti életből. De akkor már boldogtalanul fognak teremőrködni vagy kavicsot lapátolni.

Boros Lajos a Missionartban

Ez az egészen művészi absztrakt kép, amit a tükröződő üvegen keresztül fotóztam, nem igazán mutatja, miért is tetszenek ezek a képek.

Azt talán már sejtitek, hogy a festészeten belül engem az absztrakt vonz. Semmi bajom a többi irányzattal sem, de a múltkor Londonban szinte odaszegeződtem egy Sam Francis képhez, percekig nem mozdultam, mégis élvezkedtem (és igen, ez legális, haha). Arról van szó, hogy a szinek és formák, ha nem felismerhetően kiskutyát ábrázolnak, akkor nem kell mögéjük gondolni semmit, egyszerűen szabadon járkálhat a képzelet bárhová.

Boros Lajosnak pedig határozottan van érzéke a szinekhez. Ha megnézzük a fenti képet, a két fekete vonal középen lehet hegyszoros, folyó, egy lány szája, bármi. Balra a barna folt elsőre talán nem illik oda, de jól ellensúlyozza a jobboldali kéket. A kisebb, középső kockában pedig pont forditva: balra a kék, jobbra a barna. Namost nem fogom tudni elmagyarázni, hogy miért toszkánára gondoltam, mikor megláttam a képet, és talán nem is érdekes. Nagyon jó, hogy csak pár vonal, az ábrázolás vállaltan teljes tagadásával mégis hogyan hoz létre struktúrákat.

Johann Rousselot a párizsi fotóházban Új-Delhi képeivel

Szépen rimel Burtynsky-re (lásd előző bejegyzés) a sorozatot bevezető szöveg, amely úgy kezdődik, hogy ez a város egy igazi dzsungel, mindenki szeretne elköltözni innen, de a pénz miatt erre esély sincs..

Az biztos, hogy India reménytelenül túlnépesedett. Ezer és egy más problémája is van, de az is tény, hogy egyre többen költöznek a városokba. Ennyi elég is a national geographic-ból, ezek a fotók egészen elképesztő világot tárnak fel. Nem mondhatom, hogy nem láttuk már ugyanezt mástól, akár más országból is, és nyilván a folyamat se tegnap kezdődött...A francia Photo lap pl. tele van ehhez hasonló riportokkal, bár inkább Afrikából. Azért a témát sokféleképpen meg lehet közeliteni, és ez itt még a legkevésbé hatásvadász, inkább csak érzékeny. Ha az ő olvasatát nézem, szinte látom a rengeteg kérdőjelet és felkiáltójelet: te atyaég, mi van itt?
Egy volt, mármint évekkel ezelőtt volt indiai munkatársam, akivel nem egy cégnél dolgoztam együtt, csak egy projekten találkoztunk, mesélt olyanokat, hogy hiába a rengeteg dugó, a káosz, ez régen se volt máshogy, most viszont már van motor, telefon, látható a fejlődés. Bólintok rá, de közben azért szerencsésnek érzem magam, hogy nem arrafelé kell helyiként boldogulnom. Ennél tovább ez a képsorozat se megy..

Könyvajánló: Edward Burtynsky - elements essentiels

Beszéljünk világosan: közhelyszámba megy az, hogy elpusztitjuk a földünket, senkit sem hat meg, ha Braziliában kivágják az esőerdőket vagy Kanadában nikkelt bányásznak. Azért nem hat meg senkit, mert... Nos, az emberek megveszik a banánt Hondurasból, a hagymát Marokkóból, és kis túlzással minden mást Kinából. Nem zavar, ha Kinában nagy a környezetszennyezés, hiszen nem látjuk. Esetleg megnézzük a fotókat a pekingi szmogról, aztán elégedetten hátradőlünk, hogy jaj de jó, hogy nem itt történik mindez.

