Múzeumok tereinek csökkentése

A New York Times legfrissebb, hétvégi számának művészetről szóló mellékletében arról beszél a Stedelijk múzeum vezetője, hogy itt az ideje a múzeumoknak abbahagyni a növekedésről szőtt álmaikat, és visszatérniük a kisebb terekben megrendezett, apróbb kiállitásokhoz. Mindezt azzal magyarázta, hogy pénzügyileg a múzeumoknak rosszabb idők jönnek, és nekik is alkalmazkodniuk kell a változásokhoz. Beszélgetőpartnere, Dakis Joannou, a görög DESTE nonprofit szervezet tulajdonosa eközben azzal árnyalja a képet, hogy ő egészen tavalyig folyamatosan egyre nagyobb helyszinekre költözött, de ma már inkább együttműködik más szervezetekkel ahelyett, hogy még több térben gondolkodna. Szerinte ez a fajta együttműködés lesz az idei év kulcsmomentuma.

Talán igazuk van, talán nem. Mindenesetre nekem két dolog jutott eszembe:
1. Nagyon unom már, hogy folyton vagy válság van, és akkor szörnyűlködünk, vagy nincs válság, és akkor meg arra kell figyelnünk, hogy éppen melyik rekordár dőlt meg. Ha általánosságban nézem, teljesen biztos vagyok abban, hogy igencsak felfelé menő ágban van a művészet általánosságban - és persze nálunk szerencsésebb országokban. De elég csak London vagy Párizs igen nyüzsgő piacát látni - Londonban pl. a hétvégén újabb művészeti vásár volt - és azt látjuk, hogy a művészeti világ pezseg.
2. Azonban az is borzasztó, hogy erről beszélünk, és nem művekről. A pénzügyesek kezdik kisajátitani a művészetet, szerintük egy gyűjtő, sőt galériás is excel táblák alapján, a művész várható árát mérlegelve veszik a képeket, ami akár lehet is igy, de az bizonyos, hogy nem ez a normális hozzáállás.
Eleve mit jelent mondjuk a Stedelijk múzeum esetén a növekedés? Néhány éve felújitották az épületet, de alapvetően az akkora, amekkora, nem lehet leengedni vagy felfújni, mint egy lufit. Ráadásul van is anyag, amivel megtöltsék, igy nem is szorulnak arra, hogy lezárjanak részeket belőle. Ha pedig az alapitványokról, magánkézben lévő gyűjteményekről beszélünk, akkor azok inkább bezárnak, lásd az Essl Bécsben mintsem kisebb helyen működjenek. Elég furcsa is lenne egy 30 nm-es múzeum, mert annyira van pénzünk kifűteni..
Az viszont valóban érdekes felvetés, ha már a pénzügyi világ szabályait vesszük alapul, hogy hány és milyen jellegű kiállitást érdemes összehozni, ha egy adott pénzből kell kihozni valamit. A probléma csak az ezzel, hogy ezt a hazai intézmények már régóta gyakorolják, ellenben a New York Times-nak ehhez semmi köze...

A kihalt Falk Miksa utca

Leszállok a villamosról, és két rosszarcú messziről láthatóan is gagyi Szőnyi utánzatokat árul, a képeket a falhoz támasztva, cigizve. A Kieselbach mondhatni zárva, az amúgy zseniális keretes kiállitás után, amiről sajnos nem irtam, a képkeretek ellepik a galériát. Tehát oda nincs miért menni. Pár lépéssel arrébb a Missionart-ban nagybányai képek, inkább harmad, mint másodvonal, a nagymamám talán értékelné (ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szeretem a nagybányai stilust, hanem hogy ezek rosszul festett modoros tájképek, ingyen se kéne). Virág Juditnál egy elsőre ausztrál aboriginál bennszülöttekről készült képsorozat, nem annyira szörnyű, de nem hoz lázba. Szégyellem, de nem jegyeztem meg a festő nevét, a honlapon pedig még 2016-os a legfrisebb kiállitás.
Két eset lehetséges. 1. Ellőtték az összes patronjukat a tavalyi év végi, amúgy tényleg nagy sikerű kiállitásokra, és ennyi telik. 2. Felesleges erőlködni, majd egy aukcióval bejön az a pénz, ami kell. Én meg naivan azt gondoltam, hogy átveszik a nemzeti galéria szerepét.. (amúgy vannak lépések ebbe az irányba)

Könyvajánló: Magnus Resch: management of art galleries

Ez az egyik legelgondolkodtatóbb könyv, amit mostanában olvastam. Igaza van vagy nincs, szerintem mindenképp beszélni kell róla.

