Sophie Calle a londoni fotóházban

Szomorkodni fogok most egy kicsit, vagyis megteszi helyettem Sophie Calle. Végtelenül emberi, ahogy egy kiállitáson a szülei halála a témája, és rajtuk keresztül egy kicsit a sajátjáét is előrevetiti. Anyja naplót vezetett, igaz rendszertelenül, de most Sophie előveszi, és szemezget belőle, persze úgy, hogy közös élményeket idéz belőle, és a naplórészlet mellé a saját verzióját, vagy még inkább saját elmélkedését is hozzáfűzi.

A fenti tablórészletet muszáj szó szerint idéznem, mert elindit egy gondolatmenetet: "1986 december 27-én az anyám azt irta a naplójában: az anyám ma meghalt. 2006 március 15-én én irtam le ugyanezt: az anyám ma meghalt. Senki sem fogja ezt leirni miattam. A történet véget ért."
Művészeknél azt gondoljuk, hogy nem vállalnak gyereket, de mindkettőre van példa. Picasso-nak jópár gyereke volt, Keith Haringnak egy sem. Niki de Saint Phalle és Marina Abramovics nem tudott volna gyerek mellett dolgozni, mig Hantai Simon fiai ezt nyilatkozták: Senki se irigyeljen amiatt, hogy az ő fiúik vagyunk. Apánk gyakran hetekre eltűnt a műtermébe, és olyankor beszélni sem lehetett vele, folyamatosan a második helyre szorultunk.

Sophie Calle kiállitása szembesit a mindannyiunk által ismert tényre, elmélkedik, megállit. Azáltal pedig, hogy olyan dologról beszél, amiről nem szoktunk, fontos szerepe van.

Robert Rauschenberg a Tate modern-ben

Az a helyzet, hogy Rauschenberg minden enciklopédiában bent van, igy természetesen az én Larousse kortárs festőket felvonultató könyvemben is, és mindig egy kollázst mutatnak tőle, amin helikopterek rohangálnak, vagy épp Kennedy elnök inti a népet valamire, szóval semmiképpen sem az a fajta művészet, ami annyira egyértelmű lenne, mint Pollock. És ha még azt is hozzáteszem, hogy emberünk 1925-2008-ig élt, és ezalatt számtalan stilusban alkotott, akkor lehet csak igazán nagy a kavarodás.

Maga a Tate által adott kis füzetke is 11 korszakra és stilusra osztja fel az életművet, és a kiállitást végigjárva, ami nagyjából duplaannyi idő alatt lehetséges, mint más művészeknél, garantáltan meg kell pihennünk. Már csak felsorolni is durva, amit látunk majd: kisérleti művészet, kosztümök, rajz, textil, tánc. Na ez az első szakasz csak. Jön még monokróm festészet, festészetből objektté váló 3 dimenziós művek, aztán jön a tarnszfer, sokszorositott művészet,  van aztán tánc, objektek újra, fémből készült, hmm szobrok, installációk, fotó.
Mindenhez hozzányúlt, ami érdekelte, és mivel sokminden érdekelte, néha csak lesünk, hogymindez miért került be az anyagba, miért bibelődött vele. Aztán persze elszégyeljük magunkat, hogy miért akarunk mindenkit beskatulyázni, miért ne alkothatna valaki 15 stilusban 600 féle technikával, mikor nyilvánvaló, hogy ez az ember is munkamániás volt. Valahogy az elégedetten hátradől nem szerepel a munkái között.
Ami legfurcsább számomra, a tánc és a kosztümök, valójában az a legtermészetesebb az életművében. John Cage és a koreográfus Merce Cunningham-el való barátsága inspirálta a tánc beemelésére, később egy táncossal együtt is élt.. Steve Paxtonnal együtt alapitották a Judson táncszinházat.

