Új festészeti tendenciák a francia festészetben

Ez már majdnem úgy hangzik, mint egy szakdolgozat cime, pedig ez valójában egy jóslás, és azok nem szoktak valóra válni. Hiszen elmúlt már a Vissza a jövőbe film 30 év múlvája is, mégse repülnek az autók, és a portaszitó papirt se találták fel. És amúgy is: ha tényleg tudnám, melyik művészektől kell vásárolni, már rég teherautóval furikáznék Párizsba.
Valójában az a helyzet, hogy senki sem tudja, mi fog következni a művészettörténetben. Vagy ha mégis, hiszen nagy biztonsággal kimondható, hogy Gerhard Richter neve fenn fog maradni, akkor a képeinek ára már bőven tükrözi ezt a tudást. Vagyis akkor kell vásárolni, amikor még nem derült ki, hogy ő lesz-e az új Richter, csakhogy ilyenkor előfordulhat, hogy tényleg nem ő lesz, és akkor elbuktuk a pénzt. Ez úgy működik, hogy egy kezdő festő képét 1-2 ezer euróért meg lehet venni. Egy már galériában szereplő, már valamit felmutatott festőtől 5 ezerért adnak képet, ha mondjuk bekerül egy múzeumba vagy hires gyűjteménybe, rögtön 50-60 ezer lesz az ár, és onnan megy felfelé. A legjobb nyilván az lenne, hogy ezerért veszünk egy képet, és 10 év múlva 50000-ért eladjuk, de ez nagyon nehéz. Ehhez 50 fiataltól kell venni összesen 50 képet 50000-ért, és akkor..még mindig megtörténhet, hogy az 50-ből senki sem fut be.

Egy kicsit elkalandoztam a pénz irányába, pedig a művészi vonal még érdekesebb (persze ha befektető lennék mást mondanék). Tehát új festészeti tendenciák. Nehéz ügy. Nagyon nehéz bármi újat kitalálni a festészetben. Ha meg véletlenül mégis, akkor kiderül, hogy azt már 50 éve megcsinálta valaki, csak nem ismerjük. Ráadásul szinte az összes festészeti stilus egyszerre él és virul. Még mindig festenek Monet modorában, az impresszionizmus egy kellemesen nézhető műfaj. Rengetegen festenek Pollock módra, csak hát azt már megfestette Pollock. Cy Twombly stilusát is könnyű utánozni, mert ha elszakadunk a valósághű ábrázolástól (ami jóformán muszáj manapság), akkor kézenfekvő elrajzolni az alakokat. Csak az a baj, hogy az elrajzolt alakok nem néznek ki jól, és már olyat is festett húszezer festő.
A Beaux Art magazin mégis 5 új irányzatot talált, és az érdekesség kedvvért emlitsük meg őket: neo-lirikusság, groteszk, formák torzitása, természet felemelése(meghaladása), a vonal alkimistái. Igen, ha úgy tűnik, ezek csak jól hangzó szavak, akkor a válaszom igen. Bármi, amiben benne van a neo szó, kétségtelenül elismeri, hogy csak valaminek a felmelegitéséről van szó, a groteszk ezer éve jelen van, a formatobzódás érdekes lehet, de önmagában kevés, a természetábrázolást sem ma kezdték, és ott tényleg nehéz bármi újat mondani, a vonal alkimistái meg olcsó Twombly utánzatok.
Ennyi? Gyorsan végeztünk.
Az a baj, hogy az emberek alapvetően még mindig portrékat szeretnének látni. Ok, arra ott a fotó, mint műfaj, de mégis, egy jól megfestett portré érdekesebb, mint a formakisérletek. Akkor Bernard Buffet az új irány? Nem. A portré manapság kommersz, érdektelen, nem menő. A legnagyobb bajom az, hogy ami most menő, az az elrajzolt, oda nem illő szinekből összerakott elrajzolt valami, ami lehet tájábrázolás vagy esernyő. Hohó! Akkor nincs jó véleményem az új tendenciákról? Sajnos a válaszom az, hogy nem tudom. Oda nem illő szinekkel elrajzolt dolgokat festeni szerintem nem menő, és ezek a képek el fognak tűnni. Ki a fene rakna ki egy vizuálisan bántó szinekkel teli képet? Na ugye. De az se megy, hogy akkor mindenki csináljon Rothko-t, mert az jó volt.
Ma még senki sem tudja, 30 év múlva mit fognak mondani, mi volt ma A stilus. Nem hiszem, hogy Monet idejében sokan tettek volna Monet-ra. Én most inkább nem teszek senkire, hiszen még azt se tudom eldönteni, tennék-e valakire. Eléggé filozófikus kérdés...