Magnus azt mondja, hogy a galériák világában is ideje lenne behozni azt a pénzügyi szemléletet, ami a többi iparágban már régóta hódit. A multikra gondol, akik 50 országban jelen vannak és sok-sok pénzt hoznak a tulajdonosnak. Ezzel szemben a jelenlegi galériások kevés pénzt keresnek, és nem eléggé pénzügyi szemléletűek.
Hmm. Azért az első oldalakon még azt mondja, hogy ez egy olyan iparág, ahol ne több pénzt akarjunk keresni, hanem jobb galériává válni, mert aki csak a pénzen gondolkodik, az nem lesz sikeres. Azt mondja, hogy akik ma sikeresek a galériavilágban, mind álmodozók, beleszerettek egy művészbe, aztán örültek, amikor felértékelődött a választottjuk, és ők sok pénzt kerestek.
Aki azt gondolja, itt valami nem stimmel, az jól gondolja. Az bizonyos, hogy akárhogy vesszük, a galéria nem farmerbolt. Itt minden a személyes kapcsolatokon múlik. És igen, vannak, akik egyszerűen csak galériások akartak lenni, nem számit nekik, hogy mennyit keresnek amig eltartják magukat, mert azzal foglalkozhatnak, amit szeretnek. Ezt pedig nem lehet számszerűsiteni.
Azért a másik oldalról az is igaz, hogy ha már azt gondoljuk, hogy a pénzügy egy külön szakma, akkor nem árthat, ha átvesszük annak a szakmának a fogásait, pont ugyanúgy, amikor bankügyeket intézünk, nem a szomszéd Józsival fogjuk megbeszélni, hanem jobb esetben egy pénzügyi szakemberrel. Tulajdonképpen ez a könyv csak ennyit mond.
Hanem van azért itt még bökkenő. Az iró anélkül akart nagyot mondani, hogy ismerné azt, amiről beszél. Igen, kilóg a lóláb. Rengeteg művészeti témájú (és nagyon kevés pénzügyes) könyvet olvastam, de sose gondoltam ennyire azt, hogy az iró nem ért a témához. Magnus képes oldalakon keresztül gúnyolni azt, hogy a galériák költségvetésében nagy tételt jelent a hely bérlése. Azt mondja, hogy sok pénzt lehetne megspórólni azzal, hogy kiköltöznek olcsóbb helyekre. Közgazdaságtanilag biztosan igy van ez, csakhogy a látogatók nem biztos, hogy Kőbánya-alsóra elmennének egy galériáért, hiába olcsó ott a bérlés. Azt is kérdezi, hogy miért nem lehet online eladni, akkor nem is kell galéria. Hát persze.
A legnagyobb problémám viszont a példáival van. Bemutat jópár galériát, amik abszolút teljesen máshogy működnek, mint ahogy ő azt szeretné (pl. nem foglalkoztatnak pénzügyest, nem a profitra hajtanak), miközben felmagasztalja őket, hogy milyen sikeresek. Most akkor ha ők sikeresek igy, akkor miért is kéne megfogadni az iró tanácsait?
Ezzel együtt van, amiben igaza van. A Gagosian galéria tényleg sikeres nagyjából azzal a modellel, amit Magnus leir. És az is biztosan igaz, hogy a pénzügyi ismeretek feldobják a galériákat, hiszen ha valaki csak a művészetre koncentrál, akkor éhen is halhat.
Jó érzékkel nyúlt bele Magnus a témába. Nagyon jó lenne, ha egy belsős ember, aki érti is a galériák működését irna egy hasonló könyvet, csak ez nem fog megtörténni. Egy ilyen embernek biztosan nem érdeke felfedni a titkait a legnagyobb sajnálatomra.
Ezzel együtt, ha valaki netán azt gondolja, hogy a galériák festékszagban álmodozó művészekról szólnak csupán, akkor olvassa el ezt a könyvet.

Néhány meglepő tény

A művészeti szintér nem hasonlit semmilyen más iparágra. A galériák 90 %-a nem termel profitot. Nem azért üzemeltetik, mert akkora üzlet, hanem azért, mert szerelmesek a képekbe, a művészekbe, és valljuk be, nagyon menő, amikor valaki azt mondja, van egy galériám, mégha az csak egy lepukkant sarok is.
 A galériák többségében a tulajdonoson kivül nincs más alkalmazott - ha mégis, akkor nincs bejelentve, vagy épp gyakornok. A galériák világában minden a személyes kapcsolatokon múlik. Nincsenek szerződések, nincsenek garanciák, nincsenek papirok.
A művészek 90 %-a abbahagyja a főállású művészkedést. Nem élnek meg belőle. Még akkor sem, ha éppen kiállitó művészek egy galériában. Előbb-utóbb felmorzsolja őket a pénztelenség, a bizonytalanság. Főállású művészként évi egy egyéni kiállitása lehet, ahol még ha elad is, azt egész évre elosztva nem jön ki még a minimálbér sem. Viszont a művészetközeli szakmákban, grafikusként, kurátorként, ne adj isten teremőrként mégis állandó bevétele lehet.
Rengeteg példa van arra, hogy egy korábban sikeres művészt elfelejtenek, amikor a stilusa korszerűtlenné válik. Munkácsy ünnepelt festő volt, a legnevesebb családoknak festett portrét, mégsincs manapság kiállitása, mert jött az impresszionizmus. Még a legjobb festőket is elfelejtik, kimennek a divatból, eltűnnek.100 ismert festőből 2-3 marad meg az emberek tudatában mondjuk 30 év távlatából.
Mégis miért foglalkoznak mégis ennyien ezzel az elmaradott, kézivezérelt, belső körökön múló hálátlan dologgal?