De nem életrajzot irok, hanem blogot. És Rauschenbergben nem csak a folyamatos megújulás az elképesztő, hanem a közvetlensége. Ha jobban belegondolok, 1925-ben született, akkor az két nemzedék vissza. A nagyapám korosztálya nagyjából. Hát az én nagyapám nem volt túl közvetlen. És egyáltalán nem akart új dolgokat kipróbálni a 2000-es években, persze nem volt művész, csak azt akarom mondani, hogy az a fajta lazaság, amit itt látok, az egészen rendkivüli. És tudja fene hogyan, de átjön a személyisége. Most már csak azt nem értem, ha itt van a hippinemzedék, ilyen művészek, akkor hogyan lett a világból ilyen hely? Ahogy ültem a Tate előtt, és figyeltem a fiatalokat, mert főleg ők jöttek kora délután, amikor arra jártam, ők nyitottak és érdeklődők voltak. Rauschenberg még 80 évesen is új területet próbált ki, új technikákat tanult. És nagyapám miért nem mondta, hogy ilyen emberek is léteznek?

Fred Tomaselli a White Cube-ban

Néha nem árt egy kis lazulás. Rauschenberg következik, de az nagy falat és eléggé szerteágazó is, jöjjön előtte valami könnyebb. Meg aztán az is fontos, hogy a nagyvadakon kivül, amilyen a Tate, a Pompidou, azért van élet, sőt, ott van csak igazán. Csak nem mindig jut idő arra, hogy kis helyekről szemezzek, amikor még Jeff Koons-t se láttam (de már igen). Döbbenetes, hogy Pesten mennyire nem lehet megérteni a művészettörténetet, mert akikről mi beszélünk, legyen az Kassák, Vasarely, Lugosy vagy Wahorn, kint nem annyira számontartott nevek (mondjuk Vasarely igen), akikről meg ők beszélnek, Hockneytól Twombly-ig, róluk meg mi nem tudunk. Vagyis egy szűk réteg igen, de senki sem tud New York-tól Los Angeles-ig, vagy Bázeltől Sanghai-ig bejárni mindent.

De ne keseregjünk, mert itt van nekünk egy kis lazulás, Tomaselli és az ő New York Times-ai. Azt csinálja, hogy fog egy újságot, és ha tetszik az adott nap cimlapsztorija, akkor ráfest a cimlapképre. Leginkább a hippikorszak jut eszembe a szinezéseiről, ami egyáltalán nem baj, hiszen kevés jobb dolog történhet egy témával, mint a lazulás. Meg aztán elég sokszor politikusokat látunk a cimlapon, amint éppen egy számukra eszméletlen fontos valamiről fognak kezet, hogy aztán ne történjen semmi, akkor pedig nem árthat egy kis relativizálás.

Egy kiállitás, ami nem veszi komolyan magát, sőt a témát sem. Ahogy egyre közelebb kerülök a képekhez, feltűnik, hogy az újság csak az alap, és hogy mennyire remekül kivitelezte a festő a képeket: elsőre nem is tűnik fel, hogy az újság nem lehet másfélszer két méteres, minden részlet stimmel.
A képek emellett természetesen az aktuálpolitikáról szólnak, és hát a nagy vizen túl most eléggé megvan az a téma, amivel mindenki foglalkozik. Mégis, a kiállitás nem Trumpozik, hanem csak finoman befesti a két kezet fogó öltönyöst egy aprócskát oda nem illő citromsárgával, ezzel nagyjából meg is tudtunk mindent.
Azt sajnos nem tudtam eldönteni, hogy tényleg a New York Times ennyire jó újság még mindig, hogy nem csupán a háborúval és a bulvárral foglalkozik, hanem nagyobb lélegzetű dolgokkal is, mindenesetre a kiállitott képekből ez derül ki. Bármennyire is temetik ma már a nyomtatott sajtót, azért ilyne feldolgozásban szivesen fogyasztanánk bármikor...