Bernard Buffet a Musée d'art moderne-ben Párizsban

Gyorsan vissza Párizsba, mielőtt még a mélabú elharapózik (lásd előző bejegyzések). Szeretek a rue de Buci környékén sétálni, mert ott minden második bolt galéria, és tuti, hogy felfedezek legalább egy érdekes új festőt, akiről sosem hallottam addig, persze azért sem, mert nem követem napi pontossággal az új festőket (erről irok legközelebb, mármint új festőkről). De ezúttal nem kellett se párizsi ismerőseimet kérdezni, se a galériásokat hivni, mert mindenki azonnal mondta azt két szenzációt, amiből eddig csak az egyikről szóltam. Buffet festészetét kicsit belügynek éreztem, de most, hogy megismertem, már én is örülök ennek az új felfedezésnek.

Talán ott kellene kezdeni a történetét, hogy 1949-ben óriási sikert arat Párizsban figurativ képeivel, olyannyira, hogy vesz egy Rolls-Royce-ot. De ne valami bájgúnárt képzeljünk el, előtte évekig egy provence-i tanyán lakott barátjával, Pierre Bergé-vel, és ontotta magából a képeket. Képei, emberábrázolása tényleg egyedi, ráadásul mindig nagyméretű vászonra dolgozott, igy stilusa jól követhető. Nála mindig az ember van a középpontban, a háttér, a környezet csak ürügy, viszont az arcai sokszor elképesztők, amellett, hogy szinte baltával faragottak, sok vastag vonal fut, mégis egyfajta könnyedség ugrik le a vásznakról. Nála nem kérdés, hogy meg tudta valósitani, amit akart, az arcai nem hagynak kételyt a kép hangulatáról.

1955-ben, 27 évesen már retrospektiv kiállitása volt, talán ő a legfiatalabb, noha Yves Klein is igen korán kapott visszatekintő tárlatot, de ebből is látszik, hogy már ekkor is kész festő volt, ráadásul rengeteget alkotott. A szakirodalom szerint közel 8000 (!) festményt készitett, ezzel még Picasso-t is leelőzi talán. Ráadásul ezek nem apró képek: a méter széles képei inkább a kisebbek közül valók, igen sok a tényleg nagyméretű, 2 *5 méteres vászon.
1958-ban, miután Pierre Bergé elhagyja, találkozik St Tropez-ben Annabelle Schwob-al, és leköltöznek Cannes mellé, később egy fiuk születik. A kastélyt, ahol laknak, nyilván el tudjuk képzelni. Csakhogy Bernard a melléképületben festett, napi 8-10 órákat, ünnepnapokon is. Talán zavarta volna, ha csak 7999 festményt fest élet során? Az biztos, és ez se sűrűn esik meg festővel, hogy 1973-ban Japánban nyilt múzeuma, ami csak az ő képeit mutatja be. Japán gyűjtője közel 2000 (!) képét szerezte meg. Ő maga nem utazott el a megnyitóra, csak a felesége, mert zavarta volna a felhajtás...
Mivel a festő nemigen mozdult ki Provence-ből, és kiállitásai is inkább külföldön voltak, igy szép lassan elfelejtették a nevét, hiába a sok kép és a csodás villa..Na igen, kapcsolattartás egy ilyen bennfentes világban eléggé fontos..
Szerintem igen nagy szó, hogy képei azonnal felismerhetők, portréi pontosak és érdekesek. Szivesen kiraknék tőle valamit a nagyszobámba, ez azért csak jelent valamit...