Nem ostorozni akarom az embereket. Hiszen én is autóval járok, füstölöm a benzint, néha Thaiföldön készült pólót és cipőt veszek és ezer más terméket Kinából. Tulajdonképpen az se számitana, ha egy tanyán élnék és visszautasitanék mindent, ami modern, hiszen ha csak én nem veszek telefont Kinából, azzal még nem oldottam meg a helyzetet. A legnagyobb (vagyis egyik legnagyobb) probléma pedig a túlnépesedés, amivel nem lehet mit kezdeni.
Ez van. De ha ez a könyv csak annyit tenne, hogy megmutatja nekünk, mennyi borzalmas szennyezés van a földön, akkor nem irnék róla.

Nem, Edward barátunk nem csupán környezetvédő, hanem felfedezett valami nagyon érdekeset: ezeknek az amúgy borzalmas helyeknek is van esztétikája. Egy készülő vizerőmű, azon felül, hogy letaglóz a méreteivel, mondhatjuk azt rá, hogy szép. A fenti képen a szürkét feloldó piros körök, az apró kék foltok, az elemek ismétlődése..Nem, nem csupán borzongani jöttem ide. Vagy a cimlapkép: természetesen rettenetes ez a tájba nem illeszkedő méreggel teli tavak által véghezvitt szennyezés, viszont a zöld különböző árnyalatai ahogy szürkébe és kékbe folynak át..hát, verset tudnék irni róluk. És persze nevetséges ez a szempont és azonnal számolják fel az összes ilyet, de mi kisemberek, tudjuk jól hogy ez nem fog megtörténni. De akárhogy nézem, muszáj meglátnom a képekben a komponálás szépségét, a szinek harmóniáját, a jó szemű fotóst.

Brassai: grafiti kiállitása Párizsban

Közben végigolvastam a Tsukin katalógust, és kiderült, hogy 1979-ben már volt egy kiállitás a Pompidou-ban Tsukin és Morozov gyűjteményéből, 1993-ban pedig Essenben járt ez az anyag, vagy legalábbis egy része, később pedig új Matisse katalógus készült. Tehát valóban igazam volt, átirták a művészettörténetet erre a kiállitásra alapozva, viszont 1979-ben nem értem rá, 93-ban pedig nem szóltak a nem létező esseni barátaim, szóval azért a legtöbb látogatónak ez volt az első találkozása a képekkel. Nem beszélve arról, hogy mennyivel nagyobb publicitást kapott, majd még szemezgetek kinti lapokból, gyakorlatilag mindenhol téma ez.
Ezzel szemben Brassai nem téma, legalábbis nem került elő semmilyen új kép vagy bármi. Az ő élete amúgy is elég jól dokumentált, és a párizsiak két dolog miatt szeretik: az egyik a Picasso-val való barátsága, rengeteget dokumentált, ő fotózta Picasso szobrainak többségét, a másik pedig épp az éjszakai várost megörökitő sorozat. 1930-ban ugyanis egyáltalán nem volt evidens, hogy valaki az éjszakai Párizst fotózza.

A grafiti sorozat pontosan azt nyújtja, amit a cime igér: falfirkák, vésések, érdekes falfelületek egészen művészi interpretációját. Látszik, hogy sokat gondolkodott a fényeken, mert amit látunk, az biztosan nem a valóság, persze igy jobb..
Csakhogy. Ami 1930-ban elképesztően új volt, az ma már, igen mondjuk ki, unalmas. Ha a képek csak arról szólnak, hogy miket firkáltak össze a párizsi huligánok, akkor inkább hagyjuk az egészet. És erről senki sem tehetne, már korábban megirtam, mennyire eltávolodtam Moholy-Nagy-tól, egyszerűen azért, mert a művei a mai világban többé már nem frissek, sőt. Vajon Brassai-val is ez történik?