Hockney a Tate Britain-ben

Én mondom, Hockney az új Picasso. Amikor megérkeztem a Tate-be, munkaidőben munkanap, olyan tömeg sorakozott a pénztárnál, hogy komolyan gondolkodtam azon, hogy hátrafordulok. Jegyet már csak estére adtak (este 10-ig látogatható a kiállitás), és még este is annyian voltak, hogy nem is volt esélyem megnézni a kiállitást, csak az emberek hátát.

Mikor volt utoljára ekkora tömeg? Hoppá, Párizsban janurban, a Shchukin gyűjteményen a Louis Vuitton háznál. Ott érthető volt, mert azokat a képeket 100 éve nem látta senki, na de Hockney-t? Tavaly a Grand Palais-ban volt pár, Londonban is, összességében össze lehet futni a képeivel igen gyakran. Viszont az is igaz, hogy ekkora töménységben azért mégis más.

Mi az, amitől ennyire népszerűek ezek a képek? Először is ott van a festő személye. Bár angol, mégis Los Angeles-be költözött, méghozzá egy úszómedencés villába, sokszor látták Mercedes kabriójában andalogni az utakon azonos nemű barátjával (igaz, ez arrafelé nem okozott túl nagy sokkot). Ettől még tény, hogy munkakedve és munkabirása elsőrangú. Sokat dolgozott, rajzai is megtöltenének egy Méh telepet (ha még van olyan), de óriási festményeiből is rengeteg van. Mivel megtehette, nagyméretű vásznakra dolgozott elsőrendű anyagokkal. A képei pedig..

Na igen, a képei. Van itt egy kis kettősség. A képei ugyanis egyrészt a giccs határán álló, művészileg szinte semmi érdekeset vagy újat felmutató tablók. De ezt csak a kritikus mondatja velem. A képei valójában ugyanis technikailag pazar kivitelezései kiváló szinérzékének. A valóságot pont annyira alakitja át, egy rózsaszin fával, kék keritéssel, mindig izléses szinekkel, hogy ámuljak a csodálatos szineken és kompoziciós érzékén. Ez a hatás annak is köszönhető, hogy mindig maximumra tolja a szintelitettséget, mintha Photoshopban dolgozna, még véletlenül sincs koszosszürke vagy borult ég. Tájai nem valóságosak, de örömmel elhiszem neki, hogy léteznek, és mondanom sem kell, hogy a valósághű ábrázolás lételemeként rajzai is tökéletesek. A fák mintha megszólalnának, és mindez akár 3 * 7 méteren. Egy ekkora felület már önmagában is hatásos.

Ezzel még nincs vége az ámulatnak. Amióta láttam Timár Péter és Hámos Gusztáv fotóit, melyen egy nagy kép apró fényképek sokaságából áll össze úgy, hogy szinte olyan, mintha az egészet mégis egy nagylátószögű kamerával fotózták volna, azóta verem a fejem a falba, hogy ez miért nem nekem jutott eszembe. Hockney-nak viszont eszébe jutott, és ebből is maximalista módon mindent kihozott, ami lehetséges. Egy másfél szer két és feles képet telerakott 10 * 15-ös apró fotókból úgy, hogy a kép teljesen stimmel, sőt, szerintem a részleteket is úgy rakta össze, hogy sokmindent valójában máshol fotózott. Vajon mennyit dolgozott ezen? És már tavaly a Picassomania kiállitáson is volt egy hasonló képe, ami egy párizsi teret ábrázolt hasonlóan.
És akkor még nem beszéltem arról, hogy fogott 9 nagyfelbotású kamerát, és összeillesztette őket, majd nekiindult az országútnak. A kiállitáson mind a 9 képet látjuk, mind mozog és mind önmagában is részletes, de együtt tényleg lenyűgöző. Lehet, hogy 100 év múlva, amikor a kamerák majd 6000 megapixelen rögzitenek, már ez természetes lesz, de addig is kijelenthetem, hogy én még nem láttam 9 db mondjuk egyméteres tévén ennyire részletgazdag anyagot.
Az előző bejegyzésben aggódtam egy kicsit a festészet jövőjén. Ha ilyen képek készülnek, akkor még sokáig járhatunk a Tate-be megcsodálni az összemaszatolt vásznakat, amik csodálatos módon jobban mutatják a valóságot, mint maga a természet. Mondanám, hogy abszolút kötelező megnézni a kiállitást, de egyrészt Londonban van, másrészt jó láb kell hozzá, mire végigálljuk a tömeget. Azért a nagyon ajánlott kategóriába befér, mondhatnám azt is, hogy én most megvenném a repjegyet a helyetekben...