Varga Bertalan az óbudai Társaskör galériában

Még mielőtt visszatérünk Párizsba, beszéljünk egy komoly témáról. Ez pedig a kiállitóhelyek eltűnése. Egy kezdő (vagy hobbi) festő korábban művelődési házakban, esetleg a Podmaniczky utca környékén lévő galériákban mutathatta meg magát. Ha tovább tudott lépni, várták a kisebb galériák a belvárosban, esetleg a Falk Miksa utca végén is volt pár hely, ahol nem kérték el a festődiplomát. A művházak között volt néhány nagyon igényes is, de persze sokszor egy kedves nénivel kellett beszélni. A képzőről diplomával kijövőknek ott volt (vagyis van) a komoly galériák, Acb, Kisterem, Várfok stb. ott volt a Műcsarnok, a Ludwig, az Ernst múzeum, amelyik csak középgenerációs festőkkel foglalkozott. Ha valaki oda eljutott, akkor a szakma beszélt róla. Idén viszont már az a realitás, hogy Műcsarnok nincs, ami ott folyik azt nem kommentálom, Ernst múzeum nincs, satöbbi satöbbi. Helyette van (vagyis mindig is volt) Fészek galéria, lakásgalériák, óbudai Társaskör galéria. Ezekkel az a baj, hogy mivel a megtűrt kategóriában vannak, és tegyük hozzá, hogy ma már újra nem divat a képzőművészettel foglalkozni, ezért ezek a helyek, hogy is mondjam, afféle elfekvőnek számitanak. Látogatja őket 10-20 ember, és nyilván az éppen kiállitó művész ismerősei, de se reklám, se komolyabb megjelenés, előkészités ott nem zajlik. Ezzel viszont a nem befutott festők lényegében csapdába kerültek, hiszen egy Várfok galériába esélyük sincs bekerülni, de ha nem készitenek és állitanak ki, akkor könnyen elmehet a kedvük az egésztől.

Jó dolog festegetni, de időnként meg kell mutatni a műveket a szélesebb nyilvánosságnak. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg festőnek, aki lediplomázott festő szakon a képzőn, egyáltalán nincs ötlete arról, hogy mit is kéne csinálnia. Mármint festészet helyett. Hiszen nyilvánvaló, hogy efféle társaskör galériákban eladni nem fognak, amúgy se, tehát művészként haljanak éhen? Vagy menjenek el közmunkásnak? Esetleg épitkezésre?
Szóval az igazi probléma az, hogy múltkor pl. már az Offbiennálé is lakáskiállitásokra kényszerült, ahol nyilvánvalóan csak az kopogott be, aki nagyon is tudta, hogy mi van ott. Ez nem nyilvánosság. Kicsit a társaskör galéria sem: tizemeletes panelek között, egy művház pincéjében ne beszéljünk véletlen látogatókról.
Azok a festők, akik most kiszorultak, később nagyon fognak hiányozni a művészeti életből. De akkor már boldogtalanul fognak teremőrködni vagy kavicsot lapátolni.

Boros Lajos a Missionartban

Ez az egészen művészi absztrakt kép, amit a tükröződő üvegen keresztül fotóztam, nem igazán mutatja, miért is tetszenek ezek a képek.

Azt talán már sejtitek, hogy a festészeten belül engem az absztrakt vonz. Semmi bajom a többi irányzattal sem, de a múltkor Londonban szinte odaszegeződtem egy Sam Francis képhez, percekig nem mozdultam, mégis élvezkedtem (és igen, ez legális, haha). Arról van szó, hogy a szinek és formák, ha nem felismerhetően kiskutyát ábrázolnak, akkor nem kell mögéjük gondolni semmit, egyszerűen szabadon járkálhat a képzelet bárhová.

Boros Lajosnak pedig határozottan van érzéke a szinekhez. Ha megnézzük a fenti képet, a két fekete vonal középen lehet hegyszoros, folyó, egy lány szája, bármi. Balra a barna folt elsőre talán nem illik oda, de jól ellensúlyozza a jobboldali kéket. A kisebb, középső kockában pedig pont forditva: balra a kék, jobbra a barna. Namost nem fogom tudni elmagyarázni, hogy miért toszkánára gondoltam, mikor megláttam a képet, és talán nem is érdekes. Nagyon jó, hogy csak pár vonal, az ábrázolás vállaltan teljes tagadásával mégis hogyan hoz létre struktúrákat.