40 éves a Pompidou központ

Egy alternativ univerzumban bizonyára lehetséges lenne, hogy nincs Pompidou központ, de szerintem ma már teljesen elképzelhetetlen lenne nélküle. már önmagában a könyvesbolt a lenyűgöző kinálatával biztos pont. Aztán ott van az állandó gyűjtemény, ami nem úgy állandó, mint mondjuk a Nemzeti galériában, ahol nem is tudom hány éve rendezték át a képeket, hanem pár havonta változó, valójában a művészettörténetet Braque-tól Wifredo Lam-ig teljeskörűen bemutató óriásról van szó, ahol pár óra alatt garantáltan mindenki telitődik. Ezzel csak a Tate és a Moma vetekedhet, nekik van még olyan állandó tárlatuk, amit nem lehet egyszerre megnézni, mert túl nagy, túl sok.

Jöjjön egy teljesen szubjektiv válogatás, először a saját élményeim alapján, aztán a Beaux Arts magazin listájáról. Legyen mondjuk a 3 legfontosabb, vagyis 3 olyan, ami nagyon tetszett:
1. Hantai Simon. Elképzelni is furcsa, de a Pompidou kiállitása nélkül ezt a nevet egyáltalán nem ismernénk. Tisztára nevetséges, hogy még mindig Bálint Endrézünk, tavaly is jelent meg róla új könyv, eközben Hantairól semmi sincs. Igaz, a nemzetközi aukciósházak felrobbantak a Hantai képek áraitól. De ami még fontosabb, hogy a képei valóban új szint hoztak az absztrakt festészetbe.
2. Dali. Elég ritka, hogy élőben Dali képeket lehet látni, de mindenkinek ajánlani tudom, mert egyáltalán nem olyan, mint az általános iskolás fekete-fehér rajztankönyvben. Fantasztikus nagyméretű, elegánsan kidolgozott képei vannak, ennyi idő után is lenyűgöző a festészeti tudása.
3. Jeff Koons. Nagyméretű szobrai eleinte erős fejvakarást váltottak ki belőlem, egészen addig, mig nem láttam az Art Bazel-en, hogy ma róla szól leginkább a kortárs művészet. 4 méteres rózsaszin kutyája körül úgy zsongtak az emberek, mintha ingyenpénzt osztanának. Lehet elmélkedni róla, de hogy manapság ő az egyik meghatározó figura, az igen valószinű.
A Beaux Arts persze egészen máshogy válogat:
1. Paris - New York 1977. A megnyitóra olyan kiállitással készültek, ami egyből a reflektorfénybe állitotta a központot. Rengeteg olyan művész van, aki a háború után amerikából Párizsba ment alkotni, és ezekből pompás anyagot lehet összerakni.
2. Női-férfi - a művészet neme 1995. Erotikus művek és a nemiség, meg persze némi vonzódás a kreativ folyamatokban, kár hogy nem voltam ott...
3. Dada 2005. Ja igen, volt egy Duchamp kiállitás is később, a dadáról pedig ma már úgy véljük, sokat tudunk, ennek a kiállitásnak is köszönhetően..
Idén jön Hockney, és azt hiszem, van mit ünnepelni egy efféle állandó központon, innen pestről nézve még irigyelni valónk is akad..