Wolfgang Tillmans a Tate-ben Londonban

Teljesen paff vagyok. Talán elcsépeltem már a nagy szavakat, de ez a kiállitás nagyjából annyira meghatározó most nekem, mint mondjuk a Dali tárlat volt Párizsban. Mert ugye ismerjük Dali képeit, elfolyó óra, satöbbi, unalmas, lépjünk tovább, csakhogy amikor élőben látod ezeket a képeket, nem lehet nem térdreborulni a festészeti tudás előtt. 3 *5 méteren minden egyes fűszál abszolút élethű, a tér valós. Mintha egy dimenziókapu lenne. Na de hogy jön ide Tillmans?

Ha sorra veszem az igazán meghatározó élményeimet, mint mondjuk a Guernicát Madridban, hát van egy kis probléma velük. Egy kissé régiek. Hiszen most is Dalival jövök, miközben Jeff Koonstól kéne odalennem, de tőle nem vagyok elájulva, noha nagyon is tetszenek egyes kutyaszobrai. Akkor már inkább Cy Twombly. No de ő is apám nemzedéke. Nem mondom azt, hogy a mostaniak közül nincs kedvencem, mert nagyon sok van, de lássuk be, hogy a Pompidou és a Tate is ennél konzervativabb: Richtert mondják kortársnak, miközben ott lehetne akár egy 20 éves valaki is. Csak azért nincs, mert megvárják, hogy teljesitsen, hogy ne fulladjon ki, hisz emlékszünk, hogy a művészek 90 %-a abbahagyja 30-35 éves korában.
Meg aztán ott van a műtárgypiac is. A Pompidou ha bemutat valakit, biztos lehet benne, hogy már másnap a gyűjtők megrohamozzák a festőt (ha még él). Igy történt Hantaival is, sorra születtek a rekordok a kiállitása után. De mégsem járja, hogy csak a 70-es évek feminizmusa cimen lehessen kiállitást rendezni, itt van tehát Wolfgang barátunk, aki azért már szintén nem nyeretlen kétéves, jövőre lesz 50 éves. Mégis, a Tate világában ez fiatalnak számit.

Azt hiszem, ez az a pont, ahol el kell árulnom valamit. Én utálom ezt az embert. Akárhányszor láttam a műveit, gyengének éreztem, és sosem értettem, miért hypolják. Unalmas, technikailag béna képeket készit, a saját nemükhöz vonzódó emberek sem izgatnak, és az egésznek se füle se farka.
Na most úgy beszélek mint az apám. Neki se tetszene ez az anyag, csak ő szó nélkül átsétálna a 19. századi képekhez, én meg amilyen béna vagyok, végignéztem a művész szánalmas próbálkozásait. Hogy még rémisztőbb legyen a helyzet, az első két terembe annyira gagyi és érdektelen képeket raktak, hogy majdnem hátrafordultam. A harmadik teremben azonban nem képek voltak, hanem asztalok, és egy csomóan görnyedtek a papirlapok fölé, tehát én is úgy tettem, mintha érdekelne. Még mindig meg voltam sértve, hogy mi ez a marhaság. Mászkáltam, olvasgattam, és lassan megvilágosodtam.