Johann Rousselot a párizsi fotóházban Új-Delhi képeivel

Szépen rimel Burtynsky-re (lásd előző bejegyzés) a sorozatot bevezető szöveg, amely úgy kezdődik, hogy ez a város egy igazi dzsungel, mindenki szeretne elköltözni innen, de a pénz miatt erre esély sincs..

Az biztos, hogy India reménytelenül túlnépesedett. Ezer és egy más problémája is van, de az is tény, hogy egyre többen költöznek a városokba. Ennyi elég is a national geographic-ból, ezek a fotók egészen elképesztő világot tárnak fel. Nem mondhatom, hogy nem láttuk már ugyanezt mástól, akár más országból is, és nyilván a folyamat se tegnap kezdődött...A francia Photo lap pl. tele van ehhez hasonló riportokkal, bár inkább Afrikából. Azért a témát sokféleképpen meg lehet közeliteni, és ez itt még a legkevésbé hatásvadász, inkább csak érzékeny. Ha az ő olvasatát nézem, szinte látom a rengeteg kérdőjelet és felkiáltójelet: te atyaég, mi van itt?
Egy volt, mármint évekkel ezelőtt volt indiai munkatársam, akivel nem egy cégnél dolgoztam együtt, csak egy projekten találkoztunk, mesélt olyanokat, hogy hiába a rengeteg dugó, a káosz, ez régen se volt máshogy, most viszont már van motor, telefon, látható a fejlődés. Bólintok rá, de közben azért szerencsésnek érzem magam, hogy nem arrafelé kell helyiként boldogulnom. Ennél tovább ez a képsorozat se megy..

Könyvajánló: Edward Burtynsky - elements essentiels

Beszéljünk világosan: közhelyszámba megy az, hogy elpusztitjuk a földünket, senkit sem hat meg, ha Braziliában kivágják az esőerdőket vagy Kanadában nikkelt bányásznak. Azért nem hat meg senkit, mert... Nos, az emberek megveszik a banánt Hondurasból, a hagymát Marokkóból, és kis túlzással minden mást Kinából. Nem zavar, ha Kinában nagy a környezetszennyezés, hiszen nem látjuk. Esetleg megnézzük a fotókat a pekingi szmogról, aztán elégedetten hátradőlünk, hogy jaj de jó, hogy nem itt történik mindez.

Nem ostorozni akarom az embereket. Hiszen én is autóval járok, füstölöm a benzint, néha Thaiföldön készült pólót és cipőt veszek és ezer más terméket Kinából. Tulajdonképpen az se számitana, ha egy tanyán élnék és visszautasitanék mindent, ami modern, hiszen ha csak én nem veszek telefont Kinából, azzal még nem oldottam meg a helyzetet. A legnagyobb (vagyis egyik legnagyobb) probléma pedig a túlnépesedés, amivel nem lehet mit kezdeni.
Ez van. De ha ez a könyv csak annyit tenne, hogy megmutatja nekünk, mennyi borzalmas szennyezés van a földön, akkor nem irnék róla.

Nem, Edward barátunk nem csupán környezetvédő, hanem felfedezett valami nagyon érdekeset: ezeknek az amúgy borzalmas helyeknek is van esztétikája. Egy készülő vizerőmű, azon felül, hogy letaglóz a méreteivel, mondhatjuk azt rá, hogy szép. A fenti képen a szürkét feloldó piros körök, az apró kék foltok, az elemek ismétlődése..Nem, nem csupán borzongani jöttem ide. Vagy a cimlapkép: természetesen rettenetes ez a tájba nem illeszkedő méreggel teli tavak által véghezvitt szennyezés, viszont a zöld különböző árnyalatai ahogy szürkébe és kékbe folynak át..hát, verset tudnék irni róluk. És persze nevetséges ez a szempont és azonnal számolják fel az összes ilyet, de mi kisemberek, tudjuk jól hogy ez nem fog megtörténni. De akárhogy nézem, muszáj meglátnom a képekben a komponálás szépségét, a szinek harmóniáját, a jó szemű fotóst.