2017 új múzeumai

Miután kiszomorkodtam magam az előző posztban irt emberke miatt, a Capa központ kortárs finn fotográfia kiállitása volt a következő a listámon. De erről nem irhatok, ugyanis megfogadtam, hogy ha egy kiállitás annyira gagyi, hogy csak szidni tudnám, akkor inkább nem irok róla. Ezért vagyok ennyire tudathasadásos az mma miatt is: nem lehet kibirni, hogy ne bosszankodjak, hiszen tönkreteszik a magyar kultúrát, de már nem akarok irni róla, mert én magam is továbblépnék. A Capa központ kapcsán viszont már korábban irtam az útvesztésről (mellesleg a Mai Manó is üres), lassan el lehet felejteni mint kiállitóhelyet.
Beszéljünk inkább a Louvre Abi Dhabi-ról. Évek óta tervezik, évek óta minden évben meg akarják nyitni, aztán végül csak tovább késnek. Amúgy megoszlik a lelkesedés és a pénzhajhászat ebben az ügyben. Az kétségtelen, hogy Abu Dhabi igen erőteljesen fejlődik, és Párizs örülhet, hogy a vén kontinensről szeretnék beszerezni a klasszikus műveltségüket. Másfelől nyilvánvaló, hogy a Louvre csak a pénzért csinálja ezt, és ha az elfogy egyszer, akkor bizony nem szivesen lennék a sivatagban..
Az angolok Kinával próbálják ugyanezt: a Design Society Shenzhen a londoni Victoria és Albert múzeum nagyszerű és a vezetője miatt nemzetközi anyagot fog bemutatni ott, ahol nem divat a sajtószabadság, Aj Weiwei példája pedig riasztó.
Na de majd Afrikában! Ha valami nagyon távolinak tűnik a modern művészetek szempontjából, az a fekete kontinens, de azért Cape Town-ban már készül a Zeitz museum of contemporary art Afrika. A Jochen Zeitz gyűjteményére alapuló múzeum egy raktár átépitésével jön létre, és rettentően érdekes kisérletnek tűnik arra, hogy felkerülhet-e Dél-Afrika a térképre.
Bármennyire is hülyén hangzik, az országban, ahol szinte mindenki munkanélküli, szintén új múzeum készül. A Botin Centre Santanderben, Spanyolország északi részén lesz majd és a Tate-ből szereztek igazgatót hozzá. Nem csak kiállitótér, de koncertterem és más programok is lesznek.

Jean-Luc Mouléne és a művészi újság

Csak kapkodtam a fejem a Pompidou központban, amikor megláttam Jean-Luc kiállitását. Ha úgy vesszük, be kell mutatni a jövőt is, és még az is lehet, hogy ő lesz az. Érteni viszont nem értem.

Jó, kell ilyen kiállitás is. A probléma az, hogy nem vagyok-e maradi, mint mikor bejöttek az izmusok, és bizony jópáran nem látták, hogy mennyire érdekes kor jön. Most nem érzem azt, hogy érdekes kor van, de ettől még lehet. A művész azt mondja, hogy ezek az objektek (nem szobrok) kapcsolatba kerülnek a nézővel, kérdéseket tesznek fel a térrel kapcsolatban, és a látogató, mint egy városban, bejár egy útvonalat és a városi elemek az egyéni vágyak, társadalmi elvárások és politikai konvenciók alapján állnak össze.
Hmm. Szerintem ez a szöveg már 10 éve is gagyi lett volna, de Mouléne-t 5 galéria is képviseli a világban, szóval biztos velem van a baj hogy nem értem. Az objektek ugyanis szerintem nem hogy nem állnak kölcsönhatásban egymással, de témájuk és szerkezetük is teljesen esetleges. Egyáltalán semmit sem gondolom megnézésük után. Pedig mindennél jobban szeretem az absztraktot, csakúgy, mint az absztrakt szobrokat, de ezek a teremtmények semmit sem mozgattak meg bennem. Van ilyen, még lehet, hogy később megértem. Amúgy nyilván az történt, hogy egy Pompidou látogatáskor viszonylag rövid idő alatt kell bejárni az összes kiállitást, és ez volt az utolsó, ilyenkor már nehezen fogadok be bármit, és ez a tárlat elvárta volna, hogy a művész kétfedelű gondolkodását követve kezdek neki az elmélkedésnek. Viszont aki kirak egy ruhát úgy, mintha lenne benne valaki, majd elkezd filozofálni a jelenléten, az nem számithat támogatásra tőlem.
Az újsággal hasonlóan bajban vagyok. Nagyon szeretem az újságokat, és még jobb, ha egy művész nem csak a szobraival, bocsánat objektjeivel, hanem újsággal is kommunikál. Csak akkor miért tesz úgy, mintha ez az egész nem érdekelné? Az újságban csak fotók találhatók, méghozzá kizárólag érdektelen részletekről.

Egy próbababa oldalról, üres éjszakai utcarészlet, gázcsövek, egy szék, csupa olyan dolog, amiket észre sem veszünk általában. De a fotóriporterségtől is messze állnak. Értem én, hogy ez egy paródiája a társadalmunknak, melyben egy elszabott gázcső a konyhában érdekesebb, mint az Eiffel torony, a fogyasztói kultúra pedig érdektelen próbababában teljesedik ki. De mégis: az egészből nem ez jön le, hanem a mérhetetlen unalom, ami a művészből árad. Talán tovább kellene még filozofálnom róla?