Nem, nem azért, mert annyira jók a szövegek. A szövegek nem birnak éppen mély filozófiai tartalommal. Az egyiken arról van szó, hogy 19 kérdést tegyünk fel a párunknak, ha nem úgy szavazott, mint mi. Egy másikon a klimaváltozásról van szó. Egy harmadikon meg arról, hogy mit csináljunk, ha egy politikusról kiderül, hogy meleg.
Muszáj felpörgetnem a gondolatmenetet, hogy érthető legyen. Az van, hogy sokáig gondolkodtam azon, mi jöhet az ábrázolás után. Hiszen ma már nem divat az esztétikailag szép kép, sőt sokan ki is kérnék ezt, viszont az elrajzolt képek nem érdekesek, csak ideig-óráig. A fotó jónak tűnt, de ha már mindent láttunk, hirtelen unalmassá válik, hiszen nem a valóság az érdekes, hanem ahogy átfolyik a művészen. Hiába nézem Jeff Koons igazán mai technoszobrait, nem a csodálat ül az arcomra. Na de akkor mi az az új, ami áttöri a falat? Mit fogunk látni 40 év múlva a Tate-ben? Ezt.

Korunk művésze nem fest, mert az nem modern, de a fotóit sem gondosan előkészitve kattintja el. Nekem egy szó jutott eszembe: Facebook. Óhatatlanul egyszerűsiti a mondanivalót, hiszen ha hosszú szöveget raknánk ki, akkor annak csak az első 10 sora fog látszódni, egy József Attila versnek éppúgy, mint egy odalökött megjegyzésnek. És ha bárkinek is kételye támadna: a Facebook-on a cuki macskák lesznek a legnépszerűbbek, egyszerűen azért, mert a tömegnek, tegyük hozzá: lenézett tömegnek az kell. A művészet soha nem volt igazán népszerű, ezért Tillmans leegyszerűsiti a képet. Tessék, ott egy autó, ami poros, és az egyik ablaka kitörött. Valami arab országban, nem fogjuk megtudni, ne is akarjuk megtudni.

Itt van pl. ez a mondat: ma 1980 olyan messze van időben, mint a 2. világháború volt 1980-ban. Jó kis mondat, biztosan lájkolnák páran. De valójában mit is jelent ez a mondat? Mondott bármit is? Ha kivonjuk a jelen dátumból 1945-öt, majd elosztjuk kettővel, és azt kivonjuk 2017-ből, akkor 1980-at kapunk. Hát ez már valami?
De van itt más is. Rosszul vagyok azoktól a túlgondolt semmiktől, amiket sok helyen lehet kortárs művészet cimszóval látni. Van egy absztrakció, ami hasonlit egy másik művész hasonló absztrakciójára, amit persze nem neveznek meg, de nekem fel kell ismernem egy félrerajzolt vonalból. A kép cime pedig Untitled, ami magyarul azt jelenti, hogy nem tudom, nem gondoltam semmire, nem is érdekel. Egy jó alkotás nem ilyen. Egy jó alkotás fejbe rúg, leönt egy vödör hideg vizzel, majd megcirógatja a vállamat. Vegyük a Guerilla Girls-t. A mondanivaló egyszerű: a csajokat, vagyis női művészeket semmibe veszik. Az ábrázolás egyértelmű, a mondanivaló szintén. És most térek vissza Wolfgang Tillmans-ra. Igen, itt ismét arról van szó, hogy amolyan álértelmiségi nehézségbe ütközünk csak, ha meg akarjuk érteni a képeket. VAlójában egy takaritónő nulla ismerettel nagyjából annyit fog érteni mint mi. Hogyan szerezd vissza a pasidat 10 lépésben, ez lehetne egy facebook bejegyzés is, és mégis itt van a kiállitóteremben.
Azt akarom mondani ezzel, hogy sajnos a jövő az, hogy egyre egyszerűbb lesz a mondanivaló, és azt egyre jobban a szánkba rágják. Regény helyett lesz novella, festményből fotó, fotóból facebook bejegyzés.
Nem, most nem az következik, hogy régen minden jobb volt. Egy frászt volt jobb. A nagymamámról életében kb. 10 kép készült, abból 5-öt én készitettem. A gyerekeink majd full hd-ban nézhetik azt is, ahogy megszületnek, vagy ahogy legóznak. A számitógépem erősségéről annyit, hogy elketyegne rajta a teljes Bkv hálózat, és közben még szólna a rock is  a hangszórókból. Az sem igaz, hogy a fiatalok nem kötnek barátságokat és nem beszélgetnek. Ránk is ezt mondták, és mi is ezt fogjuk mondani.
Én még olvastam a Lempriére lexikont Lawrence Norfolk-tól. Az első 50 oldalon lényegében egy szemüveget próbál fel egy diák (de azért nagyon is jó könyv a maga 700 oldalával). Most erre már senki sem kiváncsi, ellenben lájkolnak bármit, ha jó csaj van a képen. A jövő az egyszerűsitett kommunikációé. Viszont az érthetőé is, és ez talán mégis érdekessé teszi. Merthogy Tillmans nem teszi érthetővé a világot, sőt. Ugyanúgy kiröhög, érzékelteti, hogy kérdéseket kéne feltenni, és ezzel hasonlóan eléri a célját, mintha egy sötét udvart festene. Van még remény, de hogy mire, azt sajnos nem árulja el...