Brassai: grafiti kiállitása Párizsban

Közben végigolvastam a Tsukin katalógust, és kiderült, hogy 1979-ben már volt egy kiállitás a Pompidou-ban Tsukin és Morozov gyűjteményéből, 1993-ban pedig Essenben járt ez az anyag, vagy legalábbis egy része, később pedig új Matisse katalógus készült. Tehát valóban igazam volt, átirták a művészettörténetet erre a kiállitásra alapozva, viszont 1979-ben nem értem rá, 93-ban pedig nem szóltak a nem létező esseni barátaim, szóval azért a legtöbb látogatónak ez volt az első találkozása a képekkel. Nem beszélve arról, hogy mennyivel nagyobb publicitást kapott, majd még szemezgetek kinti lapokból, gyakorlatilag mindenhol téma ez.
Ezzel szemben Brassai nem téma, legalábbis nem került elő semmilyen új kép vagy bármi. Az ő élete amúgy is elég jól dokumentált, és a párizsiak két dolog miatt szeretik: az egyik a Picasso-val való barátsága, rengeteget dokumentált, ő fotózta Picasso szobrainak többségét, a másik pedig épp az éjszakai várost megörökitő sorozat. 1930-ban ugyanis egyáltalán nem volt evidens, hogy valaki az éjszakai Párizst fotózza.

A grafiti sorozat pontosan azt nyújtja, amit a cime igér: falfirkák, vésések, érdekes falfelületek egészen művészi interpretációját. Látszik, hogy sokat gondolkodott a fényeken, mert amit látunk, az biztosan nem a valóság, persze igy jobb..
Csakhogy. Ami 1930-ban elképesztően új volt, az ma már, igen mondjuk ki, unalmas. Ha a képek csak arról szólnak, hogy miket firkáltak össze a párizsi huligánok, akkor inkább hagyjuk az egészet. És erről senki sem tehetne, már korábban megirtam, mennyire eltávolodtam Moholy-Nagy-tól, egyszerűen azért, mert a művei a mai világban többé már nem frissek, sőt. Vajon Brassai-val is ez történik?

Részben igen. Néhány képe mint kordokumentum érdekes, megint pár művészileg továbbra is érvényes, sok képe viszont ma már közhely. De mégegyszer hangsúlyozom, nem azért, mert rossz fotós volt, vagy mert nem tudott fotózni, hanem azért, mert ő volt az első, aki ilyen témájú képeket készitett. Valahol ezek a képek már a közkultúra részeivé váltak, és hiába nem mondják a nevet, azért ma már nem lehet igy fotózni (vagyis lehet, csak egy közösségi oldalra mondjuk). Éppen ezért számomra a legérdekesebb rész a Brassai-t feldolgozó képzőművészek friss látása volt. Kiraktak néhány képet, amit hires festők készitettek Brassai képeinek alapján. Ráfestettek még alakokat, beszinezték a képeket, modernizálták őket.
Van itt más is. A Brassai életművet, mint tudjuk, elárverezték - irtam is róla. Ha jól emlékszem a számokra, olyan 200000 euró körül fizettek értük. Ezek eredeti nagyitások voltak, amiket Brassai személyesen nagyitott. És mégegyszer: 1930-ban vagyunk. Még a 2000-es évek pesti valóságában sem volt soha pénzem igazán nagy fotópapirokra, arról nem is beszélve, hogy az egyedüli Forte papirok nem adtak nagyon szép eredményt. 1930-ban nem készültek méteres nagyitások. A képeket a kiállitáson egészen közelről szemügyre véve kiderült, hogy késői nagyitások csupán, vagyis nem eredeti képek, hanem csak a kiállitás kedvéért készült nagyitások, habár nem mind. 1996-ban vettek egy nagyobb adag eredeti képet, amit viszont a kiállitáson nem láthatunk, a többség viszont nem a legjobb minőségű kép.

Hát persze. A kiállitás a Pompidou központ -1 -es szintjén van, őrök vagy személyzet sehol. Gondoljam azt, hogy kirakják ide a sokat érő eredetiket? Igy is szép tőlük, hogy szerveztek neki egy kiállitást, még meg is hirdették. Aki pedig többre kiváncsi, vegyen katalógust, vagy sétáljon el a fotóházba, ahol nagyobb gyűjtemény van, csak épp nem nyilvános.
Az efféle kiállitások azért igy is igen hasznosak, életben tartják a nevet, lehet róla beszélgetni, az újabb nemzedék felfedezheti magának a műveket. Kell ennél több?