Részben igen. Néhány képe mint kordokumentum érdekes, megint pár művészileg továbbra is érvényes, sok képe viszont ma már közhely. De mégegyszer hangsúlyozom, nem azért, mert rossz fotós volt, vagy mert nem tudott fotózni, hanem azért, mert ő volt az első, aki ilyen témájú képeket készitett. Valahol ezek a képek már a közkultúra részeivé váltak, és hiába nem mondják a nevet, azért ma már nem lehet igy fotózni (vagyis lehet, csak egy közösségi oldalra mondjuk). Éppen ezért számomra a legérdekesebb rész a Brassai-t feldolgozó képzőművészek friss látása volt. Kiraktak néhány képet, amit hires festők készitettek Brassai képeinek alapján. Ráfestettek még alakokat, beszinezték a képeket, modernizálták őket.
Van itt más is. A Brassai életművet, mint tudjuk, elárverezték - irtam is róla. Ha jól emlékszem a számokra, olyan 200000 euró körül fizettek értük. Ezek eredeti nagyitások voltak, amiket Brassai személyesen nagyitott. És mégegyszer: 1930-ban vagyunk. Még a 2000-es évek pesti valóságában sem volt soha pénzem igazán nagy fotópapirokra, arról nem is beszélve, hogy az egyedüli Forte papirok nem adtak nagyon szép eredményt. 1930-ban nem készültek méteres nagyitások. A képeket a kiállitáson egészen közelről szemügyre véve kiderült, hogy késői nagyitások csupán, vagyis nem eredeti képek, hanem csak a kiállitás kedvéért készült nagyitások, habár nem mind. 1996-ban vettek egy nagyobb adag eredeti képet, amit viszont a kiállitáson nem láthatunk, a többség viszont nem a legjobb minőségű kép.

Hát persze. A kiállitás a Pompidou központ -1 -es szintjén van, őrök vagy személyzet sehol. Gondoljam azt, hogy kirakják ide a sokat érő eredetiket? Igy is szép tőlük, hogy szerveztek neki egy kiállitást, még meg is hirdették. Aki pedig többre kiváncsi, vegyen katalógust, vagy sétáljon el a fotóházba, ahol nagyobb gyűjtemény van, csak épp nem nyilvános.
Az efféle kiállitások azért igy is igen hasznosak, életben tartják a nevet, lehet róla beszélgetni, az újabb nemzedék felfedezheti magának a műveket. Kell ennél több?

Fontos képek a Tsukin kiállitásról

Igen, még egy ideig ezen fogok "csámcsogni". Na de hogy a miértre is válaszoljak, ime:

Ime, egy tipikus zsánerkép az 1870-es évekből. Manet, igaz? Valójában a katalóguskép nem adja vissza jól a képet, ami majdnem két méter széles:

Még mindig semmi izgalmas ugye? A kép készitője Monet. Nem Manet. Apró különbség, csakhogy Monet tájképeket festett, vizililiomokat, a rouen-i katedrálist. Meg most kiderült, hogy ilyet is. Hoppá! A kép amúgy is letaglózóan jó. Az összes részlet vibrál, még a fára is ráfestett egy szivet, amit valaki odakaristolt, szóval teljes az illúzió.
Aztán itt van ez:

Matisse kép, méghozzá ez is óriási, ez is legalább két méteres. A zöld és rózsaszin egy képen általában borzalmas, de itt a kék indák miatt is, vagy csak amúgy, de működik.

Ez is Matisse. Legjobban talán a Matisse-októl estem hasra. Gyönyörű szinek, jó rajzok, táncosok, az árnyékolás merész használata..Ez az ami újszerűen hatott..