Parkolás és művészet

A napokban élénk vita keveredett abból, hogy egy óbudai kedves kereszteződésben a Kolosy térnél kamerákat szereltek fel, és 50000 Ft-ra büntetnek mindenkit, aki jobbra (!!!!) kanyarodik. Merthogy tábla tiltja. Ok, ne kanyarodjon ott jobbra az autós (miért is ne?), de az 50000 ft az tényleg kemény. Mi lenne, ha pl. minden biciklist, aki áthajt a piroson - a cangások 98 %-a - vagy minden gyalogost, aki pirosban átmegy az úttesten - ez is bőven több mint 50 % - büntetnének? És azért ötvenezer az fél havi fizetés, jó, persze nem Fekete Györgynek, de azért az nem kevés pénz. Annyiból már kijön mondjuk 5 db 70 *100 -as kép nagyitása vagy 5 vászon még olajfestékkel együtt is. Van aki egész évben nem költ könyvre ennyit.
A probléma különben a Baross utca - körút találkozásánál kezdődött, ott jöttek rá ugyanis először, hogy lehet tiltani a jobbra kanyarodást, és ha kamerát raknak ki, akkor büntetni is lehet. A büntetésből meg lehet hajót venni az adrián, vagy fekete audit, mert az biztos, hogy a közterületre nem költötték azokat a pénzeket. Ez Budapest, megszoktuk már, ezért is húzott el innen félmillió ember, semmi komoly, lehet háborogni. Az érdekes viszont az, hogy mennyire nem lehet parkolni galériák közelében, és hogy ez mennyire visszaveti a művészet terjedését. Ne legyenek illúzióink: aki ma képet vásárol, annak 100 %, hogy van autója. Ez tény. Tehát megérkezik az audin a jókedvű vásárló...mondjuk a Várfok utcába, mit lát? El lehet csipni helyeket, de sokszor körözni kell, vagy a jóval fentebb lévő nagyobb parkolóba beállni.
Igazából szerintem egyetlen hely van, ahol tényleg pazarul lehet parkolni, és az a Ludwig. Eleve van mélygarázsa, méghozzá nagy, ahol mindig van hely, de ha sajnálnám a 250 ft-ot óránként, megállhatok egy közeli utcában ingyen. Tényleg pazar.
A Nemzeti galériához eleve nem lehet felmenni kocsival, de a Lánchidnál remekül lehet parkolni, és onnan a gyaloglás pont kellemes, ezért ezt is határesetnek tekintem (igazából persze felfelé gyalogolni nem annyira jó de ennyi belefér).
Falk Miksa utca? Felejtsd el. Évek óta annyira túlterhelt, hogy én eleve a játszótér és a Duna között keresek helyet, nagyjából ott találok is. Én a galériák helyében már régen létrehoztam volna egy vip parkolót, ahol mindig van hely, és csak galériába menő állhat oda. Rövidtávon megtérülne a beruházás.
Az Artbázis sajnos már nem a régi, de ha hozzáveszem az A.P.A-t is, mindkettő küzdhet a legelérhetetlenebb hely megtisztelő cimért. Egyirányú utcák tömkelege, hely sehol. A parkolóőrök pedig fürgék.
Erről jut eszembe, hogy az Irók boltjánál is kamerán nézik, hogy jön-e autó, és már ugrik is az őr, ha esetleg a Knoll-ba menne valaki, pattanjon a jegyért. Ez is mennyire magyar: a térfigyelő kamerák, amik azért vannak, hogy ne lopjanak, azt nézik, hogy ki parkol oda és ki vesz jegyet.Grrrr....
Egyszer voltam csak az Akadémia utcáról nyiló galériában a Lánchidnál, de el is ment a kedvem tőle, mert az utca bal oldaláról nyiló kicsi utcákban van hely, sőt üres, de oda tilos bemenni, és bilincselnek. Ellenben a jobb oldal mindig tele. Ez normális?
A Capa központnál eleve esélytelen a parkolás, felesleges is megnyitóra menni, úgysincs hely, se közel, se távol.
Persze még mindig mondhatjuk, hogy ez a város túlságosan autóbarát, és ki kéne tiltani sok helyről, ezzel akár egyet is értek. De ha valaki próbált már az Acb galériánál a Király utcában parkolni, és valóban ott is merte hagyni az autóját azokban a lepusztult utcákban, annak megszoritanám a kezét. Nem, egyetlen kiállitás sem annyira fontos, hogy én a Király utcáról nyiló kicsi utcákban parkoljak. Pedig szivesen irnék róluk, sőt jókat is lehetne, de hát nem. Hogy hányan vannak, akik hasonlóan döntenek, én nem tudom...

Az egyenlősdi vége

Mind érezzük, hogy a minden ember egyenlő felkiáltás hamiskás, élettől elrugaszkodott. Én például, bár próbáltam, soha nem leszek autóversenyző. Amikor nagy sebességnél jön egy kanyar, és a gyomrom oldalirányban távozna belőlem, akkor nem azt érzem, hogy ez mennyire jó móka, hanem hogy azonnal meg akarok állni. Persze ezernyi más sem leszek, mondjuk hiába szeretek úszni, az inkább lubickolás, és egyáltalán nem izgat, hogy én érjek először a másik partra egy medencében.
A művészet élvezetével ugyanez a helyzet. Elmegy az egyszeri ember a Louvre-ba (vagy inkább a Nemzeti Galériába a várba), és megnézi a Mona Lisát (vagyis a majálist, esetleg az ásitó inast), és nem azt fogja gondolni, hogy nahát, micsoda csúcsteljesitmények, hanem azt, hogy micsoda unalmas ez, nem is mozognak a képek, meg még jó zene sincs, és ezek a fickók ezer éve meghaltak már, uncsi.
És igaza van. Ahogy engem sem hat meg, ahogy a forma-1-es versenyző pontosan ugyanúgy megteszi a körét nyolcezredszerre is, mást sem fog meghatni, hogy mennyire élethű az a fickó. Hiszen felveszem kamerára, az épp elég élethű. Ja, hogy a középkorban nem volt még kamera? Nagy ügy.