A Shchukin videó

Magyarul talán Tsukinnak kellene irni, de a francia Chtchoukine az igazán kacifántos. Az előző bejegyzésben álmélkodtam egy kicsit a gyűjteményén, ami 100 év után most először látható még egy rövid ideig Párizsban. Kiemelkedő tárlat, és néhány egészen megdöbbentő csavar miatt egy picit azért át kell irni a művészettörténetet is, azt gondolom.
Szerencsére manapság egy párizsi komoly kiállitás azt jelenti, hogy megjelentetnek egy katalógust -arról is szó lesz még - egy kisebb különszámot valamelyik művészeti magazin logójával egészen olcsón, mondjuk 8-9 euróért, és bizony jár már videófilm is, főleg azoknak a jól dokumentált művészeknek, akikről van elég anyag. És nagyon sok jó videó kerül elő, én nem gondoltam volna, hogy Keith Haring-ról gyerekkori videókat láthatok, hiszen az a 70-es években volt, amikor nálunk még bélyegnyi fekete-fehér fotók készültek - ha készültek egyáltalán. Tsukin még nehezebb dió, hiszen itt 1900-ig kellene visszamennünk. Ennek ellenére elkészült a film, nem is akárhogy.

Először az orosz kutató szobájába kerülünk, aki felfedezte az egész történetet. Elmeséli, hogy kezdetben néhány fekete-fehér képe volt csak, se egy név se más. De ahelyett, hogy elmesélné, hogyan kutatott, inkább korabeli felvételeket látunk az 1880-as évek Moszkvájáról (vagy ha később ről, a hangulat akkor is megvan). Kiderül, hogy Tsukin textilgyáros volt, és akkoriban az egész város textilforgalma rajta ment keresztül. Sejthető, mennyire volt gazdag. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy akkoriban az oroszok mennyire Párizsról mintázták a szokásaikat: nekik is voltak szalonjaik, párizsi ruhákat hordtak a nők, és bizony a gazdagoknak néhány francia festményt is vásárolniuk kellett. A vonatút nem volt rövid, de mégis szükséges volt akkoriban pár hetet/hónapot Párizsban tölteni egy igazán menő üzletembernek. Tsukin igy jutott el Vaillard-hoz, a kereskedőhöz, és vett egy Monet képet. Egy ideig nézegette, aztán visszament, és vett mégegyet. Igy indult.
Mit mondjak, meg tudom érteni. Az igazán gazdagoknak amúgy is van valami pénzes hobbijuk: van aki autókat gyűjt, van aki órákat vagy lovakat, bizony a festményeket is lehet gyűjteni. Pláne, ha akkora háza van valakinek, mint a főszereplőnknek. Az egyre nagyobb gyűjtemény szép lassan meghóditotta a palotája minden szobáját, és a hetenként szervezett bálokon a közönség egy része már a képeket is nézte. Jöttek szép sorban a nagy nevek, és a kollekció egyre modernebb izt vett fel, ahogy közeledünk a századfordulóhoz. Bizony, Tsukin teljesen naprakész volt a festészeti irányzatokban, több Gaugain-je volt, aztán 1903 körül jött Picasso. Megrenditő, ahogy ezt elmeséli a film. A gyűjtő felment Picasso-hoz, vett egy képet, hazavitte, de nem akasztotta ki, mert nem illett a többihez. Kirakta egy sötét szobába az étkező mellé. Aztán ahogy egyre többet nézte, rájött, hogy ez a stilus sokkal jobban tetszik neki, mint eddig bármi. Az egész gyűjteménye hirtelen ódivatúvá vált, ahogy az a valóságban is történt Picasso megjelenésével. Tsukin elkezdett tehát Picasso-t és kubistákat gyűjteni.
Aztán ott van a Matisse vonal is. A kiállitáson nekem ez volt az egyik legnagyobb meglepetés. Rengeteg képet vett tőle, sőt meghivta magához Moszkvába, és a lépcsőháza diszitését teljesen rábizta. És micsoda képeket vett! Egészen elképesztő, mint ahogy a történet vége is. A világháború után lefoglalták a gyűjteményét, ő maga hamis papirokkal szökött  Párizsba, ahol még a 30-as évekig élt. Egy ideig egyben volt a gyűjteménye, de 48-ban elfajzott, vagy legalábbis érdektelenné nyilvánitották, és három múzeum mélyére száműzték. Kisebbfajta csoda, hogy most mégis újra láthatjuk, és a videó sokat hozzátesz a megértéshez, ajánlott